Olvasási idő: 13-15 perc
Persze abban a pillanatban még nem is sejtettük, hogy egy igazi kultikus film egyik forgatási helyszínén vagyunk, de ettől függetlenül totál meggyőző volt, a baljós fények, meg a fejünk fölött cincogva röpködő denevérek így is elég hangulatossá tették a látogatásunkat Chai Watthanaram-ban, főleg, hogy volt szerencsénk tök egyedül bebarangolni a területet. A templom egyetlen szembe(nem)tűnő veszélyét az itt-ott random felbukkanó kövek, lépcsők jelentették a helyenként vaksötét látási viszonyok mellett.
Éppen nem siettünk, a Chiang Mai-ba tartó vonat csak éjjel fél 1-re volt kiírva, és gyanítottuk, hogy jó thai menetrend szerint kicsit késni is fog – ez a tipp nyilván később be is jött. A maradék időben megvacsoráztunk, majd az időközben ránk támadó szűnyogfelhőt bringával simán magunk mögött hagyva leültünk urasan sörözgetni egy a vasútállomás melletti lévő út menti kisboltnál – ami Indiához hasonlóan – estére kültéri kocsmává avanzsált. Itt mellénk szegődött egy ott élő, nagyon kedves, és első blikkre végtelenül naiv indiai csávó, aki boldog volt, hogy végre hozzá hasonló külhoniakkal beszélgethet. Elmesélte, hogyan került ide és hogyan éli mindennapjait egy közeli építkezésen dolgozva, valamint kifogástalan jólneveltsége jelenként föl is ajánlotta, hogy megosztja velünk vacsoráját. Gyorsan elő is túrta hátizsákjából a tenyérnyi, nejlonzacskóban tárolt, egészben sült halat, mi viszont visszautasítottuk ezt a nemes a gesztust, őt ezzel vérig sértve... Nyilván elsőre furának is tűnt, de ő tényleg csak kedveskedni szeretett volna, és segíteni az arra járó utazóknak, ezért miután kimagyaráztunk, hogy mi már ettünk – meg aztán a világért sem akarjuk, hogy miattunk ne lakjon jól – elugrott a mocijával még pár üveg sörért – mivel időközben a bolt is bezárt – és egyszerűen nem hagyta, hogy fizessünk érte. Magyar ésszel mérve teljesen hihetetlen volt, hogy egy tök idegen figura ennyire segítőkész legyen, bármennyire is jelzett pókösztönünk, hogy ez bizony valahogy rá akar szedni minket (az otthoni híradókból kiindulva a csávó nyilvánvalóan le akart itatni, megverni, megerőszakolni és kirabolni, majd az összes szervünket eladván meggazdagodni), újra rá kellett döbbenni, Ázsiában mást jelenet a vendégszeretet, mint a világ többi pontján.
Az utolsó sör után elbúcsúztunk az úriembertől, majd csekély várokozás múlva fel is pattantunk az időközben befutó éjjeli vonatra, amin vidáman duruzsolt az ipari légkondi, és ennek megfelelően kellett jó gyorsan felöltözni, hogy meg ne fázzunk a tizen-pár fokban.
Nincs luxus, szolid a kényelem.
A vagonok egyébként a MÁV másodosztályt idézték kialakítás alapján, egybenyitott, középső folyosós elrendezésükkel, ahol nappali ülésekből éjszakai emeletes ágyakká transzformált, elfüggönyözött fekvőhelyek várták a megfáradt utazókat. Aludni éppen lehetett, feltéve, ha kellően fáradt voltál, ignorálni tudtad a zajt, fényt, rázkódást és ütemes zakatolást. Részben azért sikerült is.
Chiang Mai
Másnap koradélután értünk be Chiang Mai-ba, ahol az állomásról kilépve, mint főiskolások az ingyen piára ugrottak rá a riksa és taxisofőrök a turistákra, karöltvén az összes „utazási ügynökkel”, élő sorfalat alkotván igyekeztek minél több gyanútlan klienst befogni. Mi természetesen szigorúan magunk elé fókuszálva, totálisan levegőnek nézve őket csörtettünk át közöttük gyorsított tempóban és meg sem álltunk amíg a rajt biztonságos távolságban magunk mögött nem tudtuk. Itt nagyjából 5 perc telt el attól a pillanattól kezdve, hogy megrendeltem az Uber-t és beültünk volna a lágyan légkondicionált autóba. Mi vs. dörzsölt helyi turistacsapda állítók: 1:0, háhá!
Nem sokkal később már a belváros, azaz óváros közepén találtuk magunkat, ahol egymást érték a hostelek, utcai kajaárusok, éttermek, bárok és masszázs szalonok. Állítólag ez a világ legolcsóbb és legvirágzóbb backpacker negyede, erre a címre úgy vélem méltón rá is szolgált. A szállásunkat még 1-2 nappal korábban foglaltuk a hostelworld-ön a Jaidii Guesthouse-ba, ahol elsőre kicsit gyanúsan alacsonynak is tűnt a 900b-os szobaár, kettőnknek, három napra. Ez ugyebár azt jelentette, hogy fejenként, kb 1250 HUF áron kapunk egy dupla ágyas szobát. Légkondi ugyan éppen nem volt benne, de igazából még csak a propellert sem kellett bekapcsolni esténként, ugye laza 600km-rel északabbra voltunk Bangkok-hoz képest, éjszakánként pedig simán visszahűlt az levegő 15-16 fokig. Még erkélyünk is volt, illetve se csótánnyal, se szúnyoggal nem találkoztunk a szobában, ennek megfelelően hagytam is nekik egy igen szívélyes értékelést.
A város egyébként híres az olcsó és finom utcai kajájáról (meleg kaja 40-60b, reggelre főtt tojás darabja 5b), ez ügyben sem kellett csalódnunk. Jó, az első csípős thai melegkaja mondjuk drasztikusan felgyorsította az anyagcserei folyamataimat, de saját puhányságom miatt nyilván nem okolhatom a helyi séfet.
A városban péntek, szombat és vasárnap éjszaka is működik éjszakai piac, ahol a Bangkok-ból már jól ismert milliónyi csecse-becsén kívül még jópármillió féle egyéb, totálisan haszontalan csip-csup-fisz-f.sz-szir-szart, dísztárgyakat, és ruhát árulnak, a fővároshoz mérten persze jóval barátibb áron. Ehhez nyilván alkudni is kell kicsit, de nagyon azért nem, egy-két árus magát alkudja le, ha két másodpercen belül nem reagálsz az első árajánlatra. Utána meg kicsit még te is rákontrázol, ezzel hamar ki is alakul az optimális ár. Az éjszakai piacokon van persze több kajázós részleg is, itt viszont vigyázni kell, mert a nagyobb, és frekventáltabb elhelyezkedésű elég hipszter, ami a külföldi (=gazdag) turistákra van kihegyezve, ezek inkább az Európában mostanában felkapott street-food piacokra hasonlítanak. Inkább érdemes olyan helyet keresni, ahol a helyiek, vagy legalább is ázsiainak kinéző emberek kajálnak, nyilván ott is ugyanazt adják felár nélkül.
Csupa rettentően hasznos holmi.
Mindenhol csak a sok Pvssy.
Két egész napunk volt egyébként Chiang Mai-ban, az első nap beneveztünk egy „extrém” mountain bike-os dzsungel-bringa túrára a SpiceRoads-zal (XC Challenge), másnap pedig béreltünk egy kedves kis 150cm3-es robogót, hogy meghódítsuk a közeli Doi Pui hegyet.
A bringatúra ugyan méregdrága volt (3200b/fő) de cserébe sokat is adott, mindössze ketten voltunk kliensek aznapra, az ár pedig magában foglalta a frankó állapotú bringa bérlést, kisbusszal oda-vissza utat a szállástól a helyszínre (1-1 óra a várostól autóval), plusz ebédet és többszöri nasit, reggel 8-tól délután 4-ig. Rajtunk kívül csak a vezetőnk jött bringával, az 50km-es bringatúra nagyrészét offroad terepen a dzsungelben tettük meg – úgy éreztük ez az a rész amiért valójában fizetsz. Adrenalin bombának megtette, zéró hasonló tapasztalattal rendelkezvén azért egy két lejtős ösvényen lefelé száguldva többször is hajszálon múlt, hogy nem repültünk el. Egy két bokor persze így is jól megsuhintott, vicces volt később a több tucatnyi, pár milliméteres tüskét egyesével kiszedegetni a kezünkből/lábunkból.
Az ilyen szervezett túrákon érdemes az angolul jól beszélő vezetőt mindenről kifaggatni, már nyilván nem arra gondolok, hogy mesélje el minden útszéli templom meg látnivaló történetét (lehet azokat is tudja, csak azok meg engem nem érdekelnek) sokkal inkább érdemes tőle tanácsot kérni a későbbi útiterveddel és más programokkal, látnivalókkal kapcsolatban. Ugye nekünk korábban mindössze annyi tervünk volt másnapra, hogy kibéreljük a motort, aztán majd megyünk valamerre. Így viszont komplett másnapi haditervvel zártuk a bringatúrát, a vezetőnk amellett, hogy jófej volt, sok hasznos tanáccsal ellátott másnapra, mutatott olyan kevésbé felkapott helyeket a térképen, amiket az útikönyvek meg sem említenek. Jattoltunk is neki az út végén szépen.
Napi random templom.
Szóval másnap kibéreltük a 150cm3-es délceg paripát 600b-ért, éppen 100cm3-es lett volna 200b-ért, de előző nap mondta a csávó, hogy elég meredek a hegy, betonút nem lesz végig, szóval jobban járunk ezzel. Mielőtt valaki még kétségbe vonná matematikai képességeimet, nyilván megfordult a fejünkben, hogy bérelünk két kisebb motort, viszont tekintettel arra, hogy kötelező a nemzetközi jogsi, nekünk meg kettőnknek összesen volt 1db magyar jogsija, az is autóra, jobbnak láttuk nem kísérteni a sorsot.
Dumb és Dumber.
Első megállónk a Wat Phra That Doi Suthep volt, ahol 300 lépcsőn felbaktatva nézhetted meg az igen gazdagon díszített templomokat, külön poén, hogy a lépcsősor aljából korlátként (is) funkcionáló naga lények felérnek egészen annak tetejéig. Állítólag a fő funkciójuk az, hogy őrzik a templomokat.
A fenti képet csak kölcsönöztem, reggel 10-re már inkább így nézett ki a szitu:
A helyi naga:
Föl is kaptattunk gyorsan, hogy aztán még cirádásabb templomokat láthassunk.
Miután kellőképpen szétszelfiztük és pózoltuk magunkat a szent helyen, tovább is álltunk, hogy meghódítsuk a hegycsúcsot, és itt vettük nagy hasznát az előző nap kapott tanácsnak, hogy ha még 15km-en keresztül követjük az utat fölfelé, akkor el fogunk jutni a Ban Kunsangkeyn nevű zsákfaluba, ahol nagyon finom kávét tudunk inni, meg ha letesszük a motort, akkor fel lehet túrázni a csúcsra gyalog. Az út minőségén is meglátszott, hogy ez már nem feltétlenül tartozik a mainstream turista útvonalba, eltűnt az út mellől a szalagkorlát – ami nem kifejezetten volt megnyugtató az erdei/hegyi szerpentineken – az út egysávosra zsugorodott, a kátyúk meg konstans biztosították, hogy egy pillanatra ne érezd magad aszfalton.
Most mondja meg bárki, hogy nem thai vagyok!
A faluban még pont virágoztak a cseresznyefák így február elején, a helyiek elég barátságosak voltak, a kávéjuk pedig valóban nagyon finom volt. Itt egyébként rajtunk kívül már tényleg csak ázsiai turisták mozogtak, de szerencsére mi sem kaptunk különleges bánásmódot.
Le is tettük a motort, és kb egy óra alatt fölkaptattunk az 1685m magas Doi pui csúcsra, a kilátás asszem magáért beszélt:
Ezzel ez a nap is kipipálva, rendben visszamentünk Chiang Mai-ba és már csak a másnapi programot kellett kitalálni, hogy miután odaérünk Krabi-ba, melyik tengerparton is állítsuk fel a főhadiszállást. Némi olvasgatás után arra jutottunk, hogy első körben Railay-re megyünk, ami ugyan térkép szerint még része a félszigetnek, de megközelíteni hajóval kell, hacsak nem vagy elég bátor az azt elszigetelő böszme magas dzsungel borította hegyen átkelni.
Krabi és térsége
Szóval másnap Bangkok-ban átszállva repültünk Krabi-ba, ahol az első meglepetés nem sokat váratott magára, itt ugyanis nem volt Uber. Cserébe viszont rengeteg utazási iroda van mindenfelé, ahol elég komplett csomagokat árulnak, kb 200-300km sugarú körben bárhová el lehet jutni busz, komp, hajó meg ezek kombinációjával. Viszont jó gyorsan bele is futottunk az első turista csapdába, a reptérről kifelé menet gyanúsan alacsony áron (150b/fő) adtak jegyet egészen Railay-ig busz és motorcsónak kombinációval, de persze hamar kiderült, hogy valójában a vízi szakaszt az ár már nem foglalta magában… Na nem baj, nem volt drága, szóval belefért. Majd a kikötőbe érve vettünk is újabb jegyet ezúttal csak a motorcsónakra (100b/fő) és itt volt szerencsénk megint csak bedőlni a szuper gyorsan beszélő értékesítő nőnek, aki sikeresen ránk sózott még egy jegyet Railay-ből Phi Phi-re, ami igaz, hogy pont így is volt tervbe véve, de persze elhittük szép szavát, hogy nála olcsóbb a jegy, mint ha Railay-en vennénk majd, amiről persze pár órán belül kiderült, hogy kamu. Jó, nem sokkal volt drágább nála (asszem 100b/fő), de aznap nagyon hirtelen már kétszer is felültettek, gyorsan el is döntöttük, hogy innentől kezdve résen leszünk, úgy tűnik, errefelé eggyel pofátlanabbul megy a lehúzás. Ellenben érdekes, hogy a jegyeken nincs dátum, így megmaradt a flexibilitás, hogy melyik nap menjünk. Hamar átláttuk a rendszert, hogy az itt lévő szigetek között a standard közlekedés a komp, ami naponta általában csak egyszer indul, de persze nyilván tudsz magadban is bérelni longboat-ot (8-10 személyes, keskeny motorcsónak), vagy akár speed boat-ot is, utóbbi fele annyi idő alatt megteszi az adott távot az előző két opcióval szemben, mindez persze attól függ, hogy mennyire mélyen akarsz a tárcádba nyúlni, meg mennyire van túlkereslet / túlkínálat az adott napon.
Railay
Railay-be végül longboat-tal mentünk, érdekes megoldás, hogy annak hátulján egy baromi hosszú rúd végén van a propeller, amivel irányítják a szerkentyűt. Ezt a rudat nagyjából 270 fokban lehet forgatni, szóval a vízből kiemelve, majd a másik oldalban visszatéve iszonyat kis helyen lehet forogni a járművel, közben mondjuk érdemes nem belefejelni a forgó propellerbe…
Longboat.
Railey-nek három tengerpartja van, a déli, egyike a világ 7 legszebb partjának (adja is rendesen), de a nyugati is böszme szép (azon pózolunk, az eggyel lentebbi képen), míg a keleti a hajóforgalmat irányítja inkább – és ad otthont az olcsóbb szállásoknak is. Railay-t úgy is hívhatnánk, hogy a „párok paradicsoma”. Nagyon gyorsan szemet szúrt, hogy a legtöbben a csajukkal/pasijukkal érkeztek ide, sok a romantikus étterem, amelyek ugye csúcsidejüket érik este 6-9 között, utána meg jó nyomasztó a kihalt bárokban mászkálni, ahol a csaposon, meg a szanaszét tetovált raszta „happy cigaret” árustól eltekintve nem igazán vannak emberek. Lehet, hogy mi fogtunk ki pont egy ilyen időszakot, de tény, hogy két nap alatt bőven meg is untuk a helyszínt. Emellett pedig annyira nem is olcsó úgy általánosságban a hely, ha maradunk az egyezményesített mértékegységnél, akkor úgy is mondhatnám, egy sör boltban kb 80-90b.
A true winter story.
Napközben azért fölmásztunk a kilátóba, meg átvergődtünk a lagúnába, amelyeknek érdemes stabil cipőben nekivágni – nem úgy, mint egyesek (pl én) flip-flop-ban – mert igaz, hogy nagyon könnyen mászható az erősen csipkés sziklafal, de pont emiatt nem túl jó érzés, amikor kilépsz a papucsból, plusz az oázisba menet igazi sárdagonyán át kell menni, amibe szimplán beragadsz lábbelitől függetlenül. De azért így nehezítve is elég fun volt, a kilátó nagyon szép, a lagúna kinézetre ugyan nem ad annyit, de az odaút annál kalandosabb.
Kilátás a kilátóból.
A lagúna.
A hegyről lejövetel után megnéztük a déli partot, ahol longboat-okból árulják a kaját/piát jó áron (50/100b - snack/főkaja) szóval kényelmesen lehet tengődni itt is. Ellenben újra rájöttünk, nem érdemes dél és délután kettő között napra menni. Annak ellenére, hogy 30-50-es faktorú naptej volt felapplikálva, úgy szétkapott a nap háromnegyed óra mászkálás után, hogy utána le is tettünk hasonló ötletekről az utazás folyamán.
A déli part – órákat gyakoroltam ezt a pózt.
Estére gondoltuk megint szétnézünk a faluban, hátha lesz élet, de az ugyanolyan lehangoló volt, mint előző este. Egyébként Railay-en szerintem nem volt olyan ATM, amiből ne próbáltam volna pénzhez jutni, de ugye, mint azt az előző bejegyzésben is írtam, sikertelenül. Itt mások is hasonló problémákkal küzdöttek, szóval arra a (nyilván hibás) következtetésre jutottam, hogy biztos kifogyott a kp mindből. Biztos lefosztották őket a turisták, az utánpótlást idehozni meg meglehetősen körülményes. Másnapra még gyorsan foglaltunk szállást Phi Phi-re, a hostelworld app továbbra is jó szolgálatot tett, ott megint csak két napot tervezvén maradni.
Phi Phi
A második reggelen komppal folytattuk utunkat Phi Phi szigetére. Az út kb 70 perc, Railay nyugati partjáról viszik ki az utasokat longboat-okkal a nem messzi parkoló ferry-re. Az aznapi hajó közepesen volt tele, érdekes lehet amúgy az utasok számát megsaccolni napról napra, mivel a jegyeket ugyebár nem fix napra adják… Ha jól bírod a trópusi déli napsütést (magyarként vedd úgy, hogy nem) akkor érdemes a fedélzeten utazni, mert nagyon szép a tenger és a szigetek útközben, meg lehet látni pl repülőhalat.
A szállást hamar megtaláltuk (Centerpoint Hostel), na itt először kaptunk valóban rosszat a kevés pénzért. Szóval hamar eldöntöttük, hogy másnap reggel dobbantunk is. A város Railay-hoz képest sokkal nagyobb, és milliószor élettel telibb. Itt gyakorlatilag egymást érik a szórakozóhelyek, tetkó szalonok (Thaiföldön egyébként nagyon mennek a tetkók), 7-Eleven-ek, hostelek, masszázs szalonok, éttermek, és mindenféle búvár -és bulihajó szolgáltatást értékesítő központok. Elsőre kicsit útvesztőnek tűnik a sok sikátor miatt, de gyakorlatilag hamar ki lehet tanulni, meg azért nem olyan nagy az egész, illetve szerencsére nincs is túlvariálva. Árak tekintetében mind a streetfood, mind az éttermi kaja olcsóbb Railay-hoz képest, boltban nagy sört pedig 65b-ért lehetett venni.
A délutánt bóklászással töltöttük, sajnos ezen a napon engem már reggel óta kísértett egy közepesen gyenge hasmenés, de némi helyi gyógyszert magamba plántálva, sikerült azt elűzni, így már felüdülve készültünk vacsizni menni.
Ki kellett keresnem az ördög fűszerének a nevét thai-ul, nehogy bármibe is beletegyék
Vacsi közben viszont úgy esett, hogy P kezdte a Bangkok első estélyén rátörő heveny ételmérgezés előtüneteit produkálni. Akárhogy próbáltuk elűzni a hányó-démont, sajnos 1 röpke óra múlva nyilvánvalóvá vált, hogy aznap este P már csak a porcelánbuszt fogja vezetni… Unit lost.
Így bizony elég hirtelen csappant két fős seregünk a felére, sőt, P másnapra is harmatgyönge maradt, ennek megfelelően amíg ő lábadozásal töltötte a létet a szigeten, nekem volt egy napom és két estém felfedezni a környéket. Phi Phi-n konkrétan nem sok látnivaló van – leszámítva a paradicsomi tengerpartokat és környezetet – a legfőbb attrakció a sziget keleti részén fekvő legmagasabb domb csúcsán található. Ide viszonylag könnyen föl lehet kaptatni két irányból is, vagy a városból egy nagyon keskeny, de annál hosszabb és meredek lépcsősoron fölmászva, vagy vezet föl aszfalt és földút kombináció is 4-5km-en keresztül. A view pedig ismét meggyőző:
Phi Phi viewpoint.
Estére durván felélénkül a forgatag Phi Phi-n, kezdenek megtelni először az éttermek, majd megjelennek a piavödröket áruló standok, amik tömény + softdrink kombinációk színes választékával várják az olcsó mámorra vágyókat (150-tól indulnak a gyengébb minőségű 2dl-es töményt magába foglaló csomagok). Konkrétan átalakul a falu egy hatalmas bulinegyeddé. Olcsó pia, forgatag, „gyorsítószer kereskedők, rengeteg bárban akciózzák az italokat a „vegyél többet, kevesebbért, rúgj be gyorsan” szellemében.
Lehet nyomatni parti tetkót az estére. Utána meg egy vödör szeszt kapásból mellette.
A beach bárok mellett tűzzsonglőröket lehet nézni minden este 9-től, látszik rajtuk, hogy ebből élnek, ennek megfelelően bitang magas szintű produkciót hoznak, meg is néztem őket mindkét este.
A mutatvánnyal párhuzamosan, illetve tőlük nem messze, pedig van egy Hangig-Jack nevezetű challenge, ami elég egyszerű: 150b a nevezés, majd két kézzel kell lógnod egy vízszintesen felrögzített vasrúdról, úgy, hogy mindkét kézfejed ugyanarra néz. Ha csávóként eléred a 90mp-et lógva, akkor 2L Jack Daniels-t kapsz, ha a 150mp-et, akkor meg 3L-t. Csajként ugyanez 60mp 2L-ért, és 120mp 3L-ért. Ha leesel korábban, akkor adnak azért egy doboz sört vigaszként, hogy inkább igyál, az úgyis jobban megy. Amíg elsőre ez elég könnyűnek hangzik, valójában baromira nem az. Lehet otthon kipróbálni, 60mp fölött kezd meglehetősen kényelmetlen lenni a póz, plusz ugye jól bele van kalkulálva a challenge-be az is, hogy ott, a helyszínen, te már vélhetően fogyasztottál némi italt, amúgy is nyaralsz, szóval az állóképességed koránt sem olyan magas, mint ahogy azt te hiszed. És nyilván pár pia után előtűnik az emberből a virtuskodás, főleg, hogy előtted annyian leestek már, majd neked persze sikerülni fog. Végül nem szántam rá magam, pedig tudtam jól, 60mp menne könnyen, de éreztem, hogy az elmúlt egy hét után valószínű a 90mp nem menne. Aztán persze hetekkel később, miután hazajöttem, elmeséltem a sztorit Rocky P barátomnak, aki meg nem győzött dorgálni, hogy emásfél percet bizony simán le tudtam volna nyomni. Jó, akkor teszteljük! Egy otthoni húzódzkodó rúdon tettem próbát. És…sikerült… Na jó, ez egy otthoni, szivacs borítású, stabil rúd volt, ott meg a parton egy kopott és by the way a tengelye körül forogni tudó vasrúd volt. Na mindegy, a gondolat megszületett, ha egyszer újra belefutok ebbe a challenge-be, akkor nem lesz chicken out!
A maradék két estémet tehát diszkrét italozással, a napot meg leginkább a sziget felkutatásával töltöttem, végül nem neveztem be semmilyen előre szervezett búvár, snorkel, vagy bulihajó szolgáltatásra sem. Igen, utóbbira is be lehet fizetni, hogy koradélután felszállsz az all-you-can drink hajóra, körbehordoznak a közeli szigetek körül, estére meg visszahozzák a tested a szigetre. A többi program meg egész napos volt, szervezett odaút-visszaút, kaja, meg mindegy egyéb, én meg jobb szeretem amikor nem kell az egész csomagot egyben megvenni.
Egyébként rengeteg macska van Phi Phi-n is, meg Railay-en is. Ezek legtöbbje nem kóbor, hanem az adott étteremhez/bolthoz/szalonhoz/kocsmához tartozik. Ezekből pedig rengeteg van. Tehát macskából is.
Itt csalok, mert ez a kép valójában még Railay-en készült.
Lanta
Két nap Phi Phi ágyban lét után P végre leküzdötte a benne bulizó trópusi élősködőket, így folytathattuk a túránkat Lanta szigetére. A legutóbbi negatív szállásos kalandunk után inkább úgy döntöttünk, hogy majd találunk ott valamit, aztán ha az nem tetszik, keresünk másikat. Lanta egyébként is relatíve nagyobb sziget, kb 35km hosszú észak-déli irányba, keresztbe meg 3km, pont ideális robogóval körbejárni, és az útikönyv leírása alapján finoman szólva is van olcsó szállás sz.rásig. Asszem röpke egy óra alatt át is értünk Phi Phi-ről, itt kapásból a kompról lemászva volt egy utazási iroda, ahol én le is foglaltam a másnapi reptéri transzferemet Krabi-ba, mivel sajna ez már az utolsó napom volt Thaiföldön. Meg is lepődtem, hogy milyen könnyen vissza lehet jutni busz és komp kombinációjával.
Amire itt lehet számítani: rengeteg backpacker, ennek megfelelően valóban olcsó szállások tömkelege, a sziget formájából adódóan baromi hosszú tengerparti szakaszok, emiatt ugye abszolút nincs nagy zsúfoltság. Kb itt éreztem magam úgy, mint két éve Balin, csak felpattansz egy robogóra, mész a tengerparti menti utakon, fillérekért tankolsz (40b a full tankért), megállhatsz bármelyik útmenti kifőzdében kajálni, szóval ideális a light-os semmittevésre. Az egész sziget igazából meglehetősen nyugodt, itt nincsenek parti hegyek estére, már amennyire egy este alapján ezt fel tudtam mérni. A tengerpartok éppen nem annyira festőiek, mint pl Railay, de épp eddigre már totál mindegy volt, hogy milyen a part, a lényeg, hogy a februári thai napfény erősebb, mint az otthoni nyárközépi, a víz mindenhol tiszta, igazából tök mindegy, hogy pontosan merre is vagy, a lényeg, hogy az európai tél nagyon messze van.
A szállást nem kellett sokat keresni, konkrétan miután megvettem a jegyemet másnapra, leszólított minket egy sales-es/sofőr nő, akitől sikerült bungalow-t bérelni 150b/fő áron.
A szállásra menet, és igen, még beszálltam én is.
Minden jóság egy helyen.
A nap hátralévő részében béreltünk egy robogót, aztán föl-alá csapattunk vele a szigeten, közben meg-megálltunk a partokat szemügyre venni, meg pózolni. Na jó, utóbbit csak én.
Útszéli benzinkút. Igen, az üvegekben benzin van.
P kipróbálta milyen belegyalogolni a panoráma képbe.
A maradék egy este gyorsan eltelt, utána pedig alig maradt reggel pár óra napozásra, kb eddigre tudtam újra bátran a napra menni még a Railay-es leégés óta. Itt jött el az a pillanat, hogy P-vel búcsút vettünk egymástól, neki még ugye volt hátra egy hét a jóságból, utóbb megtudtam, hogy lenyomott egy búvártanfolyamot egy közeli szigeten. Nekem meg maradt a transzfer Lantából Krabi airport-ra, onnan Bangkok, majd éjszaka vissza a napfényes k. sötét és hideg Koppenhágába. A reptérről kilépve hó és mínusz pár fok fogadott. Pedig még egy napja sem volt:
Mindent összevetve nekem bejött Thaiföld, elképzelhetőnek tartom, hogy vissza fogok menni. Totál megvan az ázsiai hangulata, de mondjuk jóval rendezettebb és tisztább, mint pl India. Az emberek barátságosak, az árak alacsonyak, lehet bulizni, pihenni, enni-inni, lazulni stb… Mondjuk a kajájuk szerintem nem annyira érdekes, mint pl Bali-n, vagy természetesen Indiában. Utóbbi azért néha hiányzik. De nem baj, biztos lesz még majd rá lehetőség, hogy újra kipróbáljam az eredetit!
