Nemzetközi multi-betyárság

Múlt hét csütörtökön, az utazást megelőző estén még egy utolsó check a cuccokon, aztán ismét lemértem a feladandó bőröndöt, mivel a Törkis Erlánjz max 20 kg-ban limitálta az összsúlyt, a liter pálinkának meg a pár szarvas-mangalica kolbásznak pedig mindenképpen be kellett férnie. A kézipoggyásznál meg rég letettem róla, hogy a 8kg-os előírás alatt maradjon, a laptop, külső winchester, váltóruha, és kezemből ki nem adandó dolgok már úgyis rég kimerítették ezt a határt... Később aztán ebből nem is lett gond, nyilván mindenki csak a méretét nézte a táskának, és nem a súlyát, utóbbit csak én éreztem, amikor a terminálokon baktattam fel-alá.

És akkor maga az út:

Istanbuli átszállással szólt a jegyem a Mumbai-ba, ahová Bp-től jóféle fapados méretű géppel utaztunk - ezeken ugye a 190cm fölötti testmagasság inkább hátrány - majd azt követően volt laza 6 órám, hogy elszórakoztassam magam átszálláskor a konstantinápolyi terminálon. Ki nem mehettem a reptérről, szóval maradt a fizetős wifi, de legalább az nem akadozott, feltéve, hogy a forrás mellett maradtál 2m-en belül a kajáldák mellett. Elég színes volt a felhozatal itt a különféle nációkból, kb mindenféle bőrszínű és vallás egyaránt képviseltette magát. A kisgyerekek üvöltöttek torkuk szakadtából, egyik a földön verte magát fene nagy kínjában, a másik meg egy asztalon toporzékolt mezítláb ordítva, anyu, apu mellettük meg nyugodtan pasziánszozott az okos telóról. Miután jól elmalmoztam és ittam egy transzfer-sört aranyárban, lassan átmásztam a terminál szó szerinti értelemben vett másik végébe - az utolsó kaputól indult a gép - miközben azon filóztam mi a bánat lehet a táskámban, amitől leszakadnak a karjaim...

Ezt követően megkezdtem utazásom második, ezúttal 6 óra hosszú etapját. Ez a gép jóval nagyobb volt, háromszor 3 ülés volt széltében, meg a lábam is elfért kényelmesen, szóval békésen szenderedtem, amíg a repcsi Irak, Irán, Pakisztán stb... fölött hasított 12.000 méteres magasságban. Az utasok nagy részén itt már látszott, hogy hazafelé tart, kb ha két fehér embert láttam rajtam kívül az utasok között. A stewardess-ek a jóféle kaják és piák felszolgálása mellett adtak mindenkinek egy Indiáról szóló kis egyoldalas prospektust, csak pár órával később vettem észre, hogy a másik oldalán egy megközelítőleg 20 kérdéses regisztrációs kérdőív van, amit majd a „customs clearance” előtt kell leadni. El is kezdtem filózni rajta, hogy van-e vámolni valóm, de aztán eszembe jutott, hogy az a biztos, ha maradok a nemleges válasznál. Némi segítséggel – a mellettem ülő indiai csávó látta, hogy még elég amatőr vagyok – sikeresen megválaszoltam a fontoskodó kérdések hadát, köztük ugye a vízum, útlevél, indiai cím?, indai telefonszám?-mal kapcsolatosakat, meg olyanokat, mint vannak-e a táskámban növényi magvak, illetve hús termékek (pl: kolbász), hát természetesen nincsenek!

Az mumbai-i helyi idő szerinti hajnal 4:30-as landolás után rendíthetetlenül követtem a „baggage claim” táblákat ide-oda kóvályogva a terminálon, mígnem az egyik lépcsőn lemászva láttam meg az előttem álló sort, a távoli messzeségben meg a Registration Office feliratot. Röpke 60 perc sorban állást követően máris én következtem, a kis hivatali csávónak már előre láttam a fején, hogy rám fog kötni… A repcsin kitöltött regisztrációs lap, útlevél és beszállókártya bemutatása után nem is értette, hogy lehet az, hogyha Bp-ről indultam, akkor miért Isztambul van a beszállókártyán, mint indulási állomás. Plusz még el kellett magyarázni, hogy a vízumom valóban csak 1 évre érvényes, de, nyilván majd meg fogom hosszabbíttatni, ha máris pofátlanul, két évig akarok itt tartózkodni. Néhány kérdés után aztán kegyesen tovább engedett, nyomott egy pecsétet a vízum mellé az útlevélbe aztán visszaadta a kezembe és némán mutogatta, hogy húzzak már arrébb, mert feltartom a sort.

30 métert tovább haladva a következő „ellenőrzési ponton” megint állt egy arc, ő biztos, ami biztos még egyszer megnézte az útlevelem érvényességét. Ezek után izgatottan szaladtam a poggyászokat mozgató szalaghoz, nem csak amiatt, hogy vajon a csomagomat jó felé irányították törökhonból, hanem a landolás már kb lassan másfél órája történt, az én járatomat meg időközben levették az érkező gépek listájáról… Apróbb örömmámor, amikor sértetlen állapotban lemartam az ismerős bőröndömet a futószalagról, majd újabb szemráncolás, amikor megpillantottam a „customs” azaz vám feliratot. Itt a biztonsági ellenőrzéshez hasonlóan átvilágították a cuccomat, a két csávó közül igazából egyik se figyelt, gyorsan tovább is álltam, amíg a következő arc meg nem állított és kérte azt a pici fecnit, amit előtte a regisztrációs iroda csúsztatott be az útlevelembe. A kezébe is nyomtam hamar, majd igyekeztem az „Exit” tábla felé, eszembe is jutott, hogy vajon a taxis tényleg odakint fog-e rám várni az előzetes egyeztetésnek megfelelően, de minderre az örömteli pillanatra még további 20 percet kellett várnom. Közben visszautasítottam 4 másik úriember remek taxi ajánlatát, míg végül a „prepaid taxi” feliratú standnál egy hölgy felvilágosított – miközben én a hotel foglalásomat lobogtattam előtte -, hogy itt tudok fizetni előre a taxira, de ha nekem ez már meg van rendelve, akkor kint megtalálom.

Kilépve a terminálról kaptam egy laza fejrúgást a monszun okozta 90%-os páratartalomtól – mint utóbb kiderült a hotelszobában légkondival sem lehet ezt levinni 75% alá, ellenben ennek eléréséhez 20 fokra kell lőni a hőmérsékletet, szóval nem igazán ajánlott -, ettől függetlenül igazi menőség volt látni a csávót, kezében a táblán amin valóban az én nevem állt. Hangos „Good morning Sir!” felkiáltással köszöntött a sofőr, kiragadta a kezemből a kerekes bőröndöt, és el is indultunk a taxi felé. Időközben hozzánk csapódott ilyen 18 éves indiai figura, és mivel a táskámat már nem voltam hajlandó átadni neki, munkája a következő lift gombjának megnyomására, majd a taxi ajtajának kinyitására korlátozódott. Mikor beszálltam többször feltette a kérdést, hogy „How about / Don’t forget the tips, sir?” Sajnos ekkorra már olyan dög fáradt voltam, hogy nem jutott eszembe a kezébe nyomni egy marék magyar aprót, kb annyit tudtam kinyögni, hogy sorry, de nincs egy buznyákom, akarom mondani rúpiám sem, amivel nem is hazudtam igazából.  6:20-ra érkeztünk meg a hotelbe, közben jól lehűltem az autóban csumáig hajtott légkonditól, majd a recepcióra belépve ismét hangosan előre köszöntött „Good morning Sir!”-rel az ott álldogáló úriember. Szoba átvétele sikeresen megtörtént, itt kivételesen csak aláírnom kellett a már előre kitöltött formanyomtatványt, egy másik fickó pedig fel is vezetett a szobámba. Végre boldogan dobtam le az út folyamán először a cuccaimat és megállapítottam, hogy elég jól elleszek ebben a frankó kis hotelben, gyorsan le is feküdtem miután az óra elütötte a fél hetet.

És az első nap:

Reggel 9-kor ébresztett az óra, ugyanis ekkorra volt megbeszélve, hogy hívom az itteni főnökömet, aki teljesen átérezte a helyzetemet, mondta, hogy bőven jó, ha 2, fél 3 magasságában majd bemegyek a céghez. Yeah, akkor 1-ig még lehet aludni, de hát nem úgy van az, mert közben kétszer csöngettek be, illetve egyszer föl is hívtak a recepcióról ilyen olyan okokból kifolyólag. A szobám csengője pedig – az ágy mellett pont a fejemnél elhelyezett asztali telefonnal karöltve - böszme hangos alapból, így biztosítva, hogy véletlenül se legyen meg egyhuzamban 1 óra alvás.

Délután kettőre rendeltem autót – a melóhely és a hotel között benne van a szoba árában – majd nem sokkal azután meg is érkeztem az irodába ahol már az új főnök fogadott. Először irány az adminisztrációs osztály, ott igen gyorsan elhadarták, hogy milyen formaságokkal kell majd megbirkóznom – ekkor még nem is sejtve, hogy ez még csak a jéghegy csúcsa - majd azt követően ismerkedés a csapattal, és még egy kis adminisztráció a végére. Sajnos a belépőkártyám megszerzéséhez feltett kérdések közül nem mindenre tudtam fejből válaszolni, mondjuk meg is lepődtem, amikor a vércsoportom mibenléte felől érdeklődtek. Nap végére az is kiderült, hogy kell majd pár fénykép is a különböző doksikhoz, gyanútlan kérdésemre, hogy olyan 6-8 db elég lesz-e, mosolyogva válaszolták, hogy igen, elég lesz, méretenként, külön külön három féle méretben. És legyen inkább 8 az 6…

Hazafelé menet Konrad - egy a mumbai-i irodában dolgozó lengyel munkatársam – elkísért a fényképészhez, ott megkérdezve, hogy az előírásoknak megfelelő méretű és mennyiségű kép menyibe is fog kerülni egy határozott: „It’s OK” választ kaptunk. „Jó, de akor 10 percen belül meglesz, ugye?” Erre meg jött az ultimate indiai fejrázás, ami ugye jelenthet igent, nemet, meg úgy a kettő ötvözetét is. Egyébként külön csávó van a kép készítésére, külön a rendelésfelvételére, külön a digitális méretezésre meg külön, aki a pénzt kezeli. A kasszás egyébként – mint ahogy azt később megtudtam - minden esetben az adott bolt tulaja, akinek abból áll a munkája, hogy egész nap pénzt nyálaz. Emellett semmi. A semmi pedig kimeríti azt is, hogy nem feltétlenül van vele tisztában, hogy mit árulnak a boltjában. Ha megkérdezed tőle, akkor odahív egy másik arcot, aki helyette elmondja.

Szóval kattant a gép, kifizettük – a 24 kép volt 300 INR, ami mai árfolyamon 1020 HUF – , kiállították a névre szóló bizonylatot – amit természetesen alá is kellett írnom - és mondták, hogy fél óra múlva már jöhetünk is érte. Király. Konrad azt látva, hogy már csak kóválygok a kialvatlanságról, gyorsan meghívott egy sörre, hogy erőre kapjak, meg, hogy elüssük az időt a képek elkészültéig. A sör lecsúszott gyorsan, éberség mutatóm meg felugrott pirosból a narancssárga szint aljára. Utána visszamentünk a képekért, én gyanútlanul beálltam a sor végére, K meg felvilágosított, hogy az ilyen „bazároknál” nincs olyan, hogy sor, csak előre kell menni. És igaza is lett, az egyik ott dolgozó csávó fel is ismert és a blokk visszaszolgáltatását követően átvehettem az egyébként teljesen jó minőségű, frankó képeket.

Akkor ezzel a mai feladat kipiálva, K visszadobott kocsival a hotelbe, én meg egy light-os vacsi után bezuhantam az álmatlan mélyalvásba.

A folytatásban fogom taglalni a helyi közlekedés szépségeit és körülményeit, plusz úgy vélem a mai napi bevándorlási hivatali formaságom, ún. FRRO papír megszerzése is megér egy pár sort.

Ja igen, a kajákról egyelőre kizárólag csak jót tudok mondani, minden nagyon finom, legnagyobb részük igen „spicy”, mondjuk én otthon is imádtam indiai étkeket fogyasztani. Aki meg nem szereti a csípőset, nos, arra itt nem igazán gondolnak. ;)

A nagykövetségnek és leginkább a bürokráciának hála még mindig itthon vagyok, igaz, most már tényleg meg vannak számlálva a napjaim magyar honban, hiszen augusztus 22-re szól egyirányú jegyem Mumbai-ba. Félreértés ne essék, nekem aztán abszolút nem sürgős itt hagyni a jóféle hazai nyarat, már csak amiatt sem, hogy kint még azért mindig éli világát a monszun, és hetek óta nagyjából változatlan az időjárás, azaz nappal 27, éjszaka 24 fok, 90%-os páratartalom, és napközben non-stop szakadó eső… Mondjuk itthon is kezdtem unni az éjszakánkénti 34 fokot a panelben, de ennek szerencsére a napokban pont vége szakadt.  

Következzen a vízumom megszerzésének rövid, ámde tanulságos története:

Szóval még javában mulatoztam június végén a Rockmaraton-on, amikor is hívtak az irodából kedd reggel, hogy megérkezett Indiából a vízum igényléséhez szükséges utolsó láncszem, azaz az indiai céggel kötött szerződésem eredeti, nótorált – az indiai állami pecséttel ellátott – példánya. Hogy a további késéseket minimalizáljuk, gondoltam jófej leszek és csütörtök reggel még a szabim idusán beugrottam az irodába, kinyomtattam az előzőleg on-line vízum kérelmi lapot, azt hozzápakoltam a két napja érkezett szerződéssel együtt az addig kb 10 más, vízum kérelemhez szükséges egyéb dokumentumhoz és az előírásoknak megfelelően jól össze is tűztem azokat. Majd telefon a követségre, hogy akkor vinném is be, de ez persze nem így működik, mert mindig az online form kitöltését követő munkanapon lehet csak bevinni az új kérelmeket, és természetesen pénteken ők nem dolgoznak, szóval hétfő reggel 10 és dél között várnak szeretettel. (Eszembe is jutott a Külkeres éveim folyamán annyi kedves órát szerző TO nyitva(nem)tartási ideje).

Hohó, hát akkor ez igazából nem is baj, úgyis pont vasárnapra volt betervezve a hajam nyárisaítása, így legalább már a vízum fotón is új séróval, frissen borotvált, fülbevaló mentes, leginkább érettségi tablóképhez hasonlatos fejjel leszek rajta. Már csak keríteni kellett egy helyet vasárnap este, ahol lehet 2 db 5x5cm-es fotót készíttetni, hiszen a magyar szabványoknak megfelelő méretű igazolvány kép sajnos pont nem elfogadott az indiai vízumhoz... Röpke fél óra ügyködés után rájöttem, hogy az aluljárókban található, magukat szuper praktikusnak és gyorsnak tituláló igazolványkép automaták pont nem tudnak ilyet készíteni, ellenben az általuk kidolgozott képek minősége meglehetősen hitvány, a kért fényképek számától függetlenül pedig egy darab fotó papírra nyomják ki azokat, így szerezve még némi extra snicceres melót is a kép boldog tulajdonosának a képek kivágásával. Miután amúgy 20 percig forgattam a széket a megfelelő magasság kiválasztásához – értsd, hogy ne kelljen előre görnyednem – és a zöld gomb lenyomásával villant a vaku, közölte, hogy a kép nem felel meg az előírásoknak, mert a a hajam fölfelé kilóg 1 centivel a képről… Ja igen, és pénzt vissza nem ad az automata onnantól kezdve, hogy te bedobtad, tehát ha időközben meggondolod magad és mégsem szeretnél képet készíttetni, akkor ezzel csupán a következő delikvens ingyen kép készítéséhez járulsz hozzá. És nyilván kéretik a pontos összeg előre kikészíteni. Még szerencse, hogy találtam aztán a Nyugatvégben egy nyitva tartó fotóst, így végül a probléma kisebb kitérőkkel ugyan, de megoldva.

Másnap, egészen pontosan július 1-jén reggel vittem is a vaskos paksamétát a követségre, ahol egy viszonylag szimpi indiai csókának adtam át a papírokat. Ő azok végignézése közben ütemesen bólogatott és a végén közölte, hogy nem hiányzik semmi, minden papír rendben van, hívnak telefonon, amint megvan a vízum. Kérdésemre, hogy mikor számíthatok erre a hívásra azt mondta, hogy maximum három hét múlva esedékes is lesz, sőt lehet, hogy már hamarabb, így az augusztus eleji indulás abszolút rendben van. Na gondoltam, megérte fölvenni az öltönyt meg a nyakkendőt, mindjárt gyorsított eljárásban részesülök, nem lesz itt semmi probléma.

Aztán teltek múltak a napok illetve a hetek, én pedig - okulva Gergő munkatársam szintén indiai vízum mizériájából - két hét után rájuk is csörögtem, hogy lássák, érdekel a mielőbbi teljesítés, meg hogy kicsit megjegyezzék a nevemet. Kérdeztem is, hogy akkor mi a helyzet, tartható lesz-e a beígért három hét. A magyar recepciós csaj tök kedvesen felvilágosított a vonal másik végén, hogy igazából a munkavállalói vízumoknak alsó hangon egy hónap szokott lenni az átfutási ideje, attól függetlenül, hogy a papírokat átvevői indiai úriember mit mondott, de nyugodjak meg, szólnak, amint megvan. Végül is, a leendő indiai főnököm kívül igazából senki más nem sürgeti a dolgot, szóval no-para, vártam még egy hetet, hogy leteljen az előzőleg ígért három hetes periódus és hívtam őket újra, hogy kicsit megolajozzam a folyamatot. Ugyanaz az illedelmes magyar hölgy válaszolt a hívásra és közölte, hogy folyamatban vannak a papírok és szólnak, amint elkészül. Persze én már számítottam erre a bravúros leszerelő mondatra, és gyorsan ki is játszottam a következő ütőkártyámat, közöltem, hogy akkor szeretnék beszélni a konzul úrral, biztos ő is nagyon örülne neki, ha megismerne engem. Természetesen, ő kapcsolná is szívesen, csak éppen nem elérhető, inkább próbáljam meg pár nap múlva. „Őőő… és pár nap múlva egészen pontosan melyik nap és mikor is?” Na jó, akkor telefonáljak csütörtök délután 2-kor. Szuper. Három nappal később rendületlen erőkkel tárcsáztam őket újra. „Igen, máris kapcsolom a konzul urat…” aki föl is vette. „Good afternoon Sir…” kezdtem illedelmesen, majd nyomtam is az előre jól kifundált szöveget, hogy akkor érdeklődnék, mikorra várható a vízum elkészülte, már nagyon érdeklődnek a kinti kollégák stb. Ez rendben is volt odáig, hogy legutóbb azt mondták nekem, max. három hét múlva kész a vízum. „3 weeks maximum? No no no, 3 weeks MINIMUM…” Szerinte biztosan félreértettem a kollégáját, de nyugodjak meg, hívnak amint megvan… Hát jó, akkor megnyugszok, sőt eszembe jutott, hogy ráuszítom a kinti HR-t is a követségre, majd ők ledílelik a dolgot egymás között. Ez az ötlet tetszett is az indiai illetékesnek, megkértek, hogy egyeztessek le egy időpontot a konzullal. Ez sikerült, mondjuk a nagykövetségen nem értették miért van erre szükség, majd szólnak úgyis, amint megvan..  Ettől függetlenül kedd-csütörtök délután 14h-tól lehet telefonálni.

De végül aztán már nem is volt szükség a telefonkonferenciára, mert augusztus 1-jén csütörtökön, pont egy hónappal a leadás után jött a hívás a követségről, hogy jóváhagyták a kérelmet, csak regisztráljak már újra az online felületen és nyomtassam ki a jelentkezési lapot újra, mivel pont aznap járt le az előző. Nem mintha azon lett volna lejárati dátum, de persze, semmi probléma, ezen már aztán nem fog múlni semmi. Hétfőn bevittem, leadtam az útlevelemet, hogy aztán csütörtök délután a 37°C-ban visszakapjam azt, benne pedig ott mosolygott rám a friss, employment visa.  Mission accomplished!

A (z átmeneti) költözés:

Persze a vízumon kívül sok más egyéb elintéznivalóm is akadt az elmúlt hetekben, beszerezni ezt-azt az utazáshoz, odabent a cégnél átadni az ügyfeleket, oltások második köre, és tekintettel arra, hogy a szerződésem megkötésekor még augusztus elejei kezdés volt beígérve, így kénytelen kelletlen voltam elhagyni Dévai utcai kies lakhelyemet is július végén. A dolgot csak nehezítette, hogy a cuccaimat is külön kellett szedni, mi az, amit magammal viszek majd a gépen, és mik azok, amik hajóval – stílszerűen konténerizálva – erednek majd a nyomomba. Múlthét pénteken az utóbbi „csomag” feladásra is került, alig 6-8 hét alatt várható is az érkezése Mumbai-ba. A pontos cím számomra egyelőre még ismeretlen, úgy is mondhatjuk, hogy mire a cucc megérkezik, addigra kell megtalálnom odakint azt a lakást, amely előre láthatólag két évig fog otthonomként szolgálni. Az eddig begyűjtött információk alapján ez jónak ígérkezik, de nem szeretném elkiabálni dolgot, majd hiszem, ha már átvettem a kulcsokat a főbérlőtől.

Még jó, hogy Bélzsák óriásherceget már július elején áttelepítettük új otthonába, ahol a kezdeti sokkhatás után viszonylag hamar, pár hét alatt megszokta az új környezetet. Most, hogy már másik két fajtársával is együtt lakik – egy labrador kutya, egy kacagó gerle, és egy patkány mellett – hamar elő is kerültek a hierarchiában betöltött szerepek, és egyelőre nagyon úgy tűnik, hogy Bélzsák igencsak a legfelső szintre pályázik. Így rendszeresen megkergeti a másik két macskát, néha azok seggébe harap, amire ők hangos fújással és/vagy üvöltéssel válaszolnak. Akad utána bőven hátpúpozás is, szóval próbálgatják egymás határait. És persze ha mindez a kutya mellett történik, akkor igyekszik ő is csatlakozni a mókához, általában hangos röfögésszerű felhördüléssel, amitől azután a macskák villámgyorsan három irányba spriccelnek szét bútorokat és egyéb berendezési tárgyakat borogatva, eddig a legkomolyabb az volt, amikor Bélzsák felborított, egy a falnak támasztott vaskos faajtót. Amúgy jól kijönnek egymással, legalábbis amikor épp egyikük sincs megőrülve.

Csak az a biztos, amit már megtörtént:

A változás jó! Átlagosan ugyanis hetente kétszer változott, hogy akkor most Mumbai-ban vagy Koppenhágában kezdek – egyáltalán lesz-e utána tréning valahol – emellett többször feltették a kérdést a kintiek, hogy tudok-e menni már akár a jövő héten, vagy éppen elég lesz majd csak három hét múlva. A lényeg, hogy ezek különböző kombinációja rendre percek alatt módosult, ami nyilván kihatással volt a költöztetésre, dokumentációra, meg úgy alapvetően minden másra is.

A dolgok jelenlegi állása szerint viszont Mumbai-ban fogok kezdeni, egészen pontosan augusztus 26-án hétfőn, majd miután megvolt a regisztráció – ez állítólag pár hét alatt akár meg is történhet… - meg kiértek cuccaim és beköltöztem az új helyre, utazhatok Dániába kis fejtágításra. De addig még bőven van idő, van még lehetőség variálni. Majd meglátjuk.

Következő bejegyzés aztán már várhatóan 3,5 óra csúszással Kelet felől fog érkezni, addig meg mindenki menjen és élvezze a nyarat! ;)

Az elmúlt hónapok is meglehetősen eseménydúsan teltek körülöttem és úgy tűnik, életem eddigi legnagyobb kalandja előtt állok, ugyanis hamarosan csatlakozok honfitársaim azon népes táborába, akik a szürkeállományukat külhonban bocsájtják árendába. Viszont nem a tipikusan preferált szittya nyomvonalat követve Nyugat, Észak- Nyugat irányába vezet az utam, hanem pont ellenkezőleg, leginkább Kelet, Dél- Kelet felé bontok vitorlát, és meg sem állok az indiai állam legnagyobb, gigászi metropoliszáig, egészen pontosan Mumbai-ig. Nem, nem hirtelen felindulásból elkövetett dezertálásról van szó, mint ahogyan a célállomás sem csak úgy random select módon a térképre bökve lett kiválasztva, hanem egy két éves fix szerződést pályáztam, illetve kaptam meg cégen belül. Mondhatni szintet lépek és kalandom új helyszínen folytatódik. Előre láthatólag augusztus elején fogom elhagyni kicsiny hazánkat, hogy azután egy pár hetes koppenhágai felkészülést követően a fészbúkos profilomon átírjam a „Lives in” menüpontot az indiai Maharashtra állam fővárosára, azaz Mumbai-ra.

Megbízatásom célja, hogy egy sales-es folyamatot – egészen pontosan a quoting process-t - globális szinten a lehető leghatékonyabbá tegyek, így ezúttal nem közvetlenül ügyfelekkel fogok kapcsolatban állni, hanem cégen belül, mindenféle ország és régió képviselőjét adódik majd lehetőségem meggyőzni ötleteim létjogosultságáról.

Igaz, hogy ismerősöm egy szál sincs kint egyelőre, azért a városban lakó 20,5 millió emberből azért majd csak sikerül összehaverkodni pár jó arccal, már ha a létszámot illetően lehet hinni az angol Wiki-nek, ugyanis a magyar Wiki „csupán” 13 millióra saccolja Mumbai lakosságát… Na jó, nyilván mindkét szám kimeríti a k. sok fogalmát.  

Most igyekszem a lehető legtöbb infót jó előre beszerezni mindenről, minimálisra csökkentve ezzel a kultúrsokk és egyéb kellemetlenségek hatását, bár tekintettel arra, hogy Európán kívül még nem jutottam el eddig, ez nem feltétlenül tűnik egyszerűnek. Nem beszélve arról, hogy emellett azért itthon is akad még rengeteg elintéznivaló mielőtt majd készen állok a Dévai rezidencia kulcsait visszaadni a főbérlőnek - a tapétán Bélzsák karmai által létrehozott természeti csodákat meg ráfogni az idő vasfogára.

Amint kimondtam a kintieknek a boldogító „igen”-t, rohamtempóban elkezdtem magamba szívni számos Indiáról online keringő ismeretterjesztő/lelkesítő/felkészítő, esetenként némileg demoralizáló információ áradatot. (Aztán majd persze úgyis a saját tapasztalataim alapján fogom tudni eldönteni, hogy melyiknek milyen mértékben volt igaza.) Ugye ha az ember elkezd a neten körülnézni indiai utazásokkal kapcsolatban, az első dolog, amire felfigyel, az a javasolt oltások mennyisége, illetve a kint járványszerűen terjedő fincsi betegségek listája. Így első utam az oltóközpontba vezetett, ahol kapásból meg is nyugtattak, hogy mindössze csak 5 oltásra lesz szükségem, bár ezek is csak „ajánlottak”, hiszen odakint nem kötelező oltatni magad semmi ellen… Hát persze…Szóval az első hármat már meg is kaptam azóta.

Ezen felül gyorsan elkezdtem végignézni az Outsourced (Számkiszervezett) című oktató akarom mondani vígjáték sorozatot, csak hogy valóban hiteles forrásokból tudjam meg, mivel is állok szemben. Bár lehet, hogy az innen magamra szedett tudás önmagában nem teljesen lesz elegendő, azért volt benne pár dolog, ami az újdonság erejével hatott, illetőleg odakint érdemes lesz odafigyelnem rá. Biztos ami biztos azért fölvettem a kapcsolatot 1-2 jelenleg is odakint élő ismerősöm ismerősével, ugye az első kézből kapott infók mégis csak eggyel hitelesebbnek tűnnek.

Első körben most így ennyit, aztán majd jelentkezek ismét, ha vannak új fejlemények. Egy dologban biztos vagyok, odakint tuti nem fogok unatkozni, így aztán lesz majd miről mesélni, szóval vélhetően jóval gyakrabban fogok magamról helyzetjelentést adni.

Egy ekkora utazásra nyilván illik jól rápihenni, így most hétfőn irány a Rockmaraton, a Pécs melletti Malomvölgyi Arborétum igazán előkelő mulatsága idén is biztosan tartogat pár kellemes percet/órát.

Valamikor még március elején esett meg velem egy pénteki nap folyamán, hogy éppen jóféle Interfúd-os ebédemet készültem elkölteni melóban, és amint megnéztem mi is lesz az aznapi menü (rántott hal rizsával, bár a dobozon nyilván eggyel bonyolultabban volt megfogalmazva) eszembe jutott, hogy ehhez bizony igencsak jólesne majd egy adag majonéz is. Aztán elkezdtem erősen fókuszálni, hogy ha kinyitom a hűtőt, akkor igenis fog ott bent rám várni a keresett cuccból, értsd, hátha találok egy bontott, valaki által ottfelejtett tubust/üveget/tégelyt stb.. (na jó, azért szóltam volna először az illetőnek, feltéve ha megtalálom rajta a nevét ;) Ami viszont ezután következett az még engem is meglepett, mert a hűtő ajtaján leltem is egy doboz bontatlan, ugyanezen kajaszállító cégtől származó és a saját nevemre szóló adagot! Nesze neked vonzás törvénye… Boldogan kezembe is kaptam a motyót és biztos ami biztos alapon még gyorsan megnéztem a lejárati dátumot rajta. Hm… hát ezt se mostanában felejthettem itt, ugyanis az állt rajta, hogy fogyasztható: 2012.10.13. Na azért ilyen könnyen én nem adom föl - elvégre még csak szagmintát sem vettem róla, és akkor hol vagyunk még a kóstolástól – szóval már épp készültem, hogy fölbontom a csomagot, amikor Bert munkatársam kissé ingerülten rám rivallt, hogy „Hülye vagy B+?!?! Nem lehet majd megmaradni az irodában a szagától!!!” … „Meeer’? – replikáztam rá kimért hangon „Nehogy má’ sírva fakadjunk egy lejárt majonéztől b+…” Fölbontottam. Az illata rendben volt, a színe holtsápadt fehér, mondjuk azért kissé félve kóstoltam meg utána, de ismét csak pozitívan csalódtam, egy enyhe kis mellékíztől eltekintve teljesen fogyaszthatónak tűnt, sőt, utóbbit a halacska+rizs kombó teljesen feledtette, így jóízűen belakmároztam a teljes adagot. (Szigorúan csak két körben, ahogy szoktam) Így aznap is tanultam valamit, nem, nem azt, hogy kóstolás nélkül ne dobj ki kaját – ezt már kolis korom óta tudom -, még csak nem is arra gondolok, hogy a „best before” angol kifejezést helytelenül fordították „fogyasztható”ra - bár a „minőségét megőrzi” közelebb áll azért a valósághoz. Hanem azt, hogy a majonéz is pont eléggé teli van nyomva tartósítószerrel, hogy hűtőben tárolva röpke fél év alatt se romoljon meg. Aznap este még amúgy kissé paráztam, hogy beüt valami akut diarrhea, de egyszer sem kellett sírva menekülni a mosdóba.

Melón kívül újabban a rendszeres heti 3 bellezés mellett is úgy éreztem, hogy kellene még valami kiegészítő tevékenység is emellé, így jött a legújabb hóbortom, a falmászás. Bár egyelőre még csak ezt az úgynevezett „boulder”-inget tolom, ami először is beltéri, másrészről nincs szükség biztosító kötelekre, mivel a fal csak 4,5m magas, amiből ugye még a testmagasság egy része is lejön attól függően, hogy mennyire húzod össze magad pókként a falra tapadva. Ja és persze van egy jó vastag szivacs a földön, amire időről időre krumpliszsákként hullnak a megfáradt testű emberek. Ádámnak köszönhetem egyébként azt, hogy tettlegességig is fajult a mászás iránti vonzalmam - ő már nagy expert a témában -, hiszen a számtalan Assassin’s Creed-ezéssel töltött órának hála már régóta elmúlt a virtuális világban érzett tériszonyom.  Pedig ez a játék olyan rohadtul élethű, hogy amikor először másztam föl a firenzei Basilica di Santa Maria del Fiore tornyába Ezio Auditore bőrébe bújva, majd leszédültem az ágyamról fekve és az x-boksz kontrollerébe kapaszkodva. Szóval élőben azért nyilván teljesen más dolog betámadni egy falat, jönnek az első kezdő élmények, amikor azt se tudod, melyik végtagodat rakd arrébb, és persze nagyon hamar megtanulja az ember az első alapvető igazságot a mászással kapcsolatban: ne karból akard megtartani meg felhúzni magadat, hanem lábból. Ellenkező esetben rövid úton jönnek a tünetek: karok remegése, zihálás, emelkedett pulzus, és végül a zuhanó test puffanása a szivacson. Meg azért egy átlagos testfelépítésű delikvens nem feltétlenül tudja túl sokáig megtartani magát kizárólag a karizmokra támaszkodva. Az úgy kb pár másodperc alatt eldönthető valaki mozgásából a falon, hogy mennyire járatos az elfoglaltságban, a mozdulatok kimértsége, a kapkodás teljes hiánya, illetve a falon egyhuzamban eltöltött 15 perc mind mind intő jelek, hogy az illető már nem a véletlenre bízza a dolgot. Én így kb a 7-8. edzésem után már egészen kezdek hozzászokni a tenyeremen - még eddig a bellezéstől viszonylag kevésbé elgyötört részein – jelentkező újabb és újabb bőrkeményedésekhez, meg hogy reggelente kb úgy hajlanak az ujjaim mintha be lennének rozsdállva. A falon egyébként a legkevésbé sem érzem magam komfortosan, még az a rohadt 4,5m is túl magasnak tűnik, az egyensúlyom a pillanat törtrésze alatt válik kétségbeesett kapálózásra, ha éppen nem jó fogásra markolok, vagy a lábam lecsúszik az addig stabilnak vélt 3 négyzetcentis támaszról, és ezen a leginkább negatív dőlésszögű falak sem mondhatóak partnernek. Igen, mivel egy rövidke szakasztól eltekintve ahol a fal kb éppen pont függőleges, a terem 90%-ban befelé dőlnek a falak, nem is beszélve egy olyan részről, ahol egy az egyben vízszintes szakaszon kell magad végigküzdeni. Valami hasonlót érezhetnek a plafonon közlekedő legyek is, bár őket a gravitáció szemmel láthatóan nem igazán aggasztja. De a komfort zóna meg pont azért van, hogy legyen mit bővíteni, így azért mindig könnyedén sikerül magam rávenni, hogy menjek megint mászni, a terem is röpke 100m-re van az albitól, így egy csepp okom sem lehet panaszra.

Visszakanyarodván a hétköznapokra…

Szerencsére megint módomban állt pár napra külhonba látogatni a cég jóvoltából, ezúttal Pozsonyban volt egy kis tennivaló, egy pár órás tréninget kellett tartani a szlovák kollégáknak, és sikerült megkapnom a főszerepet ezen felvonásban. Nyilván nem véletlenül péntek koradélutánra időzítettük be a tréninget, ugyanis a Pozsonyban dolgozó ámde lengyel kollégám, Maciek – ejtsd: macsek – meghívott, hogy ugyan ha már kiképzem a kis csapatát pár órában, akkor töltsem el nála vendégeskedve a hétvége többi részét. Ilyen meghívásra nyilván hülye lettem volna nemet mondani, elvégre vendégnek lenni mindenhol jó, főleg ha valaki ismeri a helyi lokálokat is, másrészről meg messzi földről jött vándorként azt mondok bárkinek amit akarok. Így esett, hogy április első péntekén álmos fejjel ültem föl a Keletiből reggel 7:20-kor induló Budapest – Varsó nemzetközi szerelvényre, amely a menetrend szerint 10:10-re volt várható Pozsonyba. Éppen jól elterveztem, hogy odafelé alvással fogom tölteni az időt – nyilván volt nálam jó vastag könyv is ballasztként -, amikor is teljesen váratlanul megjelent gitárral a hátán Joe Roger úr is ugyanazon vasúti kocsiban. Egymás lelkes köszöntése után kiderült, hogy ő is épp Pozsonyba tart, megy melózni, azaz próbálni a Rómeóval, szóval alvás projekt elhalasztva, inkább fejtsük meg a világot kicsit. Ehhez persze került gyorsan némi sör is, bár nekem sajnos szkippelnem kellett, hiszen épp életem első angol nyelvű tréningjét készültem levezényelni, meg szolgálatban amúgy sem ildomos alkoholtartalmú italt fogyasztani. Szóval inkább kávét vedeltem, miután realizáltam, hogy szűz torokkal leszek kénytelen végignézni, ahogy beszélgetőpartnerem vidáman sörözik. Azért így is sikerült a három órát végigpofáznunk, több bonyolult életigazságra rábukkantunk, szóval csak a szokásos, de úgy ezektől eltekintve semmi említésre méltó dolog nem volt. Egészen addig, amíg egy igen csinos nőre lettünk figyelmesek és elkezdtek kattogni a fogaskerekek mindkettőnk agyában, kb olyan arcot vághattunk, amiről azt lehetett leolvasni: „valahonnét baromira ismerős ez a csaj…”. Majd jött a megvilágosodás, jaaaa, hát ő névrokona Mr Rocky Diamond-nak, csak az ő keresztneve Mya! Bár így ruhában nehezebb volt felismerni... De természetesen úriemberek lévén sikerült teljesen feltűnés nélkül megcsodálnunk a művésznőt minden irányból többször is.

Pozsonyba érkezvén azután könnyes búcsút vettem útitársamtól, és kezdetét vette a meló része az útnak. Szóval be az irodába, kb gyalog van vagy 5 perc a vasútállomástól… A tréning egész jól sikerült, összesen csak három emberkének kellett tartani, így röpke 180 perc alatt végeztünk is. Ezután némi netezés, és pár magyar nyelvű email szlovák billentyűzeten történő megírására tett nem túl sikeres próbálkozás után hamar lejárt a munkaidő. 

És akkor innentől hivatalosan is beütött a hétvége, amely meglehetősen aktívra sikeredett. A következő programokat követtük el ezalatt a két este + 1 nap alatt a teljesség igénye nélkül: volt alapozás otthon, steak-bározás puccos whisky kóstolással, házibuli, kirándulás a közeli Devín kastély(rom)nál, pisztráng zabálás, pivovar látogatás, koreai éttermi vacsora stb…

Hogy ledolgozzuk a kalóriákat voltunk mászni is szombat délelőtt – reggelre volt megbeszélve, de akkor még nem éreztük magunkban az erőt – a helyi Vertigo mászó paradicsomban. Na, itt nem csak a boulder falak voltak, hanem egészen pontosan 80 különféle „pálya” 13 méteres magassággal, szóval mondhatni elég jól felszerelt klubbról van szó. Én inkább csak a boulder falaknál bohóckodtam, itt is befelé dőlt az összes, meg a kapaszkodók is valami förtelmesen nehezen foghatónak bizonyultak, így az idő nagy részében inkább csak néztem, ahogy ránézésre kb 5 éves kiscsávók olyan tempóban meg technikával másznak föl 13 méteres magasságba, hogy az ember önbizalmát pillanatok alatt nullázzák le.

Szombat este egy újabb pivovar-ban kóstolgattunk helyi söröket, majd azt követően egy Jack Dániel’s bárban folytatódott a program, ahol egy helyi old-boys formáció játszott igényesen összeválogatott rock-feldolgozás repertoárt, a whiskey mellé teljesen uras volt. Azért a Hotel California után inkább valami vidámabb program reményében inkább mégiscsak továbbálltunk. Maciek-nek pont elfogyott a cigije, és utána rövid bóklászás után kiderült, hogy a belvárosban nem is olyan könnyű misszió dohányárut vételezi. Úgy a harmadik szórakozó helyen sikerült csak kapnia, én oda inkább be sem mentem, eléggé megrémített a bentről jövő gyomormasszírozó dücc zene. Persze ez egy igazi elit bár lehetett, mert nem úgy van az, hogy te csak besétálsz, és veszel egy doboz cigit, valamit kötelezően fogyasztanod is kell mellé… Nem baj, pont jól jött az a három deci mentes víz. Tovább bóklászva aztán telt múlt az idő, és rövid kérdezősködés után kiderült, hogy csak egy hely van nyitva éjjel kettő után is, mégpedig a helyi Rock-OK pub, így ide is kötelező jelleggel be kellett ugrani, ahol végre szimpatikus muzsika csendült, illetve itt még lehet cigizni bent, tehát nem volt meglepő, hogy vágni lehetett a füstöt. Az italok mellé volt lehetőség „pizza metal”-t kérni sörkoriként, bár én ekkortájt még pont emésztettem szóval nem éltem ezen lehetőséggel. Az est hátralévő részét már itt töltöttük, aztán valamikor korahajnalban zártuk a pozsonyi kirándulást egy otthoni jóéjt-whiskyvel.

Összegezve nagyon jó kis hétvégét sikerült Pozsonyban tölteni, péntek éjszaka láttam egy tacskót amint elkap egy galambot, a szilvás slivovice finom, a szlovák sörök még finomabbak, és sikerült lencsevégre kapnom egy tök szép vizslát, aki biztos megsértődött, mert a kép születése után pár másodperccel elszaladt hányni.

2013.03.13.

Na jó, asszem ha megnézek még egy Californication részt vissza fogok szokni a cigire. Vagy legalábbis muszáj leszek rágyújtani, de hát hiába is ilyenek ezek a legkevésbé sem burkolt marketing fogások. Pedig még csak az első évad harmadik epizódjának felénél tartok, és épp megállítottam, mert égető vágyat éreztem, hogy kimenjek a konyhába és töltsek egy Zsimbim whiskeyt jéggel. Most, hogy ez már megtörtént, eszembe jutott, hogy igazából írhatnék is, és ne kelljen megint az elmúlt 8-10 hónap eseményeit egyszerre, órákon keresztül apránként felidézni, összerakni, megfejteni és valamennyire a valóságnak megfelelően közszemlére tenni. Mert a végén ismét kifelejtek valamit. Ellenben így legalább csak a pozitív dolgok maradnak meg, habár néha határozottan nehéz összeszedni az emlékeket egy két eseményről – mint azt már régebben ki is fejtettem – melynek oka minden bizonnyal a rengeteg munkával eltöltött szorgos órában és a kettlebell edzések kétszázas pulzusú tüdőkiköpős percei okozta fáradtságban keresendő. Minden más feltételezés alaptalan. Sőt, sértő is.

Szóval, előzőleg említettem, hogy érdemes lesz lenézni Korpiklaani-ra, én meg is fogadtam a tanácsomat és utólag visszagondolva jó ötletnek bizonyult. Már az este éreztem, hogy kegy pontjaim maxon vannak a R’N’R isteneinél, hiszen sikerült megdönteni a tavalyi Amorphis koncertre menet felállított rekord tranzit időt a Dévai rezidencia – Club 202 távon. Ezúttal 35 perc volt a menet, és csak kétszer kellett irgalmatlan tempóban rohannom az engem éppen otthagyni készülő busz majd később villamos után. Még jó, hogy volt nálam félig teli laposüveg, így gyorsan tudtam öblíteni a nagy ijedtségre. A villamoson már találkoztam arcokkal, akik ránézésre ugyanarra a bulira tarthattak mint én, ők a Madaras whisky helyett az utazó sör mellett tették le a voksukat, egyikük – a legnagyobb, legszőrösebb és legmonszterebb – újonnan támadt ötletétől vezérelve az éppen kiürülő dobozát módszeresen összenyomta és azt későbbi felhasználás végett az egyik kapaszkodó köré tekerte. Azt, hogy utólag tervezett vele valamit onnan tudom, hogy a társaságukban lévő beépített zöld munkatárs kapásból megfeddte, hogy ne legyen má’ ekkora paraszt, hogy odaszemetel, mire a nagydarab úriember gondolkodás nélkül rávágta, hogy eszébe nem jutott otthagyni, csak így szem előtt van és nem fogja elfelejteni, amikor majd leszáll. Ennyi erővel mondjuk zsebre is rakhatta volna, de nem kívántam ez ügyben haverkodásba bonyolódni velük. Így is jól rám ijesztettek mikor a cél előtt három megállóval egyikük hirtelen felindulásból felkiáltott, hogy „Ez aaaaz, ittvagyunk, megismerem a helyet a fénybőől! „, én hülye meg mentem volna utánuk, lévén ránézésre nagyobb helyismerettel rendelkeztek nálam. Utólag rájöttem, hogy az egyetlen dolog, ami miatt azt hitte le kell szállniuk az csakis a rideg tény lehetett, hogy elfogyott az ő üdítője is. Bár lehet, hogy csak pisilnie kellett.

Röviddel később már a helyes megállónál szálltunk le, és miután a csontszáraz laposüvegem gond nélkül átslisszant a motozáson meglepő látvány tárult odabent szemeim elé. Böszme sokan voltak az tuti, szerintem vagy 600-an biztosan lehettek bent. Elég vegyes társaság volt, mondjuk nem is tudtam mit várhatok az úgynevezett „folk farsangtól” mivel ilyen csábító marketing frázissal is láttam ezt a partit hirdetve. Metál-viking-harcosok sokasága, ki-ki ilyen-olyan színpompás sminkkel, mentével, bő-inggel, tetkókkal, combközépig érő csatos csizmákkal, seggig érő hajjal feldobva a mára kevésbé trendi fekete-póló farmer verhetetlen párosát. Pár víg polgár már annyira belelovalta magát a táncizásba, hogy szemérmetlenül közszemlére is tették erősen kimelegedett felsőtestüket. Szóval semmi extra, átlagos péntek esti hangulat, azzal az extrával megspékelve, hogy meglehetősen sok gerelyrészeg csávó lézengett, ténfergett fel és alá, ami azért este negyed tíz körül még számomra is meglepőnek bizonyult. Utóbb fondorlatos módon megfejtettem, hogy ebben a délután 4 órás kapunyitás is bizony kulcs szerepet játszhatott.

Az előzőleg fellépő 4 zenekarról le is maradtam, viszont kettő még így is hátravolt, köztük ugye főleg az akik miatt erre tévedtem, szóval aggodalomra nem találtam okot. Még a pulthoz is gyorsan oda lehetett jutni, ott pedig majd színjózan félmosolyom bőven vertre az előzőekben leírt állapotú emberekét, így a pultos leány hamar meglátta, hogy én következem a sorban. Ezt követően összefutottam U Vivivel, aki a koncertet szervező gárda oszlopos tagjaként abban a külön kegyben részesített, hogy körbe vezetett a klub egyes nagyközönség előtt zárt részein, közben igen érdekes sztorikkal szórakoztatott leginkább a „mörcs” szakma rejtelmeiről. A mörcsösök valójában azok az emberkék, akik együtt turnéznak az adott zenekarral általában külsős cég megbízásából, és igyekeznek a különböző zenekaros portékákból – pólók, pulcsik, CD-k, zászlók, kitűzők stb…- a lehető legtöbbet értékesíteni. Mindezt gyakran úgy, hogy közben jó esetben 5 percre elhagyhatják a standot minden állomáson egyszer, miközben órákon keresztül igyekeznek a helyi vevők segítségére lenni, gyakran úgy, hogy a delikvens már a saját anyanyelvét is töri. Mondjuk emellett körbeutazzák Európát is az igaz, meg lehet haverkodni a kedves művész urakkal, elvégre minden turné egy egy kicsiny valóságsó is egyben. De bővebben erről inkább V-t kérdezzétek, ő már igazi senior.

A Korpiklaani előadása határozottan felsőkategóriás volt, amilyen egyszerűnek tűnik pár számuk, annyira lehet érezni, hogy bőven vérprofi zenészek adják elő. A setlist szintén elég kúl módon volt összeállítva, vegyesen régi és új nóták, és szerencsére nem spórolták ki a mélyebb filozófiai gondolatokat ébresztő dalokat sem, úgy mint a Vodka, Tequila és a Beer-beer. A koncert után nem sokkal láttam, hogy rohamos gyorsasággal kezd ürülni a hely – gondolom ebben megint csak közrejátszott a délután 4-es kezdés - így aztán én sem húztam sokáig, másnapra úgyis fenenagy pusztulást terveztem otthon és gondoltam így majd jó korán el tudom kezdeni kiélvezni annak minden percét.   

Másnap vidáman ébredtem, és igazából nem is traktálok senkit az uncsi szombati pusztulással mert ennél azért történtek határozottabban izgibb dolgok is az elmúlt hetekben.  Max annyi, hogy aki teheti szombaton délelőtt kerülje a Lehel piacot, ugyanis ekkor az ott található népsűrűség egyes helyeken 6 fő / m2, a hömpölygő tömeg átlagsebessége pedig 0 – 15 cm / sec attól függően, hogy éppen nem-e áll meg valaki jó kedélyűen sztorizgatni valamelyik árussal a rendelkezésre álló legszűkebb helyen. Ilyenkor a jól bevált fújtatás, egyre hangosodó krákogás, és „legyen szíves” kántálás után az ún. „gentle push” a következő lépcsőfok, amikor is már a szavakon kívül egyéb non-verbális kommunikációs csatornákon folytatódik a forgalmi dugó oldása. Egyik hasonló szituban kaptam el a húspultoknál a következő félmondatot: „Sajnos a sertés dagadónk elfogyott, de most akciós a bőrös csülök…”

Visszatérve az érdekesebb dolgok irányába, nemrég sikerült zombiirtós kuponra szert tennünk, amely foglalatosság annyit takar, hogy lehetőséged van egy taktikai házban zombi kinézetű céltáblákra lőni éles fegyverekkel, köztük kétféle pisztollyal, meg géppityuval, és a manuális célzás helyett egyiknél bevetésre kerül az amcsi filmekből már jól ismert red-dot szerelék, ami ugye jóféle infravörös pöttyel jelzi, hogy kit fogsz éppen kilyuggatni. Sikerült is összeverbuválni erre egy 4 fős csapatot és március első szombatjára, délelőtt 10h-ra lezsírozni az időpontot a gyáli lőtérrel. Mielőtt azonban belemerülnék a zombik miszlikbe aprításának mikéntjeibe, pár szót úgy vélem megéri vesztegetni az ezt megelőző péntek estére is, hiszen ez volt a tavasz első napja, és valami lehetett a levegőben, mert akivel csak beszéltem azóta, mindenkinél határozottan elharapódzott a buli  ezen a bizonyos éjszakán.

Mi egy laza péntek esti koncertlátogatást terveztünk, előre megbeszélve, hogy „ja max 11-ig maradok, mert másnap észnél kell lenni, kelni kell, szombat este úgyis buli lesz…” és hasonló elhamarkodott kijelentésekkel biztosítva be magunkat. A szokásos péntek délutáni edzés után jött a kiadós vacsora, majd pár pohár bor elfogyasztása, hogy mégiscsak megjöjjön a hangulat, és csak ezt követően indultunk el otthonról. A helyszínen a magam részéről folytattam a kedélyes borozgatást, okosan, nem mixelve semmilyen más piával, ahogy egy úriembertől ez elvárható. Egyébként úgy hozzávetőleg 11-ig valóban nem is történt semmi gond, csak azután hirtelen felgyorsultak az események, én pedig azon kaptam magam, hogy egyik pillanatról a másikra mind az x pohár bor egyszerre ütött be. Innentől számolva rendkívül keveslem a rendelkezésemre álló emlékek számát és az azokhoz tartozó emlékképek felbontását. Ezt az állapot én úgy hívom, hogy „az introvertált”. Ha térben és időben el szeretném ezt helyezni, akkor valahová a „mindenki kedvence” és a „csökkentett mód” közé tenném - utóbbira még a későbbiekben visszatérek majd. Na már most, amikor az emberből előtör az „introvertált” olyankor egyre kevesebb jelet küldd a külvilág felé beszéd formájában, valamint ezek a szavak sem tudják már egészen pontosan visszaadni az egyén fejében még kristálytisztán pergő gondolatokat. Valami hasonlót érezhetnek szerintem a meg nem értett művészek is. Ha gonosz akarok lenni, akkor úgyis mondhatnám, hogy ezen állapot előrehaladtával az adott személy elfelejti a beszéd varázslatos képességét, és pár egyszavas – általában ismétlődő – tőmondatnál bonyolultabban képtelen magát kifejezni. Pedig egy egy adott szituáció igenis megkívánja néha azt, hogy pl el tudd mondani azt a ruhatárnál: „A bilétát, amire az én barna bőrkabim is le volt adva, már leadták, így biztos külön tettétek valahova, és most szeretném átvenni”. Ehelyett a „kabát”, biztosittvan”, „nem” és hasonló  szavak ismételgetése sajnos nem oldja a feszültséget, bentről pedig emészti ilyenkor az embert a meg nem értettség maró érzése, hiszen te tudod mi a probléma, csak valahogy a külvilág nem akarja tudomásul venni a tényeket. Másik rettentő jó példa erre, amikor hazafelé menet a mekiben nem tudod kimondani azt a bonyolult kifejezést, hogy: sajtburger – még jó, hogy ehelyett elég ha rámutatsz a képére, az ujjaiddal meg pontosítod a rendelni kívánt mennyiséget. Ugye milyen ismerős? De a sztorihoz visszakanyarodva, szerencsére nem kellett a ruhatáros által ajánlott opcióval élni: „Majd a buli végén bejöhetsz és megkeresheted”, ehelyett némi lézengés és szomorú ide-oda kóválygás után Trixy-nek is feltűnt, hogy valami nincs rendben, és segítetett, hogy visszakapjam a kabátomat. Külön köszönet érte neki még egyszer! Itt valami olyan fokú eufória lett rajtam úrrá, hogy szerintem a gyalogkakukkot is megszégyenítő tempóval téptem haza és ájultam be az ágyba azonnal, a kimenő híváslistát visszanézve ez valamikor fél három után következhetett be…

Másnap Zs szólítgatására ébredtem – hiszen az ébresztő beállítása a lefekvést megelőző pillanatokban még nem tűnt kulcsfontosságúnak - , hogy lassan keljek, mert 40 perc múlva indul a vonatunk. Na basszus, akkor gyorsan mosdás, öltözködés – nem aludtam ruhában jeee -, reggelizés – ki nem maradhat! – jóféle Tóalmási tüzes kolbász és kenyér formájában, bár ennek elfogyasztására már csak a vonaton jutott idő. Tehát igen, elértük a szerelvényt, még belefért volna akár egy laza kávé, meg egy rövid újságcikk öreguras olvasgatása is, viszont a 4 mesterlövészből csak hárman jelentünk meg, Dávid nem volt ott a megbeszélt helyen és időben. Telója kikapcsolva, a lakótársáé, Zolikáé szintén, ez bizony igen baljós előjel volt. Nos, pont mielőtt indult volna a vonat Dávid hívott eléggé orrhangon, hogy kicsit hosszú volt az éjszaka, ebben a pillanatban ébredt, és várjuk meg, mindjárt indul. Erre mondják, hogy unit lost… Mivel a következő vonat csak egy órával később indult, mi pedig időpontra mentünk így hamar realizáltuk, hogy aznap délelőtt csupán hárman fogunk tudni szembeszállni a zombik hordáival.

A lőtérre érkezvén gyorsan kitöltettek velünk egy papírt – nem tudom, hogy ez a standard felállás náluk, vagy a több méteres szesz aura következménye -, hogy kizárólag saját szakállunkra veszünk részt a partiban, ők pedig semmiféle következményért nem vállalják a felelősséget. Ok, rendicseeek! Nyilván volt egy rövid biztonsági eligazítás, hogy pl menet közben az ujjat tilos az elsütő billentyűn tartani, meg ne tartsuk úgy a fegyvert, hogy a csöve túlzottan a saját lábunk illetve fejünk felé néz érthető okokból kifolyólag. Ezek után a menetrend a következő volt: egyesével kellett bemennünk a lövészetvezető kíséretével, és szobáról szobára haladva módszeresen kivégezni minden ott lévő zombit, úgy, hogy szigorúan csak a headshot ér, és abból is kettőt kell leosztanunk / fej. Igen menőnek éreztem magam, amikor tárakkal telitűzdelt taktikai mellényben, géppuskával a kezemben masíroztam előre és halomra adtam le a lövéseket a zombik pofájára, szó szerint a legtöbb lövést az ellen nyitott szájába sikerült helyezni. Szegény célpontoknak amúgy nyilván esélye sem volt, nemcsak azért persze, mert mozdulatlanok voltak, hanem az aktuális fizikai állapotomnak megfelelően nem igazán kapkodtam, mondhatni komótosan hagytam időt minden célzásra, nehogy a végén kárba vesszen a drága töltény. Ahhoz képest, hogy elég fáradt voltam, a végére úgy éreztem, hogy ez igencsak jó móka és csak egyszer kellett szólnia a velem lévő arcnak, hogy ha lehet mellőzzem az ő irányába való fordulást.

Rövid ennyi volt a vadászat, úgy érzem sikerült még a későbbiekben is jól hasznosítható tudást magunkba szívni, így egy esetleges zombiapokalipszis sem érne már minket teljesen váratlanul. Feltéve persze, hogy valaki ad egy puskát.  Inkább kettőt.

Ja igen, visszatérve a „csökkentett mód” definíciójára. Itt nem PC-ken jól ismert elindítási módra gondoltam, habár tény, hogy neve és jellemzői szoros összefüggésben állnak vele. Jelen esetben egy egészen másfajta aspektusból vizsgáljuk a szóban forgó dolgot. Ezen állapot igen jelentős - ámbár egyénektől eltérő - mennyiségű alkoholtartalmú ital elfogyasztása után következik be, már az „introvertált” és a „láthatatlan” utáni fázis. Ilyenkor az ember agya szinte kikapcsol, csupán a létfenntartó folyamatokra koncentrál, a kommunikáció a külvilággal teljes egészében megszakad, és mindösszesen egyetlen program fut, a „minél előbb érjünk haza” nevezetű. Fölösleges dolgokkal ilyenkor már nem foglalkozik a beépített CPU pl: további emlékek raktározása, másnapi tennivalók átgondolása, hazaérés utáni levetkőzés stb… Kizárólag már előre berögzített útvonalak jöhetnek szóba a cél elérése érdekében, szóval idegen helyen, fesztiválokon sajnos ilyenkor nem visz haza a belső GPS. Egyfajta meditatív állapot ez, hiszen kizárólag csak egy dologra összpontosítasz, de arra nagyon. A köztudatban valójában már létezik egy ige egy nagyon hasonló állapot leírására, ez pedig nem más, mint a „teleportálás”.

Na mindegy, inkább megyek táncolni, utána meg jöhet egy kis lazulós zene.

2013.02.13.

2012 szilvesztere. Vagyis úgy mondanám inkább, hogy december 28-29-30-31 hosszú hétvége. Már előre sejtettem, hogy ez a négy nap fel fog érni egy téli fesztiválozással, szerencsére minden estére jutott valami móka és kacagás pl: The Joystix, másnap Rocken Dogz koncert és hasonlók. De, hogy biztosan elmenjen a kedvem a NYE-től, előtte való este bölcs ötletnek tűnt a Ring Of Fire (a szabályokat itt mindenki megtekintheti: http://www.ringoffirerules.com/) védjegyű kalandjátékba bocsátkozni szigorúan házibulis keretek között - értsd akkor van vége amikor elfogy a szesz. Külön előnye, hogy a játék után már szinte grátisz bónusz pályaként kapod a „hazaút” nevezetű, igen hardcore missziót… Ezt követően a 31-ét felváltva alvással és evéssel töltöttem 19h-ig, mivel más nem igazán esett jól, bár még ezen tevékenységek is inkább az elviselhető kategóriába tartoztak mintsem kellemesbe. Ezzel minden tőlem telhetőt megtettem, hogy felkészüljek az év utolsó igazi megpróbáltatására, a szilveszter estére. A helyszín szerencsére tőlünk olyan max 300 méterre volt Rocky P úréknál, így biztosítva előre is az esetleges haza teleportálás biztos hatékonyságát. Igen szép pompát kapott a lakás az ünnepre való tekintettel - utólag aztán nem tudom mennyire volt ennek a bulinak köszönhető a későbbi festős sztori –, voltak lufi és színesmadzag hegyek pókhálóformátumban elhelyezve, a jó hangulatról pedig a már többszörösen jól bevált és folyamatosan bővülő Partü zenei könyvtár gondoskodott. Emellett azért a későbbiekben megrendezett két utószilveszteri bulira is bőségesen elegendő italmennyiség is közre játszhatott, utólag így már nem olyan egyszerű megmondani. És persze a külön Dia féle specialitás is terítékre került, amolyan gyümölcsös vodkazselé formátumban, ízlésesen narancshéjban úsztatva, fogyasztása bármikor jól esik kategória. Később mikrofon sérók, farkasember jelmezek, velencei karneválos álarcok gazdagították a jelenlévők ruhatárát, némi nyakba akasztott színes masnikkal vegyítve. A mosolyok az arcokra fagytak, az elkészült fényképek pedig magukért beszélnek, ismét beigazolódott, hogy az idő múlásával a részvevők egyre fotogénebbé váltak… „Ki okosan fogyaszt ébren éri meg a hajnalt” érzés büszke tulajdonosaiként távoztunk az év első reggelén, valakiket azonban hamarabb ért az átvirradulás élménye. Ők a rohamosan merülő aksi utolsó villanásával korábban tették föl magukat töltőre, stand by üzemmódban…

Átkanyarodva a festős sztorira:

R P múltkor fölvetette egy péntek esti KK-s serital fogyasztás közben, hogy esetleg van-e kedvem besegíteni náluk a hálószoba kifestésében a hétvégén, hivatkozva a hátam mögött lévő igen jelentős festői múltra. Én felettébb megtisztelőnek éreztem a felkérést, hiszen magam is bőven úgy véltem, hogy a múlt nyáron másodmagammal elkövetett 1 egész napos szobamázolás után méltán bekerült a festés „beginner level” a rendelkezésemre álló képzettségek listájára és valóban jelentős ismeretekkel bírok egy festőhengert rendeltetésszerűen még soha nem forgatottal szemben. Háttértudásom olyan fontos részletekre is kiterjed például, hogy az adott szobában lévő dolgokat illik lefedni, már amennyiben nem feltett szándékkal akarja valaki összekenni azokat, illetőleg ahol az újonnan fölvitt szín találkozni fog valamilyen másikkal, ott érdemes ragasztószalaggal megvédeni a le nem festendő terület szélét, úgy mint ablakok, ajtók, konnektorok, plafon stb… Utóbbi híján ugyanis meglehetősen időrabló és agyfelkúró a falak utolsó 1%-át kétszer annyi ideig csinálni apró ecsettel, mint az egész többi részt hengerrel, nem beszélve arról, hogy szabad kézzel amúgy is szinte kizárt mindenhol egyenesen húzni a vonalakat. Igen, erre sajnos én is csak akkor döbbentem rá a múltkor, mire a nap végén dögfáradtan befejeztem a plafon alatti részek utolsó 1 cm2-ét is, nyilván fedőcsíkok bevetése nélkül. További fájdalmas felismerés volt, amikor is pár nappal később kiderült, hogy amúgy volt is itthon egy egész tömbnyi ilyen ragasztószalag…Na mindegy, így legalább jól berögzült az eset.

Szóval péntek este odaígértem lelkes segítségemet, úgy, hogy szombatra már egyébként is egy kellemes időtöltés várt rám – lásd lejjebb, így jó munkásemberek lévén vasárnap délelőtt tízre gyűltünk össze R P-éknél, hogy hármunk együttes erejével megbirkózzunk a hálószoba falaival és az uncsi fehér helyett jóféle padlizsánszínűvé varázsoljuk azokat. A munka sörrel és burkolással – már a nem festendő dolgok lefedésével - indult, ebédre pedig igazi vasárnapi menü, háromféle pizza gőzölgött az asztalon valamelyik jóféle kiszállító cég jóvoltából. Még a rohamosan közeledő kajakóma bevárása előtt nekiálltunk elemi erővel felvinni a falra a lilás cuccot a köpködni próbáló hengerekkel.  Ötlettáram a meló végére megint csak egy újabb esszenciális dologgal bővült, amely szerint is ahányan vagytok résztvevők, pontosan annyi henger és ecset kell, szóval fejenként egy-egy. Így máris elkerülhető az az alapvető magyar munkáskoncepció, hogy 1 valaki dolgozik, a többiek pedig szigorúan valamilyen eszközre támaszkodva segítőkészen szemlélik a kiválasztott hőst. Emellett újfent realizáltam, hogy egy szoba kifestése mérhetetlenül több sikerélménnyel, vagy inkább elégedettséggel gazdagít, mint amikor egy dolgos irodai nap végére megírsz kismillió tökös fenszi-angolságú emailt, meg összedobsz egy-két csili-vili prezit amivel aztán néhány percnyi figyelmet nyerhetsz majd egy szép napon. A lényeg amúgy meg az, hogy úgy érzem, az „advanced” level festői szint is megvan lassan. Na jó ezt a kijelentést még nem sietem el, előtte még megnézem inkább az eredményt megszáradt állapotban is.

De még a vasárnapot megelőzően…

Mindazt alátámasztva, hogy milyen aktívan töltöttem a hétvégét, szombaton nagytakarítást tartottunk otthon Zs-vel, illetve a két Dóri segítségével. Tisztítószerek, viledák, hideg zsíroldók és egyéb hasznos súrológenyák egész garmadáját beszereztük ehhez a harchoz, éreztük előre, hogy nem egy kifejezetten barátságos mérkőzés hangulatú lesz a dolog, inkább olyasmi kedvvel vágtunk neki, mint amikor másodosztályú csapatként a Barca-t kapod a selejtező körben. Na jó ez azért erős túlzás, aki már volt nálunk az tudja miről beszélek, nem pont arra gondolok, hogy munkásszállóhoz hasonló állapotok uralkodnak, szimplán csak arról van szó, hogy itt csak pasik laknak, és igen, a tiszta szónak egy teljesen másik jelentése villog a mi elménkben. Mint amikor a nők a fehér és szürke közötti színekre mindenféle fantázianeveket aggatnak különböző kajákból kiindulva (pl: vaj), holott amíg valami nem teljesen szürke és eredetileg fehér volt, az még mindig fehér, csak biztos szarul van megvilágítva.

Először mindenki a kedvenc helyét kezdte el fényesre sikálni, így amíg Zs a konyhába vonult megvívni saját háborúját, én rendíthetetlen tekintettel léptem be a retyóba. Nyilván az is közrejátszott, hogy fondorlatos módon kiötlöttem, hogy ennek az alapterülete a legkisebb, ergo jó gyorsan meglesz háhá! Hát őőő…ezúton is üzenném a nagy márkás súrolószereket hirdető reklámok készítőinek, hogy sikeresen átvágtak, és kívánom nekik, hogy az életük hátralévő részében ugyanolyan félrészeg mosollyal kelljen nekik patyolat tisztára glancolni valami jó ocsmány dolgot, mint ahogy a jó húsban lévő vastagon megkent háziasszonyok egy laza mozdulattal húzzák le az előzőleg véleményem szerint soha be nem piszkolt – inkább külön kifényezett - üvegfelületről az előtte két másodperccel ráfújt kemikáliát. Itt-ott, a bútorok kevésbé szem előtt lévő részein igazi metamorfózisnak lehettünk tanúi, amikor is a szürke színből hirtelen sötétbarnává változtak vissza a dolgok. A csata több mint 4 órán keresztül tartott, tény, hogy nem értünk a végére, de azért tényleg jobbak lettek a fényviszonyok a fehér felületeken is na. A fürdőszobába belépve pedig egyenesen úgy éreztem magam mintha valami menő hotelbe csöppentem volna. Legközelebb ugyanitt (leghamarabb jövőre) találkozunk!

Persze a hétköznapok szürkeségét is megtörik itt-ott érdekes események, két hete kicsiny óriásvállaltunk jóvoltából egy napot (pontosan kb 21 órát) töltöttem a lengyelhon fővárosában ahol az átlaghőmérséklet 15 fokkal alacsonyabb, a leesett hó szintje pedig olyan 20 cm-rel volt magasabb a budapesti viszonyokhoz képest. Ott ez szemmel láthatólag hidegen hagyta a helyieket, teljesen nyugodtan, dinamikus tempóban, hőbörgés, anyázás, meg dudaszólamok nélkül vezettek az amúgy külön nem tisztított utakon, elvégre a menőbb járművek 10-15 cm-es magasságban lévő lökhárítója egészen ügyesen és folyamatosan szintbe hozza az aszfalton lévő havat. Első kérdésünkre, hogy amúgy mióta esik, teljesen unott fejjel válaszoltak ottani kollégáink, hogy 2 hete.

A látogatásunk célja egy 8 órás tréning volt a cég kinti irodájában, előzőleg külön felhívták a figyelmünket, hogy mindenki hozza a vállalati laptop-ját magával, merthogy lesznek interaktív gyakorlatok is. Jó, mondtam az esélytelenek teljes nyugalmával, én a magam részéről még ha volna se vinnék, két dologból kifolyólag. Először is a reptéren biztos, hogy megint terroristának néznek - a kütyüt meg bombának – pont elég macerás így is a biztonsági kapukon való átjutás, örülök, ha az övem levétele utána a gatyám a helyén marad. (A kazoo-mat meg úgyis megint bong-nak hiszik, aztán nekiállnak szagolgatni nem létező égéstermékre utaló nyomokat keresve rajta.) Másrészt 1 napos tréningről van szó összesen… Amennyit itt használni kellene az eszközt, annyit simán meg tudok jegyezni – vagy majd lelesem a mellettem ülőéről. Majd egyébként egyszer elmesélem azt is, hogy általában hogyan is zajlanak az ilyen „workshop”-ok nálunk, illetve mi minden is történik egy nap leforgás alatt. De visszatérve, ezt a hozza mindenki a saját gépét dolgot a szervezők rendesen elkalkulálták. Az hagyján, hogy mostanában már a legprosztóbb kocsmákban is van wifi, nyilván az irodaépületekben sincs ez másképp, ráadásul ezzel mindenki kezében ott volt a remek lehetőség, hogy az elfoglaltság burka mögé rejtőzve azt csináljon egész nap amit akar. Részletkérdés. Odakint egyébként minden szép és jó volt, egy dolgot leszámítva, ebédre volt szerencsém belekóstolni egy helyi DonP…, akarom mondani Jozef pizzájába, amely méltán kiérdemelte nálam életem legrosszabb pizzájának járó dicső címet. Van az a mondás, hogy a pizza olyan mint a szex, még akkor is egész jó ha valójában nem az. Ezen a vonalon továbbmenve ez a kaja valami olyasmire hasonlított, mint amikor a Buckherry által megénekelt örökérvényű sláger (Too drunk to…) állapotában kezd el az ember kötéllel billiárdozni. Szóval mostantól ez a mítosz nálam megdőlt. Mindegy, inkább csendben maradok, ingyen volt.

Persze történtek kevésbé említése méltó dolgok is az elmúlt hetekben-hónapokban, meg olyanok is, amiket tök jó lett volna most elmesélni csak az idő intervallum nagysága miatt pont most nem jutottak eszembe. Lassan itt a tavasz, ezt a kis időt már úgyis mindenki kibírja akár egy levegővel is, meg aztán lesz itt még a közeljövőben pár olyan esemény, amire érdemes lesz elnézni. Pl február 22-én játszik a Korpiklaani a volt WW-ban, aki nem ismerné őket, talán úgy lehet ezt a műfajt leírni, hogy mulatós folk-metál. Érződik rajta, hogy a téli sötétség okozta depi elkerülése végett a finnek szeretik italozva jól érezni magukat. Aztán meg március 6-án debütál a The Trailerz nevű country sleaze/glam zenekar a budapesti BackStage Pubban. Ők garantáltan kihozzák az emberből a party hangulatot.

Hegy meg az Alja, metamorfózis, gyomormasszázs

2012. július 29. vasárnap

„Cscscscsak egy nap van…tárd ki a sörödet…Táncolj Rakamaz parádéééé!!” felkiáltással kezdődött az idei H’egyalja fesztivál, legalábbis nekünk, de hogy ennyire ne szaladjunk a dolgok elejébe, pár vidám, izgalmakkal teli nappal készültem föl a fergeteg partizánkodásra. Meló már természetesen előtte off, illetve formába is kellett lendülni - ha már sátorozásra adja a fejét az ember – így a fesztivált megelőző napokban szigorú alkoholtilalom, megfelelő mennyiségű alvás, és egyéb hasonló hülyeségeket is bevetettem a siker érdekében. Pl kipróbáltam milyen is reggeli nélkül fél 8-tól edzeni, ha már a fenenagy bulizás közben úgyse lesz időm effélékre, hát őőőő, igen érdekes, picit talán mondhatni fájdalmas volt. Szóval maradjunk annyiban, hogy a várakozás töltött el izgalommal, nem az előkészületi napok eseményei…

Szerdán kora reggel szálltam vasútra és vettem az irányt Tokaj felé, a kocsit már ekkor egészséges kocsmaszag lengte körül, ki sörrel, ki borral, pár bátor – vagy inkább botor? – versenyző pedig pálinkával olajozta gátlásos, alapjáraton túl komoly dolgokon pörgő agyának berozsdállt fogaskerekeit a nyitó nap reggelén.  Igen szívderítő látvány volt, ahogy a magyar értelmiségiek átmutálódnak fesztivál állatokba, magam részéről úgy döntöttem, hogy várok ezen irányú metamorfózisomra még kicsit, legalább előtte legyen a gyomromban némi ebédnek titulált instant giroszos lángos. Tokajban hét országra szóló napsütés és B-ék fogadtak, először ugye át kellett esni a szokásos formaságokon, azaz becaplatni a kempingbe, átvenni a karszalagot, lóvét tölteni a fesztiválkártyára, viszont szerencsére a legutálatosabb feladatot már elvégezték helyettem mélyen tisztelt cimboráim, azaz felállították a sátramat. Utólag is ezer hála érte, meg azért is, hogy J (vagy inkább Dzs?) luxusterepjárójával már előző nap lerepítette a cuccot, és nem nekem kellett lebumlizni véle. Végre relatíve nagy baráti társaságba nyílt lehetőségem csatlakozni, ha emlékezetem nem csal olyan 14 kötőjel 18 fős, jól összeszokott tímről volt szó, akik kebelükre fogadtam engem is. Ennek módfelett megörültem, ezért igyekeztem roppantul jó első benyomást tenni mindenkire, még az évek hosszú folyamán magamra szedett összes szélzes tudásomat is bevetettem ennek érdekében. Erre mondjuk igazán nem is volt szükség, hiába, tényleg válogatottan kedves, idiotizmusra végletekig hajlamos társulatnak mutatkoztak végig.  Végre nem húzta a hátamat a málha-ballaszt, szóval irány az első vendéglátóegység és igyunk már meg valamit, de nagyon gyors ütemben! „Még csak az első nap van, ne erőltessük a borozást, lesz még idő bőven rá holnap, vagy azután” jelszóval inkább csak sörözgettünk az ebéd mellé. Telt múlt az idő. Két órával később máris jött a nyerő ötlet: „Nem megyünk föl a Borostyán pincéhez fröccsözgetni?....” Hát persze, hogy egy órával később már a tűző napon szürcsöltük a jóféle tokaji bor és ásványvíz arányos elegyével kreált szénsavas üdítőitalt. A programfüzetben találtunk egy jó nagy csokorra való kellemes időtöltést, így miután megalapítottuk a „Kenny kazoo és a Buzigyurik” nevű alkalmi formációt, illetve az őrületbe kergettük a kazoo-zással a rajtunk kívül ott lévő összes jóembert, gyorsan átvonultunk a fesztivál területére. Yellow Spots-szal kezdtünk, a psychobilly hatására pedig nekem karaokizni támadt kedvem, ami nem feltétlenül tartozott életem eddigi legjobb döntései közé, bár a többiek meglehetősen jól „szórakoztak” rajta(m). Állítólag…Ilyen felajzott kedélyállapotban érkeztünk Mogács Dani előadására, akinek egyébként sem esik nehezére betegre és per vagy könnyesre röhögtetni a környezetét, hát ez ismét sikerült neki. Én ezután kb már úgy vártam az Arch Enemy koncertet, mint külkeresek a statisztika kettesüket, és hála az R’N’R összes istenének a Káosz Légiói rövid időn belül elszabadultak. Részemről besza behu, a gitárszólók romboltak, a lábdob összes ütését külön-külön éreztem a gyomromban, a setlist is felettébb korrekt volt, szóval az átszellemülés újabb dimenziói tárultak fel előttem.  Ezután kezdődött a vidám táncizás, nekiálltunk módszeresen fényezni is, a fényképek tanulsága szerint jól sikerült az est. Aztán hirtelen csapó kettő, másnap reggel volt.

Sátorban ébredés a maga összes gyönyörével, kint már biztos, hogy süt a nap, mivel bent már nem lehet megmaradni, előmászás, kint a többiek mosolyából ítélve kínos gondolkodás, miféle meggondolatlan cselekedetet éreztem előző este zseniálisan jó ötletnek. Szóval csak a szokásos. Aztán irány a bolt, reggeli, kajálás, némi rövid briefing a sátoraink által körbezárt kicsiny sörsátor hűsnek nem mondható, de legalább napvédett területén belül vízipipával füstössé téve azt. Igen, aznapra is kinéztünk pár csemegét a partikínálatból, előkerült pár sombrero meg kovboj szalmakalap – utóbbiból egyet jól be is húztam – majd így átvonultunk B-ékkal a közeli étterembe némi főtt táplálék magunkba döntése végett. Még az ég közepén sem járt a Nap, és máris az utcafrontra néző hűvös boxunkból kortyoltuk a jól megérdemelt sörünket. Még az ebéd elfogyasztás után is sokáig elidőztünk itt, néztük a fesztiválozók színes hadát vonulni, valakinek már a déli órákban is nehezére esett kapaszkodás nélkül a járdán maradnia. Videó készült az úriemberről, de inkább csak belső felhasználásra. Majd áttettük táborunkat a Tisza partra, ahol néhány óra leforgása alatt sikerült az első napszúrást begyűjteni, illetve itt-ott, élénkpiros bőrszínt ölteni, az eközben keletkező folyadékhiányt pedig folyamatosan pótoltuk, „okosan”, azaz sörrel. Mielőtt bementünk volna a helyszínre természetesen pancsi, kiöltözés, meg kell adni a módját a fesztiválnak, meg nem utolsó sorban úriemberek voltunk, na. Mivel a Kartell előadása engem annyira nem vonzott, gerillaakcióba kezdtem, és persze rövid időn belül találtam más ismerős, és kevésbé ismerős emberkéket itt-ott. Tisztára úgy éreztem magam mint a rokk egyik katonája, hiszen „cigivel, sörrel kínáltak meg engem” – de nem, tartottam magam és nem gyújtottam rá - , sőt, még jófajta becsempészett borral is, aminek természetesen nagy pofátlanság lett volna ellentmondani, így a társalgás meglehetősen vidám mederben haladt előre. Később visszatértem a saját társaságunkhoz, és folytattuk a világmegfejtő szakértést, majd átmentünk Kowáékra, rájuk már úgyis régóta kíváncsi voltam, illetve reméltem, hátha kicsit feltüzelnek az estére. Szószó, azért csak összejött, így utánuk futólépésben mentem át Dankó J-ra is. Az lehet, hogy ők csak 3 fővel nyomták, de olyan húzása volt a zenéjüknek, hogy a fogorvosok világszövetsége is tutira megirigyelné őket. Szerencsére ellőtték második nótának a First Date-et, így máris kipipálhattam az aznap esti nagy tervem egyik meghatározó komponensét, és a többiek tanácsára átnéztem Everlast-ra – igen eléggé csapongós hangulatban voltam. Na, hát az se volt semmi, amit ők toltak, a vén csóka, meg az ifjabbik haverja olyanokat gitároztak, meg énekeltek, hogy csak néztem bambán magam elé tátott pofával – na jó, lehet, hogy ebben azért az elfogyasztott italok is közre játszottak. Röviddel ezután szakadt ránk az ég, még jó, hogy pont előtte a délután folyamán néztem időjárás előrejelzést, hiszen esőt legközelebb szombatra mondtak errefelé. Nem jött össze. Mindegy, nagy gond nem történt, csupán a napszemcsim veszett oda a szakadó esőben. Mondjuk ez már várható volt, több mint egy éve megvolt már, rengeteg közös élményben volt részünk, így igazából el kellett, hogy engedjem. Ez van. A sátrunkhoz visszatérve hamar lelohadt a buta félmosoly az arcomról, amikor kiderült, hogy annak dupla rétege sem volt vízálló, a legkevésbé sem. Tapasztalt problémamegoldó révén azonban nem estem kétségbe, gyorsan kiragadtam a málhámat a sátrunkban újonnan fakadt forrásból és bezuhantam a közvetlen mellettünk álló sátorba. Itt ért a reggel is.

Harmadik nap, azaz péntek. D többször próbált – állítás szerint – odébb görgetni a sátrában, merthogy az övéké volt az, amibe tegnap este beugrottam egy rövid éjszakányi squat-olásra, de nem jött össze neki. Leginkább azzal volt problémája, hogy az ő hálózsákján aludtam, és biztos ami biztos alapon magam alá gyűrtem az összes egyéb cuccát is - bizonyára fáztam -, valamint nem utolsó sorban az ő párnájára folyattam a nyálam is az éjjel... Szóval utólagosan is még egyszer sorry, hogy nem szóltam előre, de hát nagy volt a szükség. A sátorból előmászva már igazán nyugati jellegű fesztiválhoz hasonlított a helyszín, mindenhol szemét, a sörsátor romokban, minden saras és mocskos. Ezt még otthonosabbá téve kirámoltam a sátrunkból a még vizesnek ítélt berendezéseket, értsd párna, hálózsák, pólók, pulcsi stb szárítás céljából, ezzel pedig már leginkább valami nagyon ótvar zsibvásárra hajazott a környék. Bátor szomszédjaink – riszpekt nekik - viszont hamar összetákolták a sörsátor maradványait, így ha kicsit csálén is, de újra állt az ezúttal kb 50 cm magas sátor, igen, a lábak bírták a legkevésbé az időjárás viszontagságait. Az idő egyébként csak előző éjjel volt mostoha, reggelre ismét volt szerencsénk a Napban gyönyörködni, neki pedig minket tovább sütögetni, szép csendben, ropogósra. Vízipipa, előző esti kalandok mesélése, majd irány ismét a city, kajavásárlás, visszafelé pedig összefutottam B-ékkal, nosza, üljünk be újfent a tegnapi resztörant-ba és igyunk meg valami hideget így a nagy napsütésre való tekintettel. Kajatelítettségi mutatóink ismét visszatértek zöldbe, a program innentől ezután kísértetiesen hasonlított az előző napéhoz. Gyorsan összeállítottuk az aznapi fesztivállátogatási tervet, délután három körül pedig vissza a kempingbe. Ismét zuhanyzás, öltözködés, szépülés az aznap délutáni és esti koncertekre, közben már javában nyomták Beatricséék odabent, ezzel igen kellemes háttérzenét varázsoltak nekünk a készülődéshez. 17h-kor kezdett a Rómeó Vérzik, ezúton is igazolom, hogy itt is ugyanolyan jól szólt minden gitár, zakatolt a lábdob mint az ökör, volt zúzás is igen magas fokon. Közben fogytak az üdítőitalok, én pedig hamar átléptem a bölcsből a gavallér szintjére, így volt nagy össznépi B’orsodi fogyasztás is, pózolás, meg amit csak el lehet képzelni. Koncert után pedig ismét felderítővé avanzsáltam, és elindultam új barátokat keresni, nem mintha bármi baj lett volna a kedvenc bandámmal, csak benne volt a bugi a lábamban. Szuperképességem volt ezen a napon, hogy tök ismeretlen emberekről csináltam fényképeket, mondván, hogy én is PRESS feliratú nyakba akasztót hordok amúgy, csak épp nincs nálam. Nem hittek nekem.  Valahogy ezen a héten különösen jó érzékem volt, hogy csupa jófej emberrel kezdjek el társalkodni, vagy csak szimplán ilyen emberek voltak többségben Hegyalján, nem tudom, a lényeg, hogy sikerült újfent egy iszonyúan összetartó és kellően „hülye” társaságba botlanom. (Még mielőtt valaki félreértené a hülye szót, én 100%-ig pozitív jelentést párosítok hozzá.) Velük utána órákig iszogattunk, poénkodtunk, trollkodtunk -  Alvin koncert közben rohangálva lövöldöztük vízi pisztollyal a közönséget hátulról – félkedvesen bunkóskodtunk lányokkal – na jó, az csak én voltam – és tényleg nagyon örülök, hogy összefutottam velük. Miután több ízben kiürült a vízi pisztoly, a vizesblokk meg messze volt, ezért átálltunk a sörrel történő utántöltésre mindenki legnagyobb örömére. Később megint belebotlottam B-ékba, fényképezkedtünk Rómeóékkal – ó te jó ég azok a zseniális képek! - meg röviddel utána elmentünk életmentő giroszt fogyasztani. Viszont a délután ismételten elszenvedett napszúrásnak, illetve az elfogyasztott italmennyiségnek sajnos idő előtt meglett az eredménye, este elég hamar értem jött a gólem, és az álommanók pedig nem átalltak éjfél magasságában elragadni, szóval ezt rendesen megszívtam. Mindent összevetve viszont nekem személy szerint ez a nap volt a kedvencem így visszagondolva, miután sikerült kipótolni a hiányzó emlékeket.

És ezzel el is érkeztünk a záró naphoz, azaz szombathoz, ami az előző esti korai lefekvés következtében reggel 6-kor indult nekem, gyorsan ittam is egy sört reggeli gyanánt. Persze nem sok hajnali baglyot találtam rajtam kívül, szerencsére A még a helyszínen volt és nem utolsó sorban ébren, így vele jól átszakértettük az időt, amíg a többiek magukhoz tértek. Aztán jött a menetrendszerű bevásárlás kora délelőtt, némi fröccsözéssel édesítve, ezt követően pedig végleg eldöntöttem, hogy már nem maradok Tokajban erre az estére is, kezdtem érezni, hogy túl sok lenne a jóból. Meg nem utolsó sorban így el lehet kerülni a másnapi irgalmatlan nagy hazautazó tömeget is, meg ilyenkor még nincs mindenki fejére az írva, hogy ne basssz már vége van. Biztos ami biztos még egy közös ebéd belefért a többiekkel, illetve a koradélután fennmaradó óráit sikerült megint csak jó kedélyű pincézéssel, illetve az azzal járó mindenfajta örömteli dolgokkal tölteni. El is repült gyorsan ez a maradék fél nap, pont egy perccel a vonat indulása előtt érkeztem meg az állomásra, volt is nagy örömködés részemről meg kurjongatás stb. A haza utat nem meglepő módon alvással ütöttem el, a kedves kalauznak nem is kis erőfeszítésébe került, hogy föl bírjon ébreszteni és az értésemre adni, hogy nem, nem az első osztályra szól a jegyem. Nem voltunk egy értelmi színvonalon na, hiszen az IQ-m a hirtelen ébredés, illetve a több napos megpróbáltatásnak hála megközelítőleg egy darab kőével vetekedett szerintem ekkor. Este tiszta furcsa volt belépni a szobámba, és lefeküdni igazi ágyba. Persze hiányzott, hogy nincs koncert ezért gyorsan betettem néhány jófajta koncert DVD-t altató gyanánt.

Ezt követően egészen pontosan három napra volt szüksége a szervezetemnek, hogy regenerálódjon, és visszaálljon az elfogadható szintre, illetve nem kizárt, hogy elkaptam valami lightos fesztiválgenyát is amelynek következtében lázas is voltam ez idő alatt. Utólag egyeztettem más kollégákkal is, akikkel együtt fesztiváloztunk és megnyugodtam, hogy nemcsak engem vágott taccsara ennyire ez a 4 nap. Mindegy, az utolsó percéig megérte ebbe egészen biztos vagyok, jövő héten fogok is szólni a főnöknek, hogy 2013-ra kérem ismét lefoglalni a szabimat július közepére, hiszen minden évben ugyanakkor van a fesztivál ;)

Ja igen, B-val a kedvenc ismerkedős mondatunk a következő volt a fesztiválon ha megnyerő külsejű hölgyekkel találkoztunk: „Szex!!!!!” Nyilván ütött rendesen.

Harci gálya, üvöltő páva, meg a Nagy Szem

2012. július 15. vasárnap

Juhúúúú végre nyár van megint!! Hosszúak a nappalok, hosszúak az éjszakák, mármint partik is, és könnyen előfordul, hogy még világosban lépsz le otthonról és már világosban érsz haza. Hát nem pompás dolog ez? Számomra még mindig az, de ehhez elengedhetetlen még legalább egy, jó esetben sok hasonló gondolkodású emberke, akik társulnak a mulatozáshoz. Ami a pöcsrohasztó meleget illeti, szerintem azzal sincs gond, ilyenkor legalább feltétlen szükségét érzem annak, hogy naponta ötször-nyolcszor zuhanyozzak zsibbasztóan jéghideg vízben, hogy az utána keletkező hideg-aurát perceken belül lenullázza a meteorológia szerint harminchat, de a betondzsungelben igenis legalább negyvenegy fokos szabadtéri klíma. Ilyen helyzetben még az is tök jól esik, amikor a legritkább esetben megmozduló szél az ember arcába fúj valamilyen kétes eredetű forró légtömeget.

Szóval ami tök jó a nyárban, hogy ilyenkor igyekszem a szokásosnál is jobban túlszervezni magam programokkal, utazásokkal, olyan mértékben, hogy az utána otthon töltött néhány nap, tényleg csendes regenerálódással telik, némi gitározással és konzol játék kiakasztásával egybekötve. Már június elején indult a hosszú vidám vakáció, persze szigorúan a szó multicéges értelmében, mivel ilyenkor max az évi nem túl sok rendelkezésre álló szabadnapjaiból ide csoportosított pár héttel lehet gazdálkodni, valamint a pár nappal elölről vagy hátulról megtámogatott hosszú hétvégékkel, legrosszabb esetben pedig a jó öreg szombat – vasárnapokkal. Első megállóként egy Balatonos vitorlázást iktattunk be a szélz tímmel, ami számomra egy teljesen feltérképezetlen tevékenység volt mindeddig, igaz, a vízen csak egy napot töltöttünk kb reggel 9-től este 7-ig, visszagondolva azért bőven elég volt ennyi is. Ugye vízpart, nyár, ocsmány magas UV sugárzás, nyilván komoly felkészülést igényelt a dolog, mivel nem akartam egész nap ötvenes fucktorszámú naptejet kenegetni testemre, hogy azután hullafehéren jöjjek haza, szóval igyekeztem még májusban úri rezidenciám megközelítőleg 3,3 négyzetméteres erkélyén némi színt magamra szedni, ami úgy ahogy azért sikerült, szóval kellően felvértezve ugrottam fejest a balatoni-nyárba. Biztos ami biztos alapon egy tízes faktorszámú cuccot vittem magammal és reggel be is kentem vele a napozásra kényes részeket. Ennek hála a nap végére két fajta színt tapasztaltam meg magamon, a kezeletlen felületen a rákvöröst, a bekent részeken pedig a hófehért…Nem tudom mi a bánatot kevernek ezekbe a napvédő cuccokba – és nem is akarom tudni! – de, hogy utána milyen jól nézett ki az egyik karom, rajta négy, ujjnyi vastagságú fehér csíkkal, azt most inkább nem taglalnám.  Szóval egész nap verőfényes napsütésben fürödhettünk, illetve a szélmérőnek is akadt dolga a kezdeti 0 km/h-rás kezdeti nehézségeket leküzdve. Pedig reggel még elég csüggesztőnek tűnt, hogy a vitorlázás egyik esszenciális hozzávalója, azaz a légmozgás tökéletesen hiányzott. Később aztán úgy beindult csodás harci gályánk, hogy krajcoltunk ezerrel és közben harsány Arrrr! kiáltásokat hallatva szárazföldi patkányok lévén is legalább Sir Francis Drake flottájának rettenthetetlen kalózainak éreztük magunkat.  Dél körül szerencsésen kikötöttünk a túlparton, hogy csillapítsuk fene nagy étvágyunkat, mi mással, mint a balatoni strandok őshonos kedvenc import termékével, azaz hekkel, némi ser és koviubi társaságában. Amúgy mindig is érdekelt, hogy vajon a hekket miért mindig csak fej nélkül lehet látni mindenhol, amíg a többi halfajtánál mindig pont egy fejjel többet adnak hozzá / hal. A válasz igazából egyszerű, csak meg kell nézni pár képet a hekkről a gugliban és mindjárt nekem sem hiányzik a jószág vérfagyasztó mosolya. Ebéd után jött a kikerülhetetlen kajakóma, a tó lágy hullámzása még a fedélközben tapasztalható 50 fok ellenére is simán álomba ringatott. Persze nem lehetett sokáig henyélni, mert az a galád szél nem feltétlenül mindig a jó irányból fújt, így azért sokszor fordultunk farolva erre-arra, hogy azután este hét körül befussunk az indulási kikötőbe és a hajó orrából a partra ugorva megakadályozzuk, hogy a hajótest és a betonmóló közelebbi ismeretségbe kerüljenek egymással. Szóval királyság volt a vitorlázás, este persze jött az eszem-iszom, megnéztük, hogy a lengyel csapat hogyan biztosította be magának a negyeddöntőkből való kimaradását, aztán a fárasztó napot követően viszonylag igen hamar álomra hajtottuk fejünket.

Mindig nehéz jól elosztani a szabadságokat, főleg a nyári időszakra mikor mindenki más is szeretne egy, inkább két hétre távol maradni az iroda kellemesen klimatizált levegőjétől. Persze ha kiveszel két hetet egyhuzamban, akkor általában már nem marad elég nap, illetve nincs lehetőség még egyszer elhúzni, én viszont furmányos módon kieszeltem tervemet mely szerint csak hét egymást követő munkanapot veszek ki egyszerre, de azt mindjárt kétszer is megjátszva először júniusban, majd azt követően júliusban is, így máris lehet arra hivatkozni, hogy „de hát én csak 1 hetet vettem ki” múltkor is. Számításon bevált, így kétszer másfél hét nettó szabi lett a jussom a nyári időszakban, ami igazából elég jó. Balatoni vitorlázásunkat követő héten indult a nyitó felvonás, első körben úgy terveztem, hogy elmegyek a Vekeri tóhoz fesztiválozni, aztán úgy alakult, hogy inkább Varsóba utaztunk Z-val. Döntésemet több dolog is indokolta, pl kíváncsi voltam, hogy milyen a hangulat a fociebén, illetve Lengyelországban még nem voltam korábban, júliusban úgyis megyek Legalja fesztre, meg amúgy olcsóbb volt a repjegy Varsóba, mint a vonatjegy Bp-ről a tóhoz. Hiába, jó vasútért fizetni kell. Péntek esti utazásunkat megalapozóan még csütörtökön este voltunk cégcsoportunk másik tagjának közös ebé-nézős mulatozásán is, mely a bazilika melletti téren került megrendezésre. Az italokat az egyik helyi vendéglátó egység biztosította jófajta német sör formájában, nyilván nem árulok el nagy titkot, ha azt mondom, hogy ebből igen jelentős mennyiségű fogyott az este folyamán a meccsből pedig kb kétszer 5 másodpercet láttam, szóval minden a tervnek megfelelően alakult.

Péntek este pedig irány a lengyel főváros, csak sajnos megint nem tanultam még legutóbbi repüléses élményemből, hogy az utazást megelőzően illik az fül orr gége járatait maximálisan tisztán, azaz más szóval járhatóan tartani, nátha, orrdugulás nem igazán tartozik a megengedhető opciók közé, mivel ebben az esetben orbitális mértékű – de tényleg könnyfakasztó - fejfájás folyamán tud csak a nyomás kiegyenlítődni leszállás közben. Ezt az érzést leginkább ahhoz tudnám hasonlítani, mint amikor benyomod a fejedet a satuba és elkezded módszeresen összébb szorítani az abban évek hosszú folyamán felhalmozott tudást, bár az igaz, hogy ehhez hasonlóban eddig még nem volt részem szerencsére. Szóval K szar volt na. Az érzés leszállás után azért jelentősen enyhült, biztos ami biztos némi folyékony fájdalomcsillapító is bevetésre került az este folyamán, tök érdekes, hogy Varsóban van egy frencsájsz ahol kizárólag kétféle alkoholos ital kapható, mégpedig csapolt sör és vodka, illetve igen olcsón megspékelik a menüt ilyen olyan kajákkal, mint pl sült kolbi, hering, vagy lengyel gulyás leves. Utóbbi nem igazán hasonlít a hazaira, maximum a színe, az íze leginkább valamilyen olasz jellegű pizzára hajazott, szurokfű dominanciával. Nem baj, fő a változatosság. A belváros ivói egyébként nyilván színig voltak, és az idővel persze egyre hangosabbakká váltak. A város egyébként nekem bejött, főleg újabb építésű házakkal van tele, a sör elfogadható áron kapható, a lengyel csajok pedig igen szemrevalóak. Szállást kinti céges kollégáink biztosítottak, illetve jófejség volt részükről az is, hogy folyamatosan jöttek velünk, körbevezetve nemzetük fővárosukban. Odakint amúgy feltűnően korán világosodott, kb fél 4-re már tiszta napfényes volt a hajnal a városban. Szombaton jött a városnézés, körbejártuk a legszebb kocsmákat, klubokat meg parkokat, ahol színes pávák rohangáltak üvöltözve. Na jó, nem rohangáltak, csak ültek, de tényleg ordítottak. Nekem tetszett a hangjuk. Estére beiktattunk egy hosszabb lélegzetvételű sétát a Visztula parton, pont aznap ünnepelték a city-ben a Föld Napját, és ennek örömére volt szépséges tűzijáték, meg ilyen piciny méretű kosaras léggömböket eresztettek szélnek, amik a kosárban égő tűz hatására emelkedtek jó magasra, elég tetszetős látványt nyújtva. Estére a 6 fős társaságunk hirtelen tucatnyira bővült, egy idő után arra lettünk figyelmesek, hogy már németek, svájciak, és a magyar káromkodásokat igen magas szinten művelő lengyel arcok is csapódtak a bandához. Hiába, egy idő után a nyelvi korlátok úgyis szertefoszlanak, egy pont után mindenki azon veszi észre magát, hogy a világ összes nyelvén folyékonyan tud beszélni. Vagy nem, de akkor legalábbis úgy tűnik.  Megint csak hajnali hazaérkezés lett belőle, már bőven napfényben úszott a külváros, mire végre ágyamba zuhantam. Vasárnapra egyébként sem terveztem sokat, így maximálisan megfelelt a hátsó kertben történő több órás napozó ágyas szundikálás, elvégre hagyni kell látnivalót majd legközelebbre is. A visszaút előtt kellőképpen telenyomtam magam mindenféle tablettás, szirupos, orrba fújható kemikáliával, így nagyon boldog voltam, amikor a budapesti leszálláskor végre nem akart újra fölrobbanni a fejem. Szóval egy valamit eldöntöttem, ha legközelebb repülök valahová, akkor előtte jól ki kell kezelni minden nemű felső légúti nyavalyát. A következő útra nem is kellett sokat várnom, mindjárt jól kifejtem a következőkben majd ezt is.

A szabim további részét vidéken töltöttem, voltam Jászárokszálláson, Noszvajon és persze haza is mentem Egerbe, kicsit csökkentve a Pesten folyamatosan magasan lévő ingerküszöböt. Jól esett kicsit kimozdulni a hangzavarból, az igazán jó nyári melegben különösen hangulatosak szoktak lenni a vidéki éjszakák, azon belül is kiülős helyek, a szakértés stb. Persze a legfontosabb dolgokat szabi alatt sem szabad mellőzni, folyamatosan jártam edzeni, elvégre baromira jólesik egy igazán hajtós, kardió edzés bellezés formájában, főleg ha odakint 40 fok van, és jó „alacsony” a páratartalom. Szóval volt zihálás, izzadás, meg csillagokat látás ezerrel, ahogy az már eddig is megszokott volt. Valamint ismét megfigyeltem azon idő paradoxont, hogy a szabi alatt az idő minimum kétszer olyan gyorsan telik mint melóban, ezért hamar eljött a varázslatos pillanat, hogy „Ó ne bassz, holnap már vár a gyár…”.

Szerencsére azonban megint csak egy hétig tartott a meló, utána – azaz dátum szerint pont ezen a héten – hétfő délután összepakoltam gyönyörűséges ezüst színű, szigorúan kölcsönbe kapott bőröndömet, hogy megkezdjem négy és félórás utazásomat a cég Fekete Tornyába, azaz Koppenhágába. Ezúttal abszolút meló ügyben történt az út, háromnapos tréningre kaptam beutalót, hogy okosodjak, úgyis rám fért. Így az utazás, illetve a szállás megszervezése kikerült a kezemből – hurrá, egy gonddal kevesebb – viszont fenntartásaim voltak az oda illetve visszaút miatt, mivel pont legutóbbi landolásos kalandom kellőképpen elvette a kedvemet, főleg, hogy ezúttal mindkét irányban is két leszállással kellett számolnom az átszállások miatt. Szóval már vasárnap este volt forró kamillateás inhalálás, infra lámpa, meg sós vizes orr átmosás is, előbbi kettő kifejezetten jól esett az afrikai légtömegek okozta kánikula közepette. Azonban óvintézkedéseim abszolút megérték a fáradtságot, sikerült kibekkelni az utat végig nyomasztó agydurranás nélkül. Odafelé Bécs volt a tranzit állomás – ha jól számoltam 38 perc alatt abszolválta a repcsi az utat Bp-től – ahonnét rövidke várakozás után folytattam a trip-et Dánia felé. Utóbbi gépen voltak ilyen pici monitorok, ahol írtak mindenféle releváns és kevésbé releváns adatot, többek között várható érkezési időpontot, aktuális magasságot, kinti hőmérsékletet stb. Illetve, volt egy Európa térkép is a kijelzőn ahol egy nagyjából Magyarország méretű repülő ikon jelezte, hogy merre is tartunk, az ikon nagysága miatt viszont nem igazán tudtam pontosan egészen pontosan hol is járunk, és miért van az, hogy a gép segge még mindig csak Németországban van, mikor is az orra már elvileg landol a dánoknál. Már nagyon vártam, hogy a felhők alól kibújjon a város, és megpillantsam a Balti tengert meg az ígéret földjét, kissé csalódott voltam, amikor csak hatalmas hajókat, böszme nagy hullámokat és sötétséget láttam hirtelen mindenfelé. Este fél tizenegykor érkezés, majd utána vonattal tovább a hotel felé. A kinti hőmérséklet röpke 20 fokkal volt az itthon megszokott alatt, pont mintha mindenhol ment volna egy légkondi, valamint a szelet sem lehetett nem észrevenni, konkrétan fújt mint a hülye. A hotel egyébként igen érdekes volt, szerintem nyugodtan lehetett volna azt is írni rá, hogy hostel, bár abból azért a jobbik féle. Inkább hosszú volt mint széles, a legalsó szintjének legtávolabbi zugában kaptam szobát, ami alsó hangon is több száz méterre volt a recepciótól, az ablakomból kinézve pedig csodálatos látvány tárult a szemem elé nyolc darab vasúti vágány képében amelyek közül a legközelebbi olyan 3 méterre feküdt az ablaktól. Persze nyilván az álmos ember mindenhol el tud aludni, illetve a gyakorlatban ezek a vonatok jóval kevésbé hangosak mint az itthoniak, bár tény, hogy az éjszaka folyamán kb 10 percenként ment egy.

Szóval a következő három napban reggel kilenc és délután négy között elég kötött volt a program, angolul ment a kiképzés, tanultam is szép új kifejezéseket, meg spanoltam mindenféle nációval is, lévén a résztvevő 25 emberből nem volt két azonos országból való. Reggelizni és ebédelni az iroda kantinjában lehetett, bár menzának azért bőven nem nevezném a hatalmas helyiséget, mivel takaros kis hotelünk kajakínálatát simán ütötte az itteni választék, mégis hiányzott az ételekből egy aprócska dolog, mégpedig az íz. Ó igen, az a csodás dán konyha! Viszont külön poén volt, hogy hova ülsz le, és éppen melyik, számodra átlagos kinézetű - értsd, öltöny nyakkendős - topmanager jelenlétében meséled el valamelyik nem egészen oda illő, biznisz rilétidnek legkevésbé sem nevezhető mókás sztoridat. Igen, a dress code szigorúan öltöny nyakkendő errefelé Mivel csütörtök délután kapásból indulnom kellett vissza, így gyakorlatilag két szabad délutánom és estém volt Koppenhágában. Ebből az elsőt egy közös vacsora keretein belül költöttük el – na jó nem panaszkodom, tényleg ocsmány jól éltem odakint -, így csak a szerda délután volt lehetőségem szétnézni, illetve kicsit edződni is, elvégre itt nem tudtam bellezni menni. Pont így is készültem, vittem magammal a futócipőmet, és nyakamba kaptam a várost – na jó, csak egy kisebb részét – legalább elmondhatom magamról, hogy nem csak a cég pénzét költeni mentem ki. Egyébként ez volt az első látogatásom dán földön, és határozottan tetszett a helyszín már amennyit láttam belőle. A legpozitívabb kinti tapasztalatom az volt, hogy tök mindegy, hogy kit szólítottam meg az utcán, ha éppen kellett valami féle útbaigazítás, mindenki jól beszélt angolul, legyen az 20 vagy 70 éves. És nem valami eget rázó lokál akcentussal szóltak vissza, hogy „kicsit beszélni angol én”, hanem határozottan és segítőkészen válaszoltak. Tetszett az is, hogy nem akart senki sem leszólítani, tarhálni, életem legjobb üzleti lehetőségét fölajánlani az aluljáróban, meg csak szimplán kóbor őrültként elmesélni élete hányattatott vonalát. A júliusi időjárás mondjuk nem éppen az esetem, megállás nélkül felhős volt az ég, fújt a szél, meg időnként random select módon szakadt az eső vagy tíz percig. Mégiscsak a tengerparton vannak na. Amúgy külön élveztem azt is, hogy csak este tíz után kezdett el sötétedni, feltéve ha nem volt atom felhős az ég. Kaptam egy tippet még itthon, hogy majd látogassunk meg kint egy helyet ahol állítólag a világ legjobb burgerét árulják. Persze mondtam is mindjárt az illetőnek, hogy ezzel a címmel csak óvatosan szabad vagdalkozni, hiszen nem kis titulusról van szó. Így esett, hogy elmentünk a Halifax nevű burgerdébe, ahol egy rövid félórás várakozás után máris tudtak minket hellyel kínálni. Addig persze nekiláttunk a bárnál sörözgetni, ami nem igazán olcsó mulatság, átlagosan egy sört átszámítva 2000 HUF-ért vágnak az emberhez vendéglátóhelyeken. És végre, rövid idő múlva ki is hozták a rendelt hamburgereket. Nos, nem tudom milyen a világ legjobb burija, de egy valami tuti, ez egy rendkívül finom burger volt, kár, hogy a világ hasonló kaja kínálatának szerintem kb 0,005 %-át ha ismerem. Uccsó nap igazából minden a terv szerint alakult,véget ért a tréning, lementek a kötelező tisztelet körök, és elindultam újfent a reptér irányába. Felszállás előtt szendvics + sör kombó, átszálláskor némethonban pedig egy jófajta pajuláner-rel készültem fel az utolsó landolásra.

Pénteken sima munkanappal folytatódott a hét, így ezt az egy napot igazából különösebb feszkó nélkül sikerült átvészelni. A dologban pedig már csak az a legszebb, hogy jövő hét hétfőtől indul a második felvonása a nyári vakációnak, ezúttal végig ott leszünk Tokajban a Hegyalján, szerintem onnan is sikerül majd egy csokorra való emléket elraktározni. ;)

Szóval addig is ha beütne megint a nyár, akkor a hideg vizes póló a legjobb megoldás, meg ha nem mozdulsz meg. Nem, pislogni sem ér.

Illetve ha bárki tudja, hogy mi az oka annak, hogy fiatal hölgyek meg urak miért állnak meg mielőtt rálépnének a mozgólépcsőkre pl metrómegállókban, és ezzel garantáltan begyűjtenek egy-egy faszozást hátulról az kérem ossza meg velem a titkot, mert egyelőre nem találok racionális választ. Elvégre ha lendületből rálépsz a mozgólépcsőre akkor az jóval könnyebb mint ha állásból teszed ugyanezt, illetőleg nem tartod fel vele kedves utastársaidat sem. Vagy pont ez benne a kihívás? Hm…

Tavaszi tormás

2012. március 4. vasárnap

Már megint megcsúsztam az írással, így az a baj, hogy a sztorik nagy része igencsak megkopott az emlékezetemben, mindazonáltal igyekszem hitelesen visszaadni pár jeles pillanatot az elmúlt hetek vidám történéseiről. Azóta ugyebár volt újra jégkorszak, a nagy doboz, mármint cső, izé, szóval televízió állítólag megint próbálta valami újvonalas katasztrófára felhívni a figyelmet, a dal még mindig ugyanaz a megunhatatlan sláger volt: krízis lesz, vegyél meg valami aktuálisan hájpolt F.O.S.-t, meg az azt kiegészítő minden mást, különben…őőő…mi is lesz? Nyilván ugyanaz mint eddig minden évben, beköszönt a március, a hó elolvad, és komótosan átlépünk a szívemnek oly kedves tavaszba. Sajnos nem sikerült zéró extra kiadással zárni a februárt, eljött az a pillanat, akarom mondani az a kinti hőmérséklet, amikor is a jégeralsót övező tucatnyi misztikus jelző közül a „meleg” került a legkiemelkedőbb helyre, így az első kínai árusnál hirtelen felindulásból megvételeztem életem első, csodálatos, pompás hosszú alsóját. És csodák csodájára sikerült kibekkelni a fagyos heteket további megfázás nélkül. Juhéjj!!

Még tavalyelőtt ősszel – hú bakker ez sem most volt… - írtam először a Kettlebell nevezetű remek sportágról, egészen pontosan azt, hogy kipróbáltam mi fán terem is ez az orosz eredetű súlylóbálás, és az első edzést követő seggizomláz szépségeiről. Azóta igencsak nagy szenvedélyemmé vált bellezés, a heti három edzés pedig lassan pótolhatatlan kikapcsolódást nyújt a bányában eltöltött multinacionális hétköznapjaim kiegyensúlyozásában. Mármint agyilag. Ugyanis a háromnegyed órás edzések folyamán egy darabot mindig ott hagyok a szívemből az tuti. Nem tudom pontosan milyen pulzusszám fölött jönnek a fekete és kék színű kavargó csillagok a szemem elé, de újabban egyre gyakrabban találkozom velük. Persze miután sikerül átesni a holtponton újra fitti vagy pár rövid perc erejéig, az edzés végén meg elönti az ember agyát az endorfin, öröm, boldogság! Persze nem csupán 12-16-24-32-40-48 vagy akár az űberkeményeknek szánt 60 kg-os súlyok mozgatásáról szólnak az edzések, szokott lenni mindenféle, felülés, guggolás, lengyel boksz, fekvőtámasz is, utóbbiból van pl, az egykezes, vagy amikor egyszerre csak egy lábad van lent, vagy tapsolsz két push-up között, vagy olyan amikor egy edzőtársad tartja a két lábadat 30-40-50 cm magasban, kinek mi a szimpatikusabb. Külön nagy kedvencem a plenkelés, nem, nem a neten elhíresült formában, amely folyamán eldőlt krumpliszsákként fekszel a hasadon meg az arcodon különféle helyeken. Bár a neve lehet, hogy erre utal, az általunk használt verziónál egy picivel más a helyzet: lemész fekvőtámasz pozícióba, úgy, hogy nem a tenyereden, hanem az alkarodon tartod meg a tested, a lábfejeidet pedig ráhelyezed egy medicin labdára és mindösszesen csak egyetlen rövid percig megmaradsz ebben a pózban. Nah, remélem máris mindenki lent van a földön és próbálgatja a dolgot. Ugye milyen kellemes? Ja igen, azt elfelejtettem mondani, hogy amint elkezded tartani magad, feszítsd meg az összes izmodat. Mindet. Különben a gravitáció túl erős lesz. Ha már az egy percek jól mennek, akkor lehet variálni azt is, hogy csak az egyik lábadat teszed föl a labdára, a másikat meg tartod mellette a levegőben, majd fél percnél megcseréled. Hát ilyen ezt a pop szakma.

Egyik igen hardcore edzés után a teremből kilépve megpillantottam a trolit, ahogy a Király utcát átszelve megérkezik a megállóba, aztán tekintettel arra, hogy nem volt kedvem még minimum 10 percet állni a -8 fokban összeszedtem a maradék tartalékaimat és toltam egy 100 méter sprintet a jeges járdán. Csak kétszer estem majdnem pofára, meghúztam a jobb talpamat és kis híján elsodortam egy szembejövő, éppen lázasan telefont nyomkodó bizniszment de ezt leszámítva vidáman és büszkén ugrottam föl a hátsó ajtón, és kezdtem volna lihegve ülőhely után kutatni, amikor is felfigyeltem a troli elejéből szállingózó füstre. Na sebaj, attól még jó lesz ez, legföljebb maradok itt a busz végében, na ekkor szólt hátra a sofőr, hogy szíveskedjünk elhagyni a járművet. Ó bazz… Maradt a gyaloglás.

Újabban, ha meló után még marad valamennyi power az agyamban, akkor esetenként le szoktam ülni sakkozni a laptop ellen. Kész szerencse, hogy be lehet állítani a nehézségi fokozatot, így nem kell attól parázni, hogy bucira ver a ChessTitans. Igen ám, csak ugye alacsony fokozaton nem kihívás, magasabbra véve pedig túl nehezek a játszmák, a gép pedig meglehetősen pofátlan. És persze csal is nyilván. Egyik átlagos csütörtök este viszont sikerült rávennem Zs-t, hogy üljön le velem játszani egyet, elvégre másik ember ellen nyilván nagyobb fun tolni. Persze ez nem ám csak úgy működik, hogy leülünk, aztán indul a játszma, hanem meg kell adni a módját, urasan, egy fél pálinka a sakk készlet polcról levétele előtt, és egy üveg bor felnyitásával a bábuk fölhelyezése után. Olyan este 7 felé indult a meccs, a kezdeti feszengés, majd elnyújtott megnyitások után eldördültek az első tiszt és királynő cserék, hirtelen elröpült az első óra, a bor is elfogyott, Zs-vel pedig mint két gáláns generális kezdtünk kedélyesen elbeszélgetni egymással a nagy taktikázás közepette. Jött is következő üveg bor, hogy bírja az agyunk a folyamatos koncentrációt, szépen el is nyúltak az egyes lépések közötti időtávok is, nyilván egyre jobban át kellett gondolni az aktuális helyzetet, a csatatéren pedig egyre kevesebb hős vitéz között dúlt tovább az ádáz küzdelem. Egyszer aztán arra lettem figyelmes, hogy partnerem már kb negyed órája nem lépett, én meg lázasan kutattam, vajon honnan is számíthatok a következő váratlan támadásra. További pár perc után már önkéntelen bukott ki belőlem a kérdés: „Amúgy nem lépsz?” erre pedig jött a méltó replika némi homlokráncolással megtoldva: „Te jössz”... A röpke két és fél órás játszma epic küzdelembe torkolt, a végén azonban mégis megmattoltak. Persze itt már ez nem igazán szegte kedvemet, hiszen a csata után pályinkával köszöntöttük egymást és megemlékeztünk a csatában elesett bajtársainkról. Ezt követően pedig ráadtunk az elmúlt hónapok favorit sorozatára a Clone Wars-ra. Nekem ekkor roppant jó ötletem támadt, összekötöm a kellemeset a hasznossal, fogom magam, és lereszelem a piacon vételezett majd egykilós tormát tévézés közben, egyszer úgyis meg kéne csinálni alapon, meg persze jól esne vacsi mellé is. Jól sikerült, büszkén mutattam is lakótársaimnak a nagyjából 150 alkalomra elegendő, almaecettel, sóval, cukorral, és fokhagymával felturbózott csodát. Viszont ezek után hirtelen tört rám a fáradtság, még arra emlékszem, hogy elindult a következő rész a sorozatból, ezt követően viszont cserbenhagyott az időérzékem és erre eszméltem: magzatpózban fekszem az ágyamban, ruhástul, mellettem a vacsorám fele a tálcán, ég a villany, megy a laptop, és egészen kipihent vagyok. Hamar magyarázatot nyert a dolog az órára pillantva, igen ez az, hajnali negyed 5 van, még alhatok két órát lekapcsolt lámpa mellett is. Így meg is adtam a módját egy vidám pénteki munkanapnak.

Két hete volt szerencsém ismét a cseh fővárosba, Prágába látogatni, ezúttal a cég jóvoltából, ahol is kétnapos tréning keretein belül okítottak bennünket a szakmai csínjaira, hogy azután az itt felhalmozott bölcsességet felhasználva tetemes előnyt kovácsoljunk a gyárnak munkáltatóink legnagyobb örömére. Az utat gépjárművel abszolváltuk, kényelmesen 5 óra alatt egy irányba, így volt lehetőségem újra szemrevételezni cseh tájakat, városokat. Igazából semmi extra, aki már volt errefelé az gondolom megjegyezte, hogy a cseh autópályák olyanok, mint a magyar vasutak a kevésbé karban tartott szakaszokon.  Ja igen, Brno-ban meg láttam a városban döglött pulykát az út szélén. Eszembe is jutott Turbék a Szauszparkból. A külhonban eltöltött két és fél nap egyébként gyorsan elröpült, a tréninget egy menő középkorú olasz csávó tartotta, jófajta olaszos angol kiejtéssel, szóval már a bevezetőnél azt hittem, hogy az Assasin’sCreed legújabb részéből játszik valaki előzetest. Esténként pedig jött a Prágában kihagyhatatlan sörözgetés, én személy szerint szeretek új ízekkel kísérletezgetni, ezért igyekeztem most is olyan sörféléket kipróbálni, amelyekről még csak nem is hallottam. Ez pedig meglehetősen egyszerű dolog, hiszen Csehországban még minden valamire való falunak is saját sörfőzdéje van, emiatt gondolom nem csoda, hogy a sörárak odakint jóval alacsonyabbak, mint itthon. A teszkóban meg engem néztek hülyének, hogy a bevásárló kocsiból mindenféle márkából csak 1 üveget tettem a szalagra, még valaki mutogatva megjegyzést is fűzött hozzá. Sajnos cseh nyelvismeretem eléggé hiányos, konkrétan egy szót sem értettem belőle, ezért, hogy lássa kivel van dolga, magyarul válaszoltam neki, hogy: „Köszönöm szépen a tanácsát, megértem az aggályait, de engedelmével én ettől függetlenül is ezen italokat szeretném megkóstolni majd otthon”. Szerintem értette, mert mosolygott rajta, illetve nem forszírozta a további kommunikációt.

Bél ismerkedik az új cicabútorával, az alján található odúba szívesen belealszik, majd nem hajlandó belőle kijönni, szerencsére kis lézerrel jobb belátásra lehet bírni. A kaparófához nyilván még hozzá sem ért, itt is igyekszem a lézeres segítséget igénybe venni, illetve kapargatni neki az én körmeimmel, ez érdekli is, szereti megcsapkodni a kezemet, de hajlandóságot egyelőre nem mutat az önálló felhasználásra. Illetve ma hoztunk neki egy két méter magas, 6-8cm vastag levágott faágat – jól mutattunk vele az utcán - hogy hátha a természetes tapintás majd meghozza a kedvét a kaparáshoz. Jól be is állítottam a sarokba a cicabástya mellé. Megszagolta, otthagyta…Majd lesz valahogy, előbb utóbb úgyis megtalálom a módját, hogy rávegyem a jószágot.

Szóval remélhetőleg itt a tavasz végre, lehet előkotorni a lengébb öltözékeket is, vagy legalábbis eltenni a télikabátot meg a sapkát. Ha bárkinek van jóféle parti ötlete a közelgő hetekre, az legyen szíves megosztani, hagy tanuljunk belőle mindannyian. Ha pedig még valaki nem tudná, idei Hegyalján lesz Arch Enemy!!!! \m/(>_<)\m/

Csontkovács, gázrózsa, cefre

2012 január. vasárnap

Ma délután csontkovácstól hazafelé jövet újfent rájöttem, hogy az egyes villamost nem nekem találták ki. Valahogy nem jövünk ki jól egymással, és igazából ő kezdte, mert cserben hagyott a múltkor, meg azelőtt és éppenséggel azelőtt is. Valahogy nincs összehangolva a bioritmusunk, ezért aztán elkezdtem hanyagolni a használatát ő meg ezen besértődött és valahányszor mégis megkísérlem beilleszteni az útitervembe ő röhög rajtam teli pofával én meg igyekszem megfeszíteni a combjaimat meg a seggemet hőtermelés végett, hogy ne fagyjak meg a röpke tizenöt-húsz perces várakozás során. Igen, valahogy mindig télen ismétlődik meg az eset. Mindegy, legközelebb bringával megyek, és ha szembejön a vili most én fogok ujjal mutogatni rá és fennhangon kicsúfolni. Úgy kell neki! Szóval visszakanyarodva a gondolat elejéhez, megint eltelt egy év, így gondoltam kicsit szétszedetem és összepakoltatom testemet már igen jó bevált tizenöt-keres csontkovács ismerősömmel. Persze nem egy évet kellett volna várni ezzel sem, végül is a diagnózis a szokásos volt, kicsit átmozgat, „semmi komoly”. Nyilván nem ez történt, csak arról már el is felejtkeztem milyen „király” érzésről is van szó. A buli úgy indul, hogy 5 percig ilyen tüskés felületre kell fölfeküdni, hogy beinduljon a véráramlás az ember hátában. Állítólag van olyan személy, aki ilyenen szeret aludni... nos én nem tudom, de kezdem úgy érezni, hogy ezt csak úgy mondta a terapeuta, ugyanis elképzelni sem tudom, hogy ebben mit lehet évezni, tekintettel arra, hogy tüskéken fekszel, és ezen okból kifolyólag baromira szúr. Mazochisták előnyben. Szóval ezt követően jön a gyúrás része a dolognak, amikor is ide-oda csavargatja a végtagjaidat, karodat, lábadat, nyakadat, fejedet... Komolyan mondom, hogy megint lepergett szemeim előtt életem filmje, amikor is két kézre fogta a fejemet majd három enyhe és azt követő egy igen hirtelen mozdulattal kiropogtatta a nyakamat. Négy irányban is. Aztán jön a gerinc. Itt már inkább hangos reccsenésekről van szó, ami után a csávó is kérdezte tőlem, hogy jól vagyok-e. Jól persze, éppen most lehelem ki a maradék szuszt a tüdőmből némi bordaszilánkkal megspékelve. Jó, azért ennyire nem volt rémes a helyzet, sőt a végén megint rájöttem, hogy megéri. Olyan érzés utána járni, mintha lebegnél. És még csak nem is kell semmit sem felszippantani hozzá, bár tény, hogy pénzbe kerül. Aki még nem volt annak csak ajánlani tudom, tuti függőséget okoz. Én is így jártam.

Csak, hogy még kevesebb legyen a kohéziós elem a bekezdések között úgy döntöttem, hogy igyekszem teljesen random módon ugrálni az időben, hogy felrúgjam az események közötti kronológiai sorrendet. Szóval az úgy volt, hogy pár hete egy átlagos szerda este negyedmagammal leültünk itthon, és épp ünnepelni készültünk mindenféle vizsga teljesítését, amikor jött a nyerő ötlet Z-től, hogy az celebrálásra való tekintettel megtanítja nekünk azt az ivós játékot, amit spanyolhonban tett magáévá. Illetve felajánlotta, hogy választhatunk három közül is, mi pedig lelkes újoncok lévén természetesen sorrendben játszottuk végig mindet. A harmadik jött be leginkább, aminek becsületes neve: Ring of Fire, igény esetén szívesen elmondom a „hozzávalókat”. Most nem megyek bele a részletekbe, de azt ugye mindenki sejti, hogy ezeket a játékokat olyan elmés ifjak szoktak játszani, akik szeretnek jó sok agysejtet elpusztítani meglehetősen rövid idő alatt, annál több cefrével. Esetünkben a hozzávaló a pián kívül egy pakli kártya volt, bár gyanítom, hogy akár anélkül is igen gyorsan ki lehetne találni új szabályokat, a lényeg ugyanis továbbra sem az. Fogytak is a pezsgők és a borok egészséges ütemben, a harmadik game után pedig igencsak elfáradtunk a sok gondolkodástól. Merthogy igenis figyelni kell és gondolkodni a játék közben, mivel ha nem vagy résen és nem figyelsz, vagy nem emlékszel rá mikor, kinek és mit kellene mondanod, tenned, akkor büntetést kapsz. A büntetés pedig igen szigorú: iszol. Minél többet rontasz annál többet iszol. Nem olyan bonyolult ez azért, ugye? A végeredmény garantált, akárcsak a jókedv is. Szóval ismét nem kellett altatót bevennem lefekvés előtt, és ha jól emlékszem ugyanabban a pózban ébredtem mint feküdtem. Reggel megint csak nem voltam „kiugrom az ágyból” hangulatban, és ismét belenyilallt a fejembe a kéjes érzés, hogy mehetek a bányába, hiszen csütörtök van. Nem baj, a nyolcadik munkaóra végére amúgy is kb tizenhatszor-hétszer esek át a holtponton, így már itthon nem is igénylem a délutáni alvást. Egyébként reggel volt egy két érdekes dolog ami este még máshogy festett lefekvés előtt. Pl a világosszürke szőnyegen lévő vörösbor foltok (nem nagy, úgy megközelítőleg egy négyzetméter nagyságú területen), illetve a macskaalom is meglehetősen használtnak tűnt. Mondhatni túlzottan használtnak… Ami két dolgot jelenthet: az egyik, hogy Bél megivott 3 liter vizet és többször elment éjszaka wc-re. A másik pedig őőő hát nem is tudom…izé…szóval valaki más használta azt. Továbbra is rejtély, bár van egy tippen. A lényeg, hogy ismét csak „nem én voltam” J

Most pénteken volt szerencsém Zotyakos barátommal exkluzív koncertélményben részesülni, mégpedig a norvég Hurra Torpedo zseniális alkotásait hallgathattuk élő egyenes adásban. Nah a hangulat az toppon volt, akárcsak a hangosítás, továbbra is fenntartom azon véleményemet, hogy az Áharmincnyolcon magas szinten űzik ezt az egyébként kényes és nehéz szakmát, végre nem azért lett valakiből hangmérnök, mert egy hülyének ezt a melót is el kellett végeznie. A hangulatról pedig csak ennyit: https://www.youtube.com/watch?v=1Gb_R66jc8g Volt csörömpölés rendesen. Illetve teltházas buli volt. Viszont nem voltam még ilyen koncerten, ahol a közönség átlag magassága 185cm volt. De komolyan, alig láttam valamit, pedig annyira nem vagyok alacsony na A dologhoz persze hozzátartozik, hogy az országban tartózkodó összes skandináv származású, két méter magas, szőke, széles vállú csaj kötelességének érezte, hogy eljöjjön a koncertre és befoglalják az első öt sort. Így sajnos lemaradtam azon részletekről, amikor is miszlikbe aprítják az úriemberek becses hangszereiket, különböző óriás vasdurungokkal meg vasúti kocsi kerékkel. Mármint az ő szemszögükből nézve igazából hangszert daraboltak hangszerekkel. A színpad a buli után úgy nézett ki, mintha kézigránátot robbantottak volna egy konyhában. Az igazán trú, elhivatott fanok vérszemet is kaptak azon nyomban, ki mit ért- vasfiókot, gázrózsát, edényeket – ragadtak ki a katasztrófa sújtotta övezetből. Amúgy egy pár centi vastag üvegszilánk réteg is került a kupac aljára úgy szőnyeg gyanánt, szóval biztos valami jófajta acéltalpú cipőben zúztak az arcok. Vagy lehet, hogy szimplán a norvégok ilyen kemények. A nagydarab macik alig bírták elzavarni a szuvenír vadászokat. „Azt otthaggyad értöd?!?!?! „ Persze amint elfordult a biztonság őre a delikvensek már szaladtak is a szajréval. Gondolom egy turné alatt egy kisebb obinyi konyhafelszerelés el is használódik, nem beszélve arról, hogy szemmel láthatóan felgyorsul az eszközök amortizációja. Az estét az 57-es italkimérőben folytattuk majd lett belőle metáldizsis lötyögés is Rokktogonban. Volt kevés fröccs is. Aztán hajnalhasadáskor kis gyaloglás, hogy fitten kezdődjön a hétvége.

Két héttel ezelőtt egy aktív egri hétvége után már pont éreztem, hogy nem sok kraft maradt arra, hogy este még Amorphis koncertre is menjek, aztán belekortyoltam egy jó pofa Soproniba és eszembe is jutott, hogy ez elég nyugdíjas hozzáállás részemről, rögtön el is szégyelltem magam. Majd 5 perccel később már a metrón robogtam útban a Fehérvári út 202-be. A Rokkenroll Isteneinek tetszett az elhatározás, így minden akadályt elgördítettek az útból és hozzásegítettek ahhoz, hogy életem legjobb etapját nyomjam le a Lehelről, kb 38 perc alatt sikerült abszolválni a metró, busz, villamos kombót. Így még pont maradt koncert előtt 10 perc, hogy átfésüljem a mörcsöt, és realizáljam, hogy nyilván csak abból a kétféle pólóból nincs méret, ami megtetszett. Megsértődtem, és igazából az enervált arcú, 1 mondatos, pont telibeszarom a világot kedvű road sales-es tudása sem mozdította előrébb az üzlet megköttetését, hiányzott a customer experience érzése. Gond egy szál sem, a tömeg kezdi az őrjöngést, menjünk csak közelebb a színpadhoz, indul a parti time. Amorphis-ék ismét odab.sztak elég rendesen, az énekes gyakran nekiállt rázni a térdig érő raszta rőzséjét, amivel így megközelítőleg 2,5 méter sugarú köröket írt le. Igen, átjött, neki elhittem. Volt a Rammstejn Pusszi című száma is átdolgozva, minden refrénben megnyomva a diKKE szócska végét. Jól is szóltak, dübörögtek, a láPdob illendő módon masszírozta a gyomrot, véleményem szerint megérte az utolsó forintig.

Nem tudom ti hogy vagytok vele, de én vasárnaponként förtelmes módon éhes szoktam lenni. Általában ez abban merül ki, hogy kétszer ebédelek, van uzsi, illetve vacsora is, plusz még azután is azt érzem, hogy jöhetne még egy tál lecsó. Én torkos vasárnapnak hívom ezeket. Ismét így történt, az okát továbbra sem tudom, de ha valakinek van tudományos magyarázata, azt örömmel meghallgatom. Igazából akkor is, ha nem tudományos. Na megyek, mert a macska megérezte, hogy kajáról van szó és követeli ma esti jussát. Szóval nyílik a konzerv és felszolgálom neki a vasárnap esti menüt, ami a dobozra felmatricázott összetevők szerint 81%-ban nedvességtartalomból áll, meg van benne 4% nyershamu is. Hami.

Honlap, fazék, dobótőr

2011. december 11. vasárnap

Na, ennyi. Sikerült is rövidre zárni – ha csak ideiglenesen is - az automatikusan materializálódó hozzászólások elszaporodását a bejegyzésekhez, miután a honlapunk egy huszáros vágással kikerült a kibertérből és minden azon található információt magával ragadott a múlt homályába. Szükségtelen kérdések elkerülése végett már itt leszögezem, hogy az oldal megszűntetése nem korrelál a zenekar aktuális életciklusával, hiszen aktívan készülődünk a jövő heti csim-bum-cirkuszra, emellett stúdiózunk és ökörködünk is kellő mennyiségben. Egyszerűen csak arról van szó, hogy más bokros teendőink bonyolítása mellett nem jutott elég időnk és energiánk a….na jó ezt úgysem hiszi el senki, szóval lusták voltunk updatelni az oldalt, és ez a végére olyan mértéket öltött, hogyha ha akartam volna sem tudom szerkeszteni, tekintve, hogy elfelejtettem a jelszavamat. Meg a felhasználónevemet is. Aztán, mint utóbb kiderült hasonló sorsa jutott a rendszergazda is, és ez pont elég intő jel volt, hogy felülvizsgáljuk a honlap létjogosultságát. A döntés gyors és határozott volt, az oldal elhagyta a villát, a bloggal együtt. Persze a kontrollcé megmentette az eddigi bejegyzéseket, így most már újra hozzáférhetőek átmeneti megoldás gyanánt itt, aztán majd a közeljövőben egészen biztosan átkerülnek máshová, tekintettel arra, hogy sem a linkek, sem egyéb alapvető dolgok itt nem műkszenek.

Jómagam is többször beleestem már abba a hibába, hogy valamilyen élelmiszert nem fogyasztottam el annak szavatossági idejének lejáratáig. Kidobni meg nem volt szívem, így inkább a hűtőben/konyhaszekrényben tárolás mellett döntöttem – egyszer még hátha jó lesz alapon. Kicsit durvábban fogalmazva nagy rohasztó hírében állok, bár azért azt hozzáteszem, hogy az esetek legnagyobb részében pár „túlérett” gyümölcsről vagy zöldségről van szó. Meg azért ne felejtsük el azt sem, hogy a puding próbája az evés, és igenis amíg egy kajának jó íze van, addig azt miért ne ehetnénk meg szav.idő ide vagy oda? Persze nyilván a kolis évek alatt a „jó” íz jelzőt simán kiváltotta az elmegy/szószó avagy a még ehető kategória. Érdekes rejtély egyébként, hogy kolisok nagy részének italra mindig van pénze, ellenben kajára már nem feltétlenül... De ez egy másik – és nem mellékesen igen vidám – történet, most térjünk inkább vissza a hasonlóan érdekfeszítő rohadás rejtelmeire. A héten esett meg velem, hogy szükségem lett volna otthon egy kevés tejfölre, ami sajnos nekem nem állt rendelkezésemre, de gondoltam csenek egy keveset lakóközösségünk valamelyik tagjától – ilyen esetben mindig azzal védem lelkiismeretemet, hogy úgyis én cserélem a macska alatt az almot. Kinyitottam a hűtőt és találtam is benne egy súly alapján félig teli dobozzal. A csalódás akkor ütött arcon, amikor a tető alatt semmiféle fehér, tejfölre emlékeztető dolgot nem láttam, csak egy jó nagyméretű, már kiszáradó félben lévő sötétzöld élőlényt. Szerencsére gyorsabban zártam vissza és dobtam a kukába a dolgot mielőtt az orrom is érzékelte volna azt (szerintem erre használjuk a „szemvillanásnyi idő” kifejezést). Ezzel egyébként alapvetően nincs probléma, hiszen a helyzeten elég gyorsan úrrá lehet lenni. Vannak azonban olyan quest-ek amiket nem ilyen egyszerű megoldani és az én esetemben ez némi lélektani felkészülési időt is igénybe vett. Az eset úgy történt, hogy egyik este vacsora után, hűtőbe visszarámolás közben beszéltük Zs-vel, hogy az a lezárt fazék mióta is lehet már bent a hűtőbe is ki tette azt oda. Kölcsönös „nem az enyém, nem tudom” vallomások után a tanácstalanság oszlatása érdekében csak egyetlen választás maradt: nézzük meg! Nem kívánom ismételni magam, így csak annyit mondok, hogy nagyon gyorsan meg akartunk szabadulni az eszköz tartalmától. Ugye két lehetőség volt, vagy a fazékkal együtt vagy azt kitisztítva. Bátor férfiak lévén utóbbi mellett döntöttünk, és itt volt szükség arra a bizonyos lélektani felkészülésre. Esetemben ez 24 óra volt. Eközben mindent elkövettem, hogy valakire rábizonyítsam a tett elkövetését, vajon ki is hagyhatta ott azt a szó szerint rohadt izét. Ennek hiányában - miután másnap estére kiderült, hogy vélhetően már nem lakik nálunk a szakács - megvívtam a dicső csatát, és győzelmet arattam. Nem volt egyszerű. Lapátolás közben viszont felismertem milyen kaja volt az edényben, de nem akarok illúzióromboló lenni és ezt inkább megtartom magamnak. Igény esetén természetesen megosztom az infót. 

Szombaton jöjjön mindenki, aki szeretne a zenekarral mulatozni, ugyanis végre nem kell másnap melózni, így a többieknek sem kell koncert után hazautazni. Nem is beszélve arról, hogy utánunk a Lovegun zenekar fog csujjogatni, akik remekül értenek a jó hangulatkeltéshez és nem mellékesen igen profin zenélnek. A setlist az előző bulihoz képest jelentős mértékben változik, de azért nem kell izgulni, igyekeztünk minden olyan nótát fölpakolni rá, amire volt igény jelezve. Este 9-kor kezdünk bazseválni, a megérkezést kéretik ehhez a deadline-hoz igazítani. Amúgy, a jelek szerint igen elharapódzhat az éjszaka, ugyanis mélyen tisztelt zenésztársaim valószínűleg kies Dévai kastélyomban fogják eltölteni azt az időt, ami megmarad az éjszakából, ők pedig szeretik a mulatozás örömteli perceit minél hosszabbra nyújtani. Másnap reggel pedig megyünk együtt vadkanra vadászni a királyi erdőbe, ahol szigorúan inkognitóban maradva garantálnunk kell a trónörökös biztonságát, ugyanis a titkosszolgálattól kapott információ alapján elképzelhető, hogy a gorviki fejvadász klán itt próbál meg az életére törni. Abbitacél sodronyingünk fölött mi is a városőrség kékesszürke palástját viseljük majd, dobótőrök az alkarvédő alatt lesznek elrejtve, hogy azonnal közbe tudjunk avatkozni, ha felüti fejét a veszély… Várjunk csak…Jaaa nem… ez következő MAGUS kalandban lesz. Bocs.

Mostanában sok a megfázás, torokfájás, ezért illik megfelelő immunrendszert kiépíteni, illetve megelőzés céljából az egész testet méregteleníteni, fertőtleníteni. Utóbbi célra legmegfelelőbb a jófajta, kerítésszaggató, minimum 50 „fokos” házipályinka rendszeres fogyasztása. Én nem tettem, be is szart a torkom. Kell ennél jobb bizonyíték? Na ugye. Tanultam az esetből, és ígérem, pótolni fogom ilyen irányú hiányosságomat. Már csak azt kell kitalálnom, hogy kitől vételezzem a megfelelő orvosságot. Ötleteket, némi kóstolóval megspékelve örömmel fogadok, megfelelő diszkont ár esetén pedig természetesen nagyobb mennyiségben is hajlandó vagyok vásárolni.

És végül egy jó tanács, ne hagyjátok bent a mikróban a melegítendő dolgot úgy, hogy csak rácsavarjátok aztán hadd szóljon, majd kiveszem, ha úri kedvem úgy tartja. Legalábbis ne 5 perc fölé… Az elmúlt héten kétszer is jártam így, nyertem is két instant mikrótakarítást vele. True story.

Vasalás, mezítlenkedés, speed-punk

2011. november 13. vasárnap

Vajon mi a bánatért generálódnak lépten nyomon ilyen, hogy is mondjam, bátorító jellegű fake hozzászólások az előző irományaimhoz? Nem a viagrareklámokra és pörölynövelőkre gondolok alapvetően, hanem elsősorban az effélékre: „Wow, great thinking!!!JK’, „Great stuff, you helped me out a lot!” vagy mondjuk:  „A wonderful  job. Super helpful information”.  Természetesen annak ellenére nagyon jól esnek, hogy minden bizonnyal valami kompúteres program fogalmazta meg őket, így a jövőben is kérem a nemes szpemmert, hogy folytassa kérem! Jó tudni, hogy időről időre az internet beleolvas az oldalon található írásokba, így máris nagyobb kedvvel ülök le ismét. Amúgy sem gondoltam volna, hogy szuper-segítőkész információ. Pont most futott be egy még elmésebb gondolat: „I apologise, but, in my opinion, you are mistaken. I suggest it to discuss. Write to me in PM” – kösz, de kösz nem, a végén még igazad lenne.

Szóval a hétvégén asszem sikerült megfelelően bemelegíteni az elgémberedett zenekari kedélyeket, így alig várjuk, hogy hosszú kihagyás után újra Bp-en szórakoztassuk a kíváncsiskodó egybegyűlteket jövőhét szerdán uzsonnaidő után. Lesz minden ami szokott: falbontó gitárhupák, 15 perces doPszóló, ízlésesen felöltözött ámde titkon mezítlenkedésre vágyó táncosleányok, hajlakk felhők, zaj áradat, kétforintos dal, és természetesen ingyen sör annak aki előtte meghív engem.  Ezen felül nyomokban tartalmazni fog még a buláj debütáló nótákat és egypár rég elfeledett hősi metál himnuszt is – de tényleg \m/. Akiben eddig felmerült volna a legcsekélyebb mértékű kétely a megjelenéssel kapcsolatban az vegye konsziderációba az imént említett pompás jelenségeket és döntsön belátása szerint, helyesen.  Másnapi meló továbbra is béna kifogás, nemcsak azért, mert 23h-ra vége a koncertnek, hanem csütörtök reggel 8-ra szokásosan én is megyek a bányába. Az igaz, hogy emiatt nem tervezek hajnalig tartó dajdajozást, de az esélyt mindig meg kell adni a másnaposságnak.

Az új számokra visszatérve egy kicsit: tessenek minél többször meghallgatni őket, nem elsősorban a számláló pörgetése miatt, hanem ezek tuti el fognak hangzani koncerten is, aztán a szöveget teli torokból üvöltőket ismét megajándékozzuk teli pofájú vigyorral. Amennyiben lesz rá igény, úgy letölthetővé is tesszük a nótákat, hogy ne csak jútúbról lehessen betenni házibuli közben. Egyébként a mai naptól fogva a zenei stílus megnevezésünk határozatlan időtávra speed-punkra változott,  ugyanis Rocky nem tudom milyen gyorsítót kezdett el szedni mostanában, de fösvény módon a többieket nem kínálta meg, így nem igazán tudtuk követni a 270 bpm-es tempót. Szerdára igyekszem csenni/kérni tőle egy keveset.

Ez idáig mindig tisztes távot tartottam a vasalás intézményétől, elvégre nap végére általában egészen simává váltak az ingek ha kellő időn keresztül a széktámlának dőltem lázas munkával eltöltött perceim közepette.  Utóbbi időben azonban igyekeztem ismerkedni a vasalás örömeivel, de nem igazán fedeztem fel azokat. Jó, másnap eggyel jobban áll az ing, ha nem az előbb említett módon automata-vasalást alkalmaztam, de aztán sorra jöttek a csalódások. Mivel nem a legmenőbb vasalónk van otthon, így viszonylag időigényes a tevékenység, emellett fokozottan tűzveszélyes a dolog, és a legidegesítőbb része pedig az, – bármennyire is szíven ütött – hogy mosás után nem maradnak simák a cuccok! Hallatlan! A végén még kitalálják, hogy rendszeresen kellene csinálni. Most fölvettem a kesztyűt, aztán majd kiderül mennyire lehet bírni ezt a véget nem érő harcot.

Mielőtt még bárki is kérdezné, a gyapjas szőrjószág –azaz macska – remekül érzi magát mostanában, kiderült, hogy kedvenc étke a nyers cinke, főleg ha ő foghatja meg. Mondjuk a fejét meghagyta, biztos az nem volt annyira finom. Emellett pedig lemerült az első garnitúra elem a lézer pointer-ben a folyamatos edzésektől, kész szerencse, hogy adtak hozzá többet is, így folytatódhat a vörös pont üldözése az egész pent-house –on keresztül. Egyébként a dolognak valóban van látszata is, az állat falra mászás skill-je szemmel láthatóan fejlődött az elmúlt hónapok folyamán, már nem sok kell, hogy igazi expert legyen, az pedig további összhang módosítókat ad majd az akrobatika képességhez, de ez egy igen hosszú történet, így most inkább nem akarok jobban belemerülni…

Véleményem szerint most már a fröccsöt hanyagoljátok ti is tavaszig, addig is mehet a forralt bor, vagy az igazi átmeneti ital azaz maga a Bor is. Ja, és szerda este mindenki öltözzön fel többrétegűen – mint ahogy az ogrék teszik – , sapka, sál, pulcsi, nagykabát, nehogy itt a ruhatár csődbe menjen majd!

Csak úgy

2011. január 1. szombat

Idei évadzáró bulájon is tanultam valamit új felfedezésem útján-végett-által: Nem lehet elég konfettit beszerezni NYE-re. De tényleg, iszonyat jó móka mások arcába, és küllemére hajigálni ezt a csillámlós izét, hihetetlenül élveztem! Mondjuk itthon én sem tolerálnám a szórását az tuti, de amikor odamegyek két-három idegen emberkéhez és a jókedvű partizás növelése érdekében rájuk dobok némi fényes-papír-aprólékot, nem is gondolnám, hogy ez valakinek nem tetszik. Ráadásul még előre meg is kérdeztem – elvégre az úriember látszata kötelező – őket hogy-mint vélekednek a dologról. Na jó, aztán persze a delikvens mérete határozta meg hogy a választól függetlenül leszórtam-e. Szóval pezsgő/whisky hatásos mennyiségű elegyét magunkba döntve indultunk útnak tegnap, majd a jókedv növelése érdekében már csupán még több pezsgővel folytattuk. Aztán derengenek emlékek a csocsózásról is – megint nem sikerült kimagaslóan jó teljesítményt nyújtani - és nem kizárt, hogy megint valami egyféle béna cselt erőltettem, inkább kevesebb, mint több sikerrel. De nyertünk is azért, úgy hébe-hóba. Később házibuli, ott pedig előjött a nélkülözhetetlen ámde illuminált emberek által gyakran űzött lyútyúb betyárság. A jelenség sajnos baromira könnyen fertőző, és ha beleesnék akkor bocsánatot fogok kérni érte…Természetesen. Még jó, hogy nem emlékszem a bepakolt nótákra. Viszont nem volt Afrika, és ezért külön köszönet illeti az ott összegyűlteket. Fogadalmakat remélem minden arra bátor jelentkező megtette, sok sikert hozzá mindenkinek.

Aki fészbúkozott már nálunk tudja, hogy a billentyűzet kissé tropa, P egyszer régen egy mozdulattal túlütötte valamelyik számítógépes játék által generált fenenagy hőbörgése közepette. Azóta a spacebillentyű fele hiányzik, és néha bead véletlenszerű karaktereket pluszban, azok lenyomása nélkül. Plusz használhatatlan a numerikus blokk. Ez van, amúgy meg addig minek kéne másik amíg ezzel is lehet írogatni? Illetve ha helyesírási hibát vétek, akkor vágjatok pofán, mert a Wörd nem teszi meg ezúttal.

Nem tudja valaki, hogy idén milyen jó koncertek lesznek?

Gördeszka, lézer, degeszrezabálás

2010. december 27. hétfő

Visszavonom ha bármi rosszat is mondtam ezidáig a Szitibankról, ugyanis nagy-nagy örömömre postázták a levelet amely szerint az ominózus napon hiba történt a kézpénzfelvét közben, amiért szíves elnézésemet kérik és visszautalják a szóban forgó összeget. Szóval juhúúúú és hurrray, megúsztam tanulópénz nélkül a dolgot! És ráadásul milyen kedvesek voltak! Bár majd hiszem ha megjött a lóvé…

Múlthéten kaptam kedves munkáltatómtól ajándék tollat amihez használati utasító is járt. A szépen megmunkált külsőt leszámítva egy teljesen átlagos íróeszközről van szó, így a mellékelt papírfecnit nyugodt szívvel dobhattam volna a kukába így első körben. Aztán csak győzött a kíváncsiság és a leírást olvasgatva máris értelmet nyert a toll melletti dobozban található 6 kis ezüst színű, fájdalomcsillapítóhoz hasonlatos valami, magyarán laposelem. A felismerés öröme csodálatos volt: wow, laser-pointer van a végén! Fasza, úgyis sokat szoktam prezentációt tartani – évente úgy nagyjából egyet sem – szóval ismét egy remek, személyre szabott céges repi cucc.

Csak röviddel később realizáltuk P-vel, hogy ez valójában nem nekem szólt mint ajándék, sokkal inkább Bélzsák főhercegnek. Hiszen amint megpillantotta a gyorsan mozgó, apró, vörös színű pontot a szőnyegen, rögtön felismerte benne magát a sátánt és szent küldetésének érezte – illetve érzi a mai napig – annak levadászását és felkoncolását. Sajnos a fizika törvényei szerint erre nem igazán fog sor kerülni – már amennyiben a vörös pontra gondolunk nem pedig annak kibocsátójára – de őt ez a legkevésbé sem érdekli. Visszatérve az első találkozásukra, a hatás drámai volt: A cica szemkápráztatóan gyors, gördeszka-mozgással* eredt a fénypont nyomába, követve azt ágyon, széken, kanapén, szekrényen, cipőn, falon át mindenhová. A dologban az a legérdekesebb, hogy elég hosszú ideje ez volt az első foglalatosság ami igazán felkeltette az érdeklődését – a vacsorán kívül – és képes volt 15 percig is mozdulatlanul, pattanásig feszülő izmokkal és idegekkel várakozni ott, ahol legutoljára eltűnt kicsiny, vörös színű ellensége, hátha újból felbukkan és végre rámérheti a végső csapást. Jó, gondoltuk ez ilyen hirtelen jött hóbort, majd hamar érdektelenné válik a vadászatban de szerencsére nem szegte kedvét, hogy még egyszer sem sikerült túljárnia a fény eszén. Így végre aktívan sportol Bélzsák is, képes akár az egész lakást napi többször körbefutni, olyan Ponyvaregényesen szólva: “ha álmából keltik is föl”. Már úgyis régóta szerettük volna minél életre valóbbra képezni őt, és ez most egy igen hasznos, egyszerű – akár ülve, sört kortyolgatva is lehet az edzést tartani – és célravezető foglalatosságnak tűnik, elvégre fejleszti a gyorsaság, ügyesség, állóképesség és érzékelés skill-jeit is.

Hú most hétvégén milyen jót/sokat/sokszor kajáltam otthon!!! Ezt külön szeretem ebben a társadalom jelentős része által kizsákmányolt ünnepben, hogy ilyenkor otthon elkészülnek a sokak által – szerintem is – a “Világ legjobb kajáinak” méltán titulált különleges gasztronómia csodák. Amiket nyilván hülye aki kihagy, és nem csupán a rendkívül magas élvezeti értékek miatt – ez vitathatatlan – hanem az így eltohonyult test által gerjesztett akaraterő boost miatt is. Utóbbi persze szigorúan csak a kajakóma lecsengése után jelentkezik. Abban azért remélem mindenki egyetért, hogy ezek az étkezések még ha egyénenként különböző mértékben is, de hozzájárulnak a boldog ünnepléshez.

Ez a hét megint zsúfolt lesz, főleg, hogy mind az 5 nap tolni kell a gyár szekerét is. De nem baj, pénteken meg legföljebb nem megyek sehova aztán nézem a Jurósporton a “Kő-papír-olló” WB-t. Na jó, ez nyilván nem opció, ennél egészen biztosan akadnak aktívabb programok is, bár hozzáteszem: amint megtudtam, hogy létezik ilyen azért eszembe jutott, hogy valamikor biztos megnézem mi fán terem. Kíváncsi vagyok, hogyan lehet benne taktikázni. Meg mégis na, elég komolynak tűnik.

Ma estére remek, pompás egyúttal nagyszerű programot kínál az utolsó beadandó dogám megírása aminek emlékeim szerint december elején volt a leadási határideje, csak hát közbejöttek halaszthatatlan tennivalók az elmúlt hetek folyamán. A lényeg: alig várom, hogy megszabaduljak a tréning okozta nyűgöktől, még ha nem is szakadok meg a nagy munkában. Csak sajnos ez pont nem olyan probléma ami magától megoldódik, bármennyire is várom azt.

Ja igen,  Ziggy óriás erőkkel keveri az újonnan rögzített Sick Stars nótákat, így rövidesen mindenféleképpen publikáljuk azokat szokásosan honlapról, jó minőségben letölthető verizóban. Lesznek rajta még koncerten elő nem adott dalok is, illetve olyanok is amelyek – ha emlékezetem nem csal – maximum egyszer kerültek föl setlist-re.

Ha valaki kíváncsi a Sickmas című nótánk klipjére, az itt megtekintheti. Egyébként pedig hallgassatok Volbeat-et mert az is jó.

* Vertikálisan összehúzza magát vadászat közben, hogy kevésbé legyen feltűnő, hosszában kinyújtózik, hogy azonnal meg tudja támadni a zsákmányt. Amint bemérte az áldozatot a testtartásra ügyelve megrohamozza azt, eközben a lobogó bundája adja meg a leginkább gördeszkához hasonlató testformát. Igyekszem majd fényképpel is alátámasztani a természet ezen csodáját.

Új lemez, ATM, IQ próba

2010. november 12. péntek

Az alábbi sztori nemrég esett meg velem, és szerintem mindenki profitálhat belőle:

Péntek délután 16:10 – Rohanok kifelé az irodából, hogy elérjem a 17:15-ös egri buszt, és ráadásul előtte még haza is kell ugrani a cuccaimért az albiba. Az egyetlen esélyem, ha összeszedem a gondolataimat – mondjuk ez már egy paradoxon – és otthon úgy max 5 percet töltök. Gyorsan betérek még pénzt fölvenni, közben a gondolatok csak úgy cikáznak az elmémben…Szóval: kártya behelyezése az ATM-be…”Hm.. be kell tennem 2 pólót, két gatyót, parfümöt…” – PIN kód beütése – “Ja, lakáskulcs, személyi…”- összeg kiválasztás – “Úúú anyunak a kajásdobozok…” az automata kiadja a kártyámat amit szemet kápráztató gyorsasággal vágok zsebre, és már rohanok is tovább… Metrózás, szaladás, hazaérkezés. Nem sokkal később gondolkodtam el: “Hm…nem igazán emlékszem a mozdulatra amikor eltettem a pént az automatából.” Ez pedig nem volt véletlen. Benyúltam a zsebembe a magyarázat így pedig már egészen kézenfekvő volt: Nyilván nincs meg a lóvé mivel otthagytam az automatában…A szóban forgó összeget inkább nem mondom meg, de legyen elég annyi, hogy Pesten BÁRMELYIK szórakozóhelyen alélttá tudnám inni magam ennyiből. Persze a banknak aztán nem teljesen így meséltem el a sztorit, mivel nem akartam, hogy komplett idiótának nézzen megint valaki. Arról nem is beszélve, hogy lehet el sem hitték volna, mondván, hogy senki nincs ilyen hülye. Na a lényeg, hogy nem sok esélyem van rá, hogy visszakapjam az összeget.

Szóval a tanulság: Annyira nem érdemes sietni. Vagy mondjuk: Ne legyél ennyire figyelmetlen. De leginkább: Ha megállsz pénzt fölvenni, akkor vegyél föl pénzt és ne csak a bankkártyát járasd meg az ATM-ben. Nekem elég drága volt ez a tanfolyam. És igen, tudok ennyire összeszedett, mármint szétszórt lenni.

Múlthét pénteken megejtettük P szülinapi zsúrját. Ismét bevállaltuk az előbuli rendezését napfényes Dévai utcai nemesi kúriánkban, amivel megint csak nyertünk magunknak egy mindenre kiterjedő nagytakarítást. Legközelebb az afterpartin megadjuk az esélyt másoknak is, hogy ebben besegítsenek, jelentkezni nem kell külön, csak másnap megjelenni. Hogy legyen egy kis motivációs tényező: fizetek is érte, de tényleg. Visszatérve, az eseményen tiszteletét tette Bélzsák óriásherceg is, aki teljesen saját elhatározásból jelent meg a színen, ezzel is emelve az este hangulatát. Ellenben nem kívánt sokáig maradni, de némi ráhatással – ez alatt mindenféle gügyögést, ölelgetést becézgetést és szeretgetést értek – végig jelen volt. Szinte hihetetlennek tűnik, de megúsztuk anyagi kár nélkül az pre-partit, még csak egy pohár sem tört el. Köszönhetően ez mondjuk annak is, hogy végre megdobtuk az IQ próbát- így kb az 5. estély megszervezése után – hogy igen hasznos dolog a műanyag eldobható pohár. Olyan 11-re sikerült a vendégsereget kitoszogatni az uradalmunkból és továbbállni, majd két állomásos metrós joyriding után betértünk egy Zichy utcai ivóba. Itt az ünnepelttel karöltve kétszer is fossá verettük magunkat csocsóban, így nem jött be a mondás, hogy a szülinaposnak mindig igaza van, illetve, hogy ő a világ császára. Kivételesen én tanultam belőle, P még később is bátornak érezte magát és újra próbálkozott. Többször is. Egyik kedvenc volt főiskolai tanárom szófordulatával élve: “Nem jött össze”…Telt-múlt az idő, aztán kb fél órán keresztül kerestem a kabátomat sikertelenül, kezdett is élénkülni bennem a hőzöngés, még jó hogy nem egyedül voltam, különben biztos eltartott volna egy darabig mire meglesz. Na itt jött el az a pillanat amikor is beláttam, hogy nem sok értelme van a további party time-nak. Maradt a hazakullogás.

Kedves karácsonyi nótánk klipforgatása a közelmúltban zajlott, egészen pontosan két nap alatt fel is vettük a nem túl hosszú nyersanyagot. Ezt követően a legutóbbi szombaton össze is ültünk megírni a forgatókönyvet, mert ugye anélkül igen körülményes lenne vágni a felvételeket. Mondjuk lehet más ezt a forgatás előtt tette volna meg…Nem baj, szeretünk különcködni. Viszont egy valamit be kellett látnunk: NAGYON hitelesen tudunk csövest alakítani, és a külső átalakuláshoz is jóval rövidebb időre volt szükség mint mondjuk fölrakni egy koncertsminket. Igyekszünk ezen nem elgondolkodni.

Az új demó album is készül, csak mondjuk ezt sem sietjük el. Az tuti, hogy december 15-ig valami el fog készülni ha már akkora lett kitűzve a lemezbemutató. Remélem azért addigra az album címén kívül hangzóanyagot is tudunk majd prezentálni. 10 nóta van egyébként “pending” státuszban, kis szerencsével illetve annál több időbefektetéssel biztosan el fogunk jutni a kész állapotig. És akkor legyen ez a reklám helye, bár tudom még kicsit korai szólni, de december 15-én szerdán a Rocken Dogs-zal csörömpölünk egy jó hangosat a Rocktogonban. Igyekszünk, hogy egyszer a fly-eren lévő csajok is ott legyenek valamelyik bulinkon, én legalábbis nagyon örülnék nekik. Meg szerintem sokan mások is.

Ez a hét eddig papírforma szerint zajlott, a szokásos kellékekkel: Lics bor, gitár, Xbox, Rocktogon, KK, sörözés meg benéztem az irodába is párszor. Na jó, egészen pontosan ötször. Illetve kipróbáltam a kettlebell nevű sportot ami egyébként tök érdekes, meg hasznos is, mi sem mutatja jobban, mint hogy két napja iszonyú izomláz van a seggemben meg a combjaimban. Majd még eldöntöm, hogy kérek-e belőle máskor is.

Egy igen bölcs gondolattal zárom soraimat, amely Robert Merle tollából származik és a Francia História 2-es vagy 3-as kötetében olvasható: “Ne legyél mohó a szerelemben, tudni való, a rossz leányok kórságot hoznak a testre s kárhozatot a lélekre.”

London baby!!!

2010. október 17. vasárnap

Íme rövid, és nem túl tanulságos története múlt heti londoni kalandjainknak:

Szóval múlthét csütörtökön összecsomagoltunk P-vel egy-egy válltáskányit legpompásabb földi javainkból, majd fölkerekedtünk, hogy a hét további részét az Egyesült Királyság fővárosában töltsük. A reptéri fémdetektorokat nem sikerült átverni, P cipőjében némi metált véltek fölfedezni, így azokat kivizsgálás céljából biztos ami biztos pár percre elvitték. Miután nem találtak bennük kézigránátot, nálunk meg vállról indítható squad rakétát utunkra is engedtek. Korábbi tapasztalatokból okulva a duty-free-ben vettünk az útra egy üveg (akarom mondani műanyag flakon) Ballantines-t, egy JD-t kedves kinti útikalauzunknak Adricának, meg egy csík arany Marlboro-t csak úgy. Utóbbi mondanom sem kell Forintra pontosan annyi volt mint bármelyik másik magyar árusítóhelyen. Miután a beszálló kártyáinkat negyedjére is megnézték – ezúttal a sztyuardesz – helyet is foglalhattunk a járaton. Úriemberek lévén megvártuk míg a gép eléri az utazó magasságot és csak ott vertük csapra italunkat. Hamar kiderült viszont, hogy a whisky-t kicsit elkalkuláltuk, tekintve, hogy még bőven nem tartottunk az út felénél amikor az sajnos úgy döntött, hogy elfogy. Azért nem estünk kétségbe, inkább kipróbáltuk a retyót 12.000m magasban, az út további részében meg bámultuk a felhőket, illetve vártuk a landolást. Leszállás, útlevél ellenőrzés pipa, fel is szálltunk a belvárosába tartó buszra. 70 perccel később leszállás, és végre ihattuk az első kinti sörünket Adrival. Kissé már nyúzottak voltunk valami nagyobb volumenű hepajhoz, szóval inkább elmentünk szállásadónkhoz James-hez és megkóstoltuk a JD-t. Finom volt.

Péntek napközben turistáskodtunk a belvárosban, lőttünk is pár képet bizonyíték gyanánt. Az idő kurvajó volt, napfény, 20 fok, ittunk némi sört is kiadós ebédünk után, szóval világ-császára fíling. Odakint mindenképpen érdemes kipróbálni a Diamond White nevű cider-t, ami igen olcsó, és mondjuk úgy, hogy ár-érték aránya pedig zseniális az értékesítő szempontjából… Meglátogattuk Camden-t, a helyi metálos-rokkos arcainak kialakított negyedet, ahol kismillió pompa-szegecs-bakancs-póló-bőrkabát-rokkkütyü árus mérte portékáit. Rég láttam már egy helyen ennyi katonásan belőtt, színpompás tarajú punkot, akik valójában beépített ügynökei voltak a körlet tetkó szalonjainak. Nekünk szimpik voltak. A rockerbirodalom egyébként elég nagy, két óra hosszat tuti gyalogoltunk benne mire nagyjából körbeértünk.

Az egész napos mászkálástól kissé megfáradtan tértünk vissza aktuális londoni otthonunkba, itt jófajta magyar csirkepörit túrtunk vacsira, közben pedig Brahma-t kortyolgattunk viszkikólával, hogy emelkedettebb hangulatot varázsoljunk. Aztán beadás, belevetettük magunkat a kinti éjszakába. Londonban is szembesültünk a 11 után nem adunk ki szeszt a boltban szindrómával, amit sajnos nem volt annyira egyszerű orvosolni mint itthon, mert tényleg nem adtak kisboltban sem, benzinkúton sem, meg a Food&Wine fantázianevű ellátóban sem, ahol mint kiderült nem árulnak nappal sem alkoholtartalmú nedűket…Szóval megérkezés házibuliba, üres kézzel, csubi módon. Itt kétféle parti ment a két szobában, a kisebbikben pakisztáni-francia-mexikói nemzetiségi glamszter ugrabugrálás zajlott festett szemű szimpatikus úriemberekkel, ordító party zenével, a másikban meg 20′-as évek gengszter-bulija korabeli ruhákban. Sajna nem tudtunk előre erről, gondolom ezért néztek ki minket a zombis póló miatt kicsit. Telt múlt az idő, úgy döntöttünk ideje elmenni a mai attack fő helyszínére azaz vissza a camden-i rokknegyedbe. Röpke óra buszozás, teljes kijózanodás, de kedvünket csak az szegte igazán amikor is kiderült, hogy fél 2 után nem lehet bemenni a helyre és ekkor pedig már negyed 3 volt kb. Össze sales-es tudásunkat bevetve sem tudtuk rábeszélni a fekamacikat, hogy jobb belátásra térjenek. Szopóág. Hazafelé újfent szembesültünk, hogy London rohadt nagy, és itt azért nem igazán akarnál hazagyalogolni a partiból, azon egyszerű oknál fogva, hogy szimplán nem akarsz 40 megállótábla mellett elhaladni útközben. Viszont legalább ha beülsz a piros buszok emeletén a szélvédő elé, akkor lehet légbuszvezetőst játszani. Egy rövid ideig szórakoztató. Aztán nem.

Másnap reggel 8 óra tájban még az igazak álmát aludtuk volna, amikor is odakint elkezdték föltúrni a betont a járdán a helyi munkás arcok, mondanom sem kell, hogy pont az ablakunk alatt kezdték…Szóval nem mondhatnám, hogy kellő tapintattal ébresztettek föl, ezért kissé nyűgös voltam reggel, de azért némi harsány anyázás után lenyugodtam. Reggeli után folytattuk a város kulturális nevezetességeinek látogatását, és szerintem még így is maradt bőven látnivaló legközelebbre. A Buckingham palota melletti park olyan mint egy nyitott állatkert, szabadon bóklásznak itt mókusok, galambok, pelikánok, vagy 5 féle kacsafajta stb…Igazán jó arcok voltak, beszélgettem is sokukkal. De még fejlődnöm kell, mert sosem az enyém volt az utolsó szó. Ebédeltünk, néztük kicsit a Trafalgar Square-en az Afrikai Világnapokon keretében fellépő egyik formációt. A következő volt a felállás: 15 dobos meg egy táncos. Jól tolták egyébként. Aztán még lézengtünk kicsit erre-arra, bevásároltunk az esti partira. Ami így a második belvárosban töltött nap vége felé szemet szúrt, hogy nem láttunk egy deka falfirkát, vagy húgyátfolyást sem, és lehet én vagyok maradi, de ez nagyon tetszett.
Visszatérve James-hez jól bekajáltunk és nekiláttunk mixelni whiskey-pezsgő-energiaitalt. Túl finom lett, el is fogyott jó gyorsan. A rock’n'roll istenei által adományozott kegypontok száma maximumra emelkedett, indult a parti time. A buszon spicces állapotban végig kazoo-ztuk az összes eszünkbe jutó nótát, hogy gyorsabban teljen az idő. Volt szerencsénk aztán két rock’n'roll helyre is benézni, az első helyen férni nem lehetett annyian voltak, szóval kedvére faszozhatott mindenki akit csak ért. Természetesen itt is kilógtunk öltözködés-ügyileg mivel rövid úton feltűnt, hogy az emberek jelentős hányada enyhén szaggatott, piszkos-véres ruhában volt, és kinek lőtt seb, kinek véres kelések borították az arcát. Ezt akkor realizáltam, amikor is egy egész csini leányzó megszólított és az arcára nézve megpillantottam a gennyes vágást imitáló szinte tökéletesen megformázott sminket, 3 mp-ig kb komolyan azt hittem, hogy valódi… Szóval zombi party rulez, igazából tök vicces volt, nekem nagyon megtetszett ez a klub, ami amúgy Fox névre van keresztelve. Iszogattunk, ismerkedtünk, találkoztunk persze magyarokkal is, mint Londonban egyébként mindenfelé. Innen egy idő után elkezdtek átszállingózni az emberek a Decadence-be – ami egy pince rockclub – így mi is ugyanezt tettük, győzött bennünk a csordaszellem. A hely egyébként nem túl nagy, van egy szűk, sötét, és füstgéppel elég jól elhomályosított tánctér – véletlenül sem lehetett látni az itt táncoló csajok arcát…- meg kb 2 kisebb italozó-szoba. A pia viszont pofátlanul drága volt, egy 275ml-es söritalért 3,9 Font-ot kértek…Szóval egyre inkább csak józanodtam, ahogy telt-múlt az idő. A legnagyobb előnye a kocsmának az, hogy a tánctéren folyamatosan király zenék mennek, így aki a lötyögést preferálja, az biztos jól mulathat egész éjjel. Itt egészen zárásig maradtunk, és utána következett az igazi tortúra, visszajutni a szállásra. Fél 6-ra hipp-hopp otthon is voltunk…

Két és fél órával később pedig kelés, hogy elérjük a hazajáratot. Nem éreztük annyira, hogy ez jól esik, de inkább nem kockáztattunk. Még jó, hogy ráhagytunk kis időt, mivel a reptérre járó transzfer busz megállójában megtudtuk, hogy pont ma van az évente egyetlen alkalommal megrendezett London-Maraton futónap, így a fél város le volt zárva, a busz pedig kicsit odébbről indult. Egészen pontosan 4 metrót vettünk igénybe, hogy eljussunk oda…A buszozás után a reptéri jelenet már szinte filmesen alakult, szaladtunk mint a barom, hogy elérjük a gépet. Becsekkolás nagy nehezen megvolt, a fémdetektorok ezúttal az én cipőimre gerjedtek be, biztos ma én voltam metálosabb hangulatban. Szóval csak-csak elértük a járatot, volt is nagy boldogság, a hazaúton meg aludtunk mint akit fejbe rúgtak. Délután fél 6-kor érkeztünk meg Dévai utcai rezidenciánkba. Bélzsák kitörő örömmel fogadott minket. Otthon édes otthon…

Kofola, kafferbivaly, fagyispult

2010. szeptember 10. péntek

Szerda reggel 6:45-kor már nemzetközi üzletember outfit-ben indultunk Pozsonyba, hogy meglátogassuk az ottani terminált kedves ázsiai ügyfeleinkkel. Egyszóval remek volt. Bővebben: Szitáló eső, ocsmánynagy szél, szóval megint olyan érzésem volt, hogy oldalról esik, mindezt megspékelve pár igen fontoskodó kérdéssel vendégeink részéről. Dél körülre végeztünk is, majd pedig következett az ebéd, ahol is helyi arcok rábeszéltek, hogy kóstoljam meg a Kofola nevű nemzeti italt. Olyan Chandler Bing-esen szólva: “Hm…Ez igen érdekes.” Kb mintha kólát innál Unicum-mal csak alkoholmentes. Nekem nem jött be.
Hazafelé úton végre hódolhattam egyik legkedvesebb szenvedélyemnek, a munkaidőben való alvásnak. Valahogy az éterben csilingelő fillérek-forintok mintha megédesítenék ezeket a békés álmokat… Este két partira is hivatalos voltam, Erikusz szülinapi zsúrjára meg egy céges vacsira is. (Mielőtt még valaki azt hinné, hogy átlagban napi kétszer kajálok céges kontóra, annak elmondom, hogy először fordult elő ilyen sanyarú multirabszolgaságom végtelenül hosszú évei alatt.) Szerencsére a két esemény némi időeltolódással volt megrendezve így be lehetett sűríteni mindkettőt a programba. Olyan fél 10 magasságában másztam át enyhén ittas állapotban a vacsiról a szülinapi partira a Grinyóba. Ott végre nem kellett várni a borra (bezzeg a vacsinál igen!), odamentem villámgyorsan a pulthoz és fél perc múlva máris kortyolhattam az előzőleg fagyispultban (nekem legalábbis annak tűnt, de javítsatok ki, ha tévednék) tárolt nedűből. Itt aztán már nyakló nélkül lehetett vedelni, elvégre az igen szimpatikus vendégsereg is hasonlóan cselekedett. Jujj de jó is volt Már a buli. Szerencsére észnél voltam végig és nem kellett teleportálást igénybe venni a hazaúthoz.

Másnap reggel az irodában már nem volt annyira őszinte a mosolyom, kezdtem érezni az elmúlt napok megpróbáltatásainak hatásait. A meló meg ugye nem tart ébren még akkor sem ha sok van. Ilyenkor tudják feldobni a napot az ilyen, illetve ehhez hasonló videók: https://www.youtube.com/watch?v=CgKpZMqHvng Ezen tényleg majdnem behugyoztam. A kafferbivalynál csordult ki az első könnyem, a tetűs résznél meg konkrétan zokogva/ordítva röhögtem. Közben két kézzel próbáltam tompítani a hangomat, mivel ugye a jófajta irodai légkörben a túláradó jókedv nem túl gyakori, ellenben feltűnően gyanús. Szóval szerintem érdemesebb akkor megnézni amikor nincs ott a főnök. Estére pihenést, illetve diszkrét gamerkedést terveztem, így is már három napja nem lépett szintet a karakterem, rajtam meg kezdtek kijönni az elvonási tünetek. Viszont Adrica meg most tért haza külhonból hétvégére és megtisztelt bennünket, hogy szerény legénylakásunkban töltötte a csütörtök estét. Kitörő örömmel fogadtuk P-vel és így már természetesen az Xbox partit sem sajnáltam, helyette nekiálltunk szolidan borozgatni, szürkebarát rulez. Később Flóék is csatlakoztak hozzánk, illetve Zs is hazajött (elvégre lakótársam lévén már 4 napja nem láttam), ezért gyorsan pótolni kellett az ital készleteket. Bélzsák is aktívan részt vett az estén, a lányok megállás nélkül fogdosták a testét ő meg nem győzött menekülni a túláradó szeretetet elől. Egy ideig terveztük, hogy még elmegyünk valahova, aztán elfogyott 8 üveg bor, meg az óra is elütötte a tizenkettőt, szóval már nem is tűnt olyan jó ötletnek a kimozdulás. Másnap munkanap, úgy igazán partizni meg ráérünk hétvégén is. Na, majd kiderül. Egerben igen jó társaság fog összegyűlni szombatra, szerintem biztos király lesz.

Ossian!

Zp-s Junkies koncert

2010. szeptember 9. csütörtök

Megint kedd este, hasonló viszonyok mint múlthéten: (eső, hideg, blablabla…) De nem baj, úgy voltam vele, hogy nem leszek most is panelpunk és csak kimozdulok valamerre, hétfőn már úgyis regeneráltam magam. Bár délután még nem voltam ennyire határozott, aztán némi Lics féle gyorsító meg a Junkies koncert várható élménye csak meghozta a kedvet. P céges ivászaton volt, Zs meg nem otthon, szóval egyedül vágtam neki a borongós éjszakának, Bélzsákot pedig otthon hagytam házőrzésre, biztos ami biztos.

A ZP-ben az idén jól bevált módszerrel indítottam, belépés után irány a legközelebbi pult és tanulva a korábbi tapasztalatokból gyorsan ellőttem az egyet fizet kettőt kap akciót mielőtt elveszíteném az italbónt. Utána két sörrel a kézben mentem egy kört ismerősök után kutatva, szigorúan kinyújtott lefelé álló karokkal mert úgy pózabb. (a két sör egyszerre meg ugye alapból jól néz ki) Ja igen, már belépéskor feltűnt, hogy nyilván feleannyian sincsenek lent mint általában, így kicsit nehezen, de összeraktam a bonyolult következtetést – hohó ismét bebizonyosodott, hogy hasznos dolog volt elvégezni a fősulit! – mely szerint a hideg illetve az eső negatívan befolyásolja más emberek party mood-ját is. Mondjuk lehet közrejátszott az is, hogy a ZP-ben szabadtéren van a dühöngő. Szóval találtam ismerősöket is, sőt, a koncert is tök jól szólt szerintem, a hangmérnök kitett magáért, romboltak a hangszerek meg a dob is (bocsi, tudom, ez már lejárt dobos vicc), faszán szóltak az énekek, bizonyára az esőcseppek biztosították a megfelelő közeget a hangzáshoz. Vagy nem. Külön élmény szerintem újabban Junkies bulikon, hogy minden sláger nóta uccsó refrénjénél kicsit oda van taposva a dupla láPgépnek (azért P-vel mert a mocsár-metálosok így hívják), szabadtéren úgyis jobban maszírozza a gyomrot. Utólag is köszönet Zsúnak az ajándék sörért, nagyon jól esett ám! Biztosan ő is nagyon jól tudja, hogy a férfi ember szívéhez nemcsak a gyomrán hanem a torkán keresztül is vezet út. Már amelyik pasi iszik. Mondjuk aki nem azt meg nem értem/minősítem. Egyelőre. És szerintem az egészséges táplálkozáshoz ugyanúgy hozzátartozik az egészséges étkezés mellett az egészséges ivászat is természetesen! Én pedig eszek is és iszok is igen egészségesen ami meg is látszik mert az idejét sem tudom mikor voltam utoljára beteg. Koncert után még maradtunk egy kis szolid társasági hőzöngésre, bár innen szépen lassan elszállingóztak az emberek, így viszonylag korán leléptem én is, másnap elvégre úgyis várt a gyár.

A szerdai, azaz tegnapi nap is igen mozgalmas volt, szerintem hamarosan beszámolok arról is. Most meg indulok haza, mert lejárt a munkaidő jeeeee!!!!

Last week of summer

2010. szeptember 3. péntek

Keddre terveztünk valami kis nyárbúcsúztató partit, ZP-be menetelt, meg egy kis szolíd kedd esti hőbörgést, de aztán a 10 fok, viharos szél, valamint szakadó eső aztán mégiscsak arra kényszerített, hogy otthon töltsük a naptár szerinti nyár utolsó óráit. Biztos ami biztos bevásároltunk némi Lics-pincészet féle muskotályt, hogy emelkedettebb hangulatban teljen az este. Ezzel nem is volt probléma, igen hamar bölccsé váltunk és ismételten sikerült megszakérteni az élet nagy dolgait. Illetve pontosabban fogalmazva újfent összegyűjtöttük azon dolgokat amiken változtatni kéne. Természetesen a megoldások kidolgozása kevésbé volt ilyen effektív, 3-4 pohár bor után rohamosan csökkent a nagy horderejű dolgokkal való foglalkozási hajlandóságunk a jó kedélyű sztorizgatás és vihorászás előnyére. Azért a látszat ellenére hasznosan töltöttük ezt az estét is. Szerintem.

Csütörtökön ismét sikerült beszállnom a fogbusiness-be, és meg kell hogy mondjam igencsak jól jövedelmező ez az üzletág, természetesen a fogorvos szempontjából nézve. Számomra leginkább csak egy rohadt drága és nem túl kellemes elfoglaltság. Mindegy. Legalább az injekció után le volt zsibbadva a fél arcom kb 3 órára és jobban ment a csajozós félmosoly, meg merem kockáztatni, hogy hasonlított a mesteréhez.

A napokban fog elkészülni első “hivatalos” videoklipünk az Alright című nótánkhoz amely a nyári bulgáriai kiruccanásunkat fogja elmeséli a legemlékezetesebb pillanatok felelevenítésével. Bár én simán találtam köztük pár olyan felvételt amelyek létezéséről nem is tudtam, őszintén szólva nem is emlékszem, hogy ilyen dolgok történtek. De ez természetesen nem számít, hiszen biztos éppen túl fáradt voltam az adott pillanatban, hogy odafigyeljek. Vasárnapra tervezzük a videó publikálását, előre láthatólag fogjuk is tudni tartani a deadline-t. Aztán csak győzzétek lájkolni meg kommentelni.

Hétvégén folytatjuk a stúdiózást, és igyekszünk létrehozni valami maradandót is. Aztán majd kiderül, hogy a mérhetetlenül sok ökörködés mellett mennyi időnk jut zenei alkotások rögzítésére. Magunkat ismerve inkább nem nyilatkoznék. Már csak azért sem, mert ahogy elkezdenénk komolyan dolgozni a stúdióban, általában mindig fölmerül valamilyen technikai jellegű, roppant fontos kitérő, pl: “Úúúú bazz, ezt hallgasd meg, megtaláltam a scratch effektet a dobhoz…” és hasonlók. De az tuti, hogy előbb vagy utóbb publikáljuk az új, illetve még korábban föl nem vett nótákat is.

Augusztus 20-i hosszú hétvége

2010. augusztus 27. péntek

Az utóbbi időben már szinte kezdem megszokni, hogy a hétvégék nem a pihenésről, hanem sokkal inkább a stressz levezetésről szólnak. Persze, a két dolognak van metszete is, pl: Family Guy-t bámulni naphosszat, vagy kifeküdni napozni, aludni stb. (az XBox szigorúan nem ide tartozik, mivel aki szokott vele játszani nagyon jól tudja, hogy habár tényleg felüdít, de a legkevésbé sem stresszmentes tevékenység, gondoljunk a rengeteg “ragequit” jelenségre…). Viszont ezen aktivitások (passzivitások) közös jellemzője, hogy baromi gyorsan megunja őket az ember, nem beszélve arról, hogy egy magára valamit is adó fiatal nyilván nem ezzel fogja eltölteni a drága hétvégi órákat. Azt azonban be kell hogy lássuk, az előbb tárgyalt punnyadási formáknál sokkal inkább szórakoztatóbbak az aktív (értsd: fárasztó) elfoglaltságok.

Az elmúlt hétvégébe ismét sikerült mindenféle stresszcsökkentő aktív tevékenységet besűríteni, sőt talán az átlagosnál többet is, elvégre augusztus 20-a is most volt, valamint Bulgária óta először végre koncerteztünk is, mégpedig a Pesttől nem messze lévő Aszód városában. A pontos helyszín az aszódi főtér volt, ahol már délután igen nagy tömeg gyűlt össze a különféle programok megtekintésére – végre láthattam előben a Sramli Kings-t – és örömmel tapasztaltuk, hogy az esti főprodukcióra (ezek voltunk mi ) is nagyon sokan maradtak. A két órás néptáncos fergeteget követően kb este fél 10-től játszottunk egy órát, amit este 10-től a tűzijáték felezett meg, így volt idő szusszanni (esetemben megfázni) egyet, kortyolni egy sört, elszívni egy cigit, ilyenek. A közönség egyébként életkorra nézve elég vegyes volt, kb 5-től 80 éves korig, viszont annál lelkesebb, és ezúton is köszönjük szépen mindenkinek, aki megnézett minket! A cuccok elpakolása után inkább visszatértünk legkedvesebb, illetve legjobban menő közösségi programunkhoz, az ivászathoz. Ebben legalább mindig is profik voltunk.

21-én viszonylag korán keltünk kedves pesti lakótársaimmal, hiszen aznap este került megrendezésre Árpi és Bogyó esküvője Mátrafüreden. Reggel még elnéztünk ide-oda P-nek és nekem alkalomhoz illő ruhát venni, mert ugye az esküvőn kizárólag menő “nemzetközi üzletember”-es cuccban ér megjelenni. A vadászat sikeres volt, így boldogan rohantunk haza, hogy életünk legdrágább ruhadarabjait magunkra ölthessük. Aztán megvolt az odaút, a templomi ceremónia, és kb este 7-ig kellett várni amíg a fenséges lakomához, illetve az italok szűréséhez hozzáláthattunk. Na, itt már elemünkben voltunk, nyoma sem volt az előző esti fáradtságnak, kedélyesen elbeszélgettünk a vendégekkel, haverokkal, volt kolis arcokkal, és persze az ifjú párral is.  Tartottuk magunkat a fogadalomhoz, mely szerint okos ember ilyen alkalmakkor inkább csak egyféle nedűt iszik, nehogy az “ingyen” varázsa elrontsa az étvágyat. Ez egy ideig működött is, páran Jägereztek, pálinkáztak, söröztek, én meg inkább maradtam a nyári kedvencnél, azaz Fröccs rulez Volt szerencsém Zoli italát egy kevéske, na jó, iszonyat sok erős paprikával megfűszerezni, a hatás leírhatatlan volt mikor megitta, remélem hamarosan linkelhetek fényképet is. Telt, múlt az idő, fogytak az italok, időközben megfigyeltem a körülöttem zajló eseményeket, nem is csalódtam, megvolt minden tipikus lagzis kellék: mulatós zene iszonyú beleélés nélkül (amúgy minden tiszteletem az ilyen zenészeké, elvégre számomra felfoghatatlan hogy a fenébe képesek kb 10 órán keresztül nótázni, ráadásul ismétlés nélkül) tortahajigálás, részeg üvöltözések a mikrofonba, egyre esetlenebb táncosok, hányástócsa a retyóban – szigorúan este 9 előtt – , irgalmatlan béna csajozási próbálkozások, ingujjal való fojtogatás, stb…Aztán egyszer csak mintha begyorsult volna az idő – szerintem itt törtem meg, és megszegve az egyféle pia szabályt muszáj voltam pálinkázni, mivel ezt nem kívánván megtenni többen megkérdőjelezték a  nemi identitásomat… – az emlékek elkezdtek homályosulni, a teleport viszont  kifogástalanul működött, és másnap reggel kipihentem ébredtem a helyi koli szobánkban az ágyamban Pisti üvöltözésére, hogy “vedd már föl a telefont F.szooooom!!!”. Ekkor beszéltem kedves sofőrünkkel, aki a jelek szerint idő közben visszament Pestre, mondanom sem kell: nélkülünk. Szóval a Volánbusz jóvoltából térhettünk vissza hazai pályára és kezdhettük el kipihenni a hétvégi megpróbáltatásokat.

Faszán jót próbáltunk megint…

2010. augusztus 11. szerda

“Na igen, van egy urbánus legenda amelyről egyre többen suttognak kis hazánkban; egy mítosz, amely szerint létezik egy zenekar a messzi Eger városában, akik fittyet hánynak a Rock’n'roll alapvető törvényszerűségeire és nem átallnak szombat illetve vasárnap hajnalban (azaz 9:00-kor) megjelenni egy dohos kriptaszerű sötét teremben, hogy ott szigorúan önfejlesztő céllal megzavarják mások és saját maguk nyugodalmas józanodását, és nagyképűen zenélésnek nevezni eme igen hangos és fájdalmas tevékenységet…Sokak adóznak csodálattal nekik, mégis honnan van elég erejük és kitartásuk az embert próbáló feladathoz, illetve honnan jött ez az idióta ötletük, hiszen akik ismerik őket jól tudják, hogyan is szoktak telni a péntek és szombat éjszakák…”

Szóval azóta is szombat és vasárnap reggel szoktunk próbálni, akarom mondani a kezdetektől fogva, és őszintén szólva nem a most hétvégi eset volt az első, hogy valaki nem jelent meg időben a helyszínen. Az ok/hiba ismét az előző estében keresendő – nyilván rajtunk kívül álló dologról van szó – ezért próbáljuk meg kiszűrni a nem megszokott tényezőket: ébresztő beállítása a telefonon (ezt mindig célszerű a buli előtt) parti korahajnalig, sör, whisky, cigi, whisky, sör, whisky, whiskyyy, whhhhiskyyyy, lenémított telefon töltőre felrakva….na ez az!!! Meg is van.  Bizonyára így fordulhatott elő az, hogy szombat reggel egészen kipihentem ébredtem majd megnéztem mennyi időm van még a 9:00-ás kezdésig. Elsőre azt hittem biztos elnéztem valamit de sajna mindkétszer ugyanaz villogott rám: 11:36…óóóó bazz… a francba….kicsit elbóbiskoltam… Szerintem a többiek is érezték a harmadik nem fogadott hívás után, hogy esélytelen. Ebben teljesen igazuk volt, mert a szerencsétlen lenémított töltőn lévő telefon még csak rezegni sem tudott csak villogni, az meg valljuk be nem a legjobb ébresztő.  Azért gondoltam rácsörgök Blondie-ra hogy mindjárt úton vagyok, de a többiek már leszavazták addigra a dolgot…

De hát a nyári hétvégék már csak ilyenek. Meg néha az ősziek is. Szerencsére azért még mindig maradt egy teljes hétvégénk, hogy rágyúrjunk az aszódi bulira

Csók