Hegy meg az Alja, metamorfózis, gyomormasszázs
2012. július 29. vasárnap
„Cscscscsak egy nap van…tárd ki a sörödet…Táncolj Rakamaz parádéééé!!” felkiáltással kezdődött az idei H’egyalja fesztivál, legalábbis nekünk, de hogy ennyire ne szaladjunk a dolgok elejébe, pár vidám, izgalmakkal teli nappal készültem föl a fergeteg partizánkodásra. Meló már természetesen előtte off, illetve formába is kellett lendülni - ha már sátorozásra adja a fejét az ember – így a fesztivált megelőző napokban szigorú alkoholtilalom, megfelelő mennyiségű alvás, és egyéb hasonló hülyeségeket is bevetettem a siker érdekében. Pl kipróbáltam milyen is reggeli nélkül fél 8-tól edzeni, ha már a fenenagy bulizás közben úgyse lesz időm effélékre, hát őőőő, igen érdekes, picit talán mondhatni fájdalmas volt. Szóval maradjunk annyiban, hogy a várakozás töltött el izgalommal, nem az előkészületi napok eseményei…
Szerdán kora reggel szálltam vasútra és vettem az irányt Tokaj felé, a kocsit már ekkor egészséges kocsmaszag lengte körül, ki sörrel, ki borral, pár bátor – vagy inkább botor? – versenyző pedig pálinkával olajozta gátlásos, alapjáraton túl komoly dolgokon pörgő agyának berozsdállt fogaskerekeit a nyitó nap reggelén. Igen szívderítő látvány volt, ahogy a magyar értelmiségiek átmutálódnak fesztivál állatokba, magam részéről úgy döntöttem, hogy várok ezen irányú metamorfózisomra még kicsit, legalább előtte legyen a gyomromban némi ebédnek titulált instant giroszos lángos. Tokajban hét országra szóló napsütés és B-ék fogadtak, először ugye át kellett esni a szokásos formaságokon, azaz becaplatni a kempingbe, átvenni a karszalagot, lóvét tölteni a fesztiválkártyára, viszont szerencsére a legutálatosabb feladatot már elvégezték helyettem mélyen tisztelt cimboráim, azaz felállították a sátramat. Utólag is ezer hála érte, meg azért is, hogy J (vagy inkább Dzs?) luxusterepjárójával már előző nap lerepítette a cuccot, és nem nekem kellett lebumlizni véle. Végre relatíve nagy baráti társaságba nyílt lehetőségem csatlakozni, ha emlékezetem nem csal olyan 14 kötőjel 18 fős, jól összeszokott tímről volt szó, akik kebelükre fogadtam engem is. Ennek módfelett megörültem, ezért igyekeztem roppantul jó első benyomást tenni mindenkire, még az évek hosszú folyamán magamra szedett összes szélzes tudásomat is bevetettem ennek érdekében. Erre mondjuk igazán nem is volt szükség, hiába, tényleg válogatottan kedves, idiotizmusra végletekig hajlamos társulatnak mutatkoztak végig. Végre nem húzta a hátamat a málha-ballaszt, szóval irány az első vendéglátóegység és igyunk már meg valamit, de nagyon gyors ütemben! „Még csak az első nap van, ne erőltessük a borozást, lesz még idő bőven rá holnap, vagy azután” jelszóval inkább csak sörözgettünk az ebéd mellé. Telt múlt az idő. Két órával később máris jött a nyerő ötlet: „Nem megyünk föl a Borostyán pincéhez fröccsözgetni?....” Hát persze, hogy egy órával később már a tűző napon szürcsöltük a jóféle tokaji bor és ásványvíz arányos elegyével kreált szénsavas üdítőitalt. A programfüzetben találtunk egy jó nagy csokorra való kellemes időtöltést, így miután megalapítottuk a „Kenny kazoo és a Buzigyurik” nevű alkalmi formációt, illetve az őrületbe kergettük a kazoo-zással a rajtunk kívül ott lévő összes jóembert, gyorsan átvonultunk a fesztivál területére. Yellow Spots-szal kezdtünk, a psychobilly hatására pedig nekem karaokizni támadt kedvem, ami nem feltétlenül tartozott életem eddigi legjobb döntései közé, bár a többiek meglehetősen jól „szórakoztak” rajta(m). Állítólag…Ilyen felajzott kedélyállapotban érkeztünk Mogács Dani előadására, akinek egyébként sem esik nehezére betegre és per vagy könnyesre röhögtetni a környezetét, hát ez ismét sikerült neki. Én ezután kb már úgy vártam az Arch Enemy koncertet, mint külkeresek a statisztika kettesüket, és hála az R’N’R összes istenének a Káosz Légiói rövid időn belül elszabadultak. Részemről besza behu, a gitárszólók romboltak, a lábdob összes ütését külön-külön éreztem a gyomromban, a setlist is felettébb korrekt volt, szóval az átszellemülés újabb dimenziói tárultak fel előttem. Ezután kezdődött a vidám táncizás, nekiálltunk módszeresen fényezni is, a fényképek tanulsága szerint jól sikerült az est. Aztán hirtelen csapó kettő, másnap reggel volt.
Sátorban ébredés a maga összes gyönyörével, kint már biztos, hogy süt a nap, mivel bent már nem lehet megmaradni, előmászás, kint a többiek mosolyából ítélve kínos gondolkodás, miféle meggondolatlan cselekedetet éreztem előző este zseniálisan jó ötletnek. Szóval csak a szokásos. Aztán irány a bolt, reggeli, kajálás, némi rövid briefing a sátoraink által körbezárt kicsiny sörsátor hűsnek nem mondható, de legalább napvédett területén belül vízipipával füstössé téve azt. Igen, aznapra is kinéztünk pár csemegét a partikínálatból, előkerült pár sombrero meg kovboj szalmakalap – utóbbiból egyet jól be is húztam – majd így átvonultunk B-ékkal a közeli étterembe némi főtt táplálék magunkba döntése végett. Még az ég közepén sem járt a Nap, és máris az utcafrontra néző hűvös boxunkból kortyoltuk a jól megérdemelt sörünket. Még az ebéd elfogyasztás után is sokáig elidőztünk itt, néztük a fesztiválozók színes hadát vonulni, valakinek már a déli órákban is nehezére esett kapaszkodás nélkül a járdán maradnia. Videó készült az úriemberről, de inkább csak belső felhasználásra. Majd áttettük táborunkat a Tisza partra, ahol néhány óra leforgása alatt sikerült az első napszúrást begyűjteni, illetve itt-ott, élénkpiros bőrszínt ölteni, az eközben keletkező folyadékhiányt pedig folyamatosan pótoltuk, „okosan”, azaz sörrel. Mielőtt bementünk volna a helyszínre természetesen pancsi, kiöltözés, meg kell adni a módját a fesztiválnak, meg nem utolsó sorban úriemberek voltunk, na. Mivel a Kartell előadása engem annyira nem vonzott, gerillaakcióba kezdtem, és persze rövid időn belül találtam más ismerős, és kevésbé ismerős emberkéket itt-ott. Tisztára úgy éreztem magam mint a rokk egyik katonája, hiszen „cigivel, sörrel kínáltak meg engem” – de nem, tartottam magam és nem gyújtottam rá - , sőt, még jófajta becsempészett borral is, aminek természetesen nagy pofátlanság lett volna ellentmondani, így a társalgás meglehetősen vidám mederben haladt előre. Később visszatértem a saját társaságunkhoz, és folytattuk a világmegfejtő szakértést, majd átmentünk Kowáékra, rájuk már úgyis régóta kíváncsi voltam, illetve reméltem, hátha kicsit feltüzelnek az estére. Szószó, azért csak összejött, így utánuk futólépésben mentem át Dankó J-ra is. Az lehet, hogy ők csak 3 fővel nyomták, de olyan húzása volt a zenéjüknek, hogy a fogorvosok világszövetsége is tutira megirigyelné őket. Szerencsére ellőtték második nótának a First Date-et, így máris kipipálhattam az aznap esti nagy tervem egyik meghatározó komponensét, és a többiek tanácsára átnéztem Everlast-ra – igen eléggé csapongós hangulatban voltam. Na, hát az se volt semmi, amit ők toltak, a vén csóka, meg az ifjabbik haverja olyanokat gitároztak, meg énekeltek, hogy csak néztem bambán magam elé tátott pofával – na jó, lehet, hogy ebben azért az elfogyasztott italok is közre játszottak. Röviddel ezután szakadt ránk az ég, még jó, hogy pont előtte a délután folyamán néztem időjárás előrejelzést, hiszen esőt legközelebb szombatra mondtak errefelé. Nem jött össze. Mindegy, nagy gond nem történt, csupán a napszemcsim veszett oda a szakadó esőben. Mondjuk ez már várható volt, több mint egy éve megvolt már, rengeteg közös élményben volt részünk, így igazából el kellett, hogy engedjem. Ez van. A sátrunkhoz visszatérve hamar lelohadt a buta félmosoly az arcomról, amikor kiderült, hogy annak dupla rétege sem volt vízálló, a legkevésbé sem. Tapasztalt problémamegoldó révén azonban nem estem kétségbe, gyorsan kiragadtam a málhámat a sátrunkban újonnan fakadt forrásból és bezuhantam a közvetlen mellettünk álló sátorba. Itt ért a reggel is.
Harmadik nap, azaz péntek. D többször próbált – állítás szerint – odébb görgetni a sátrában, merthogy az övéké volt az, amibe tegnap este beugrottam egy rövid éjszakányi squat-olásra, de nem jött össze neki. Leginkább azzal volt problémája, hogy az ő hálózsákján aludtam, és biztos ami biztos alapon magam alá gyűrtem az összes egyéb cuccát is - bizonyára fáztam -, valamint nem utolsó sorban az ő párnájára folyattam a nyálam is az éjjel... Szóval utólagosan is még egyszer sorry, hogy nem szóltam előre, de hát nagy volt a szükség. A sátorból előmászva már igazán nyugati jellegű fesztiválhoz hasonlított a helyszín, mindenhol szemét, a sörsátor romokban, minden saras és mocskos. Ezt még otthonosabbá téve kirámoltam a sátrunkból a még vizesnek ítélt berendezéseket, értsd párna, hálózsák, pólók, pulcsi stb szárítás céljából, ezzel pedig már leginkább valami nagyon ótvar zsibvásárra hajazott a környék. Bátor szomszédjaink – riszpekt nekik - viszont hamar összetákolták a sörsátor maradványait, így ha kicsit csálén is, de újra állt az ezúttal kb 50 cm magas sátor, igen, a lábak bírták a legkevésbé az időjárás viszontagságait. Az idő egyébként csak előző éjjel volt mostoha, reggelre ismét volt szerencsénk a Napban gyönyörködni, neki pedig minket tovább sütögetni, szép csendben, ropogósra. Vízipipa, előző esti kalandok mesélése, majd irány ismét a city, kajavásárlás, visszafelé pedig összefutottam B-ékkal, nosza, üljünk be újfent a tegnapi resztörant-ba és igyunk meg valami hideget így a nagy napsütésre való tekintettel. Kajatelítettségi mutatóink ismét visszatértek zöldbe, a program innentől ezután kísértetiesen hasonlított az előző napéhoz. Gyorsan összeállítottuk az aznapi fesztivállátogatási tervet, délután három körül pedig vissza a kempingbe. Ismét zuhanyzás, öltözködés, szépülés az aznap délutáni és esti koncertekre, közben már javában nyomták Beatricséék odabent, ezzel igen kellemes háttérzenét varázsoltak nekünk a készülődéshez. 17h-kor kezdett a Rómeó Vérzik, ezúton is igazolom, hogy itt is ugyanolyan jól szólt minden gitár, zakatolt a lábdob mint az ökör, volt zúzás is igen magas fokon. Közben fogytak az üdítőitalok, én pedig hamar átléptem a bölcsből a gavallér szintjére, így volt nagy össznépi B’orsodi fogyasztás is, pózolás, meg amit csak el lehet képzelni. Koncert után pedig ismét felderítővé avanzsáltam, és elindultam új barátokat keresni, nem mintha bármi baj lett volna a kedvenc bandámmal, csak benne volt a bugi a lábamban. Szuperképességem volt ezen a napon, hogy tök ismeretlen emberekről csináltam fényképeket, mondván, hogy én is PRESS feliratú nyakba akasztót hordok amúgy, csak épp nincs nálam. Nem hittek nekem. Valahogy ezen a héten különösen jó érzékem volt, hogy csupa jófej emberrel kezdjek el társalkodni, vagy csak szimplán ilyen emberek voltak többségben Hegyalján, nem tudom, a lényeg, hogy sikerült újfent egy iszonyúan összetartó és kellően „hülye” társaságba botlanom. (Még mielőtt valaki félreértené a hülye szót, én 100%-ig pozitív jelentést párosítok hozzá.) Velük utána órákig iszogattunk, poénkodtunk, trollkodtunk - Alvin koncert közben rohangálva lövöldöztük vízi pisztollyal a közönséget hátulról – félkedvesen bunkóskodtunk lányokkal – na jó, az csak én voltam – és tényleg nagyon örülök, hogy összefutottam velük. Miután több ízben kiürült a vízi pisztoly, a vizesblokk meg messze volt, ezért átálltunk a sörrel történő utántöltésre mindenki legnagyobb örömére. Később megint belebotlottam B-ékba, fényképezkedtünk Rómeóékkal – ó te jó ég azok a zseniális képek! - meg röviddel utána elmentünk életmentő giroszt fogyasztani. Viszont a délután ismételten elszenvedett napszúrásnak, illetve az elfogyasztott italmennyiségnek sajnos idő előtt meglett az eredménye, este elég hamar értem jött a gólem, és az álommanók pedig nem átalltak éjfél magasságában elragadni, szóval ezt rendesen megszívtam. Mindent összevetve viszont nekem személy szerint ez a nap volt a kedvencem így visszagondolva, miután sikerült kipótolni a hiányzó emlékeket.
És ezzel el is érkeztünk a záró naphoz, azaz szombathoz, ami az előző esti korai lefekvés következtében reggel 6-kor indult nekem, gyorsan ittam is egy sört reggeli gyanánt. Persze nem sok hajnali baglyot találtam rajtam kívül, szerencsére A még a helyszínen volt és nem utolsó sorban ébren, így vele jól átszakértettük az időt, amíg a többiek magukhoz tértek. Aztán jött a menetrendszerű bevásárlás kora délelőtt, némi fröccsözéssel édesítve, ezt követően pedig végleg eldöntöttem, hogy már nem maradok Tokajban erre az estére is, kezdtem érezni, hogy túl sok lenne a jóból. Meg nem utolsó sorban így el lehet kerülni a másnapi irgalmatlan nagy hazautazó tömeget is, meg ilyenkor még nincs mindenki fejére az írva, hogy ne basssz már vége van. Biztos ami biztos még egy közös ebéd belefért a többiekkel, illetve a koradélután fennmaradó óráit sikerült megint csak jó kedélyű pincézéssel, illetve az azzal járó mindenfajta örömteli dolgokkal tölteni. El is repült gyorsan ez a maradék fél nap, pont egy perccel a vonat indulása előtt érkeztem meg az állomásra, volt is nagy örömködés részemről meg kurjongatás stb. A haza utat nem meglepő módon alvással ütöttem el, a kedves kalauznak nem is kis erőfeszítésébe került, hogy föl bírjon ébreszteni és az értésemre adni, hogy nem, nem az első osztályra szól a jegyem. Nem voltunk egy értelmi színvonalon na, hiszen az IQ-m a hirtelen ébredés, illetve a több napos megpróbáltatásnak hála megközelítőleg egy darab kőével vetekedett szerintem ekkor. Este tiszta furcsa volt belépni a szobámba, és lefeküdni igazi ágyba. Persze hiányzott, hogy nincs koncert ezért gyorsan betettem néhány jófajta koncert DVD-t altató gyanánt.
Ezt követően egészen pontosan három napra volt szüksége a szervezetemnek, hogy regenerálódjon, és visszaálljon az elfogadható szintre, illetve nem kizárt, hogy elkaptam valami lightos fesztiválgenyát is amelynek következtében lázas is voltam ez idő alatt. Utólag egyeztettem más kollégákkal is, akikkel együtt fesztiváloztunk és megnyugodtam, hogy nemcsak engem vágott taccsara ennyire ez a 4 nap. Mindegy, az utolsó percéig megérte ebbe egészen biztos vagyok, jövő héten fogok is szólni a főnöknek, hogy 2013-ra kérem ismét lefoglalni a szabimat július közepére, hiszen minden évben ugyanakkor van a fesztivál ;)
Ja igen, B-val a kedvenc ismerkedős mondatunk a következő volt a fesztiválon ha megnyerő külsejű hölgyekkel találkoztunk: „Szex!!!!!” Nyilván ütött rendesen.
Harci gálya, üvöltő páva, meg a Nagy Szem
2012. július 15. vasárnap
Juhúúúú végre nyár van megint!! Hosszúak a nappalok, hosszúak az éjszakák, mármint partik is, és könnyen előfordul, hogy még világosban lépsz le otthonról és már világosban érsz haza. Hát nem pompás dolog ez? Számomra még mindig az, de ehhez elengedhetetlen még legalább egy, jó esetben sok hasonló gondolkodású emberke, akik társulnak a mulatozáshoz. Ami a pöcsrohasztó meleget illeti, szerintem azzal sincs gond, ilyenkor legalább feltétlen szükségét érzem annak, hogy naponta ötször-nyolcszor zuhanyozzak zsibbasztóan jéghideg vízben, hogy az utána keletkező hideg-aurát perceken belül lenullázza a meteorológia szerint harminchat, de a betondzsungelben igenis legalább negyvenegy fokos szabadtéri klíma. Ilyen helyzetben még az is tök jól esik, amikor a legritkább esetben megmozduló szél az ember arcába fúj valamilyen kétes eredetű forró légtömeget.
Szóval ami tök jó a nyárban, hogy ilyenkor igyekszem a szokásosnál is jobban túlszervezni magam programokkal, utazásokkal, olyan mértékben, hogy az utána otthon töltött néhány nap, tényleg csendes regenerálódással telik, némi gitározással és konzol játék kiakasztásával egybekötve. Már június elején indult a hosszú vidám vakáció, persze szigorúan a szó multicéges értelmében, mivel ilyenkor max az évi nem túl sok rendelkezésre álló szabadnapjaiból ide csoportosított pár héttel lehet gazdálkodni, valamint a pár nappal elölről vagy hátulról megtámogatott hosszú hétvégékkel, legrosszabb esetben pedig a jó öreg szombat – vasárnapokkal. Első megállóként egy Balatonos vitorlázást iktattunk be a szélz tímmel, ami számomra egy teljesen feltérképezetlen tevékenység volt mindeddig, igaz, a vízen csak egy napot töltöttünk kb reggel 9-től este 7-ig, visszagondolva azért bőven elég volt ennyi is. Ugye vízpart, nyár, ocsmány magas UV sugárzás, nyilván komoly felkészülést igényelt a dolog, mivel nem akartam egész nap ötvenes fucktorszámú naptejet kenegetni testemre, hogy azután hullafehéren jöjjek haza, szóval igyekeztem még májusban úri rezidenciám megközelítőleg 3,3 négyzetméteres erkélyén némi színt magamra szedni, ami úgy ahogy azért sikerült, szóval kellően felvértezve ugrottam fejest a balatoni-nyárba. Biztos ami biztos alapon egy tízes faktorszámú cuccot vittem magammal és reggel be is kentem vele a napozásra kényes részeket. Ennek hála a nap végére két fajta színt tapasztaltam meg magamon, a kezeletlen felületen a rákvöröst, a bekent részeken pedig a hófehért…Nem tudom mi a bánatot kevernek ezekbe a napvédő cuccokba – és nem is akarom tudni! – de, hogy utána milyen jól nézett ki az egyik karom, rajta négy, ujjnyi vastagságú fehér csíkkal, azt most inkább nem taglalnám. Szóval egész nap verőfényes napsütésben fürödhettünk, illetve a szélmérőnek is akadt dolga a kezdeti 0 km/h-rás kezdeti nehézségeket leküzdve. Pedig reggel még elég csüggesztőnek tűnt, hogy a vitorlázás egyik esszenciális hozzávalója, azaz a légmozgás tökéletesen hiányzott. Később aztán úgy beindult csodás harci gályánk, hogy krajcoltunk ezerrel és közben harsány Arrrr! kiáltásokat hallatva szárazföldi patkányok lévén is legalább Sir Francis Drake flottájának rettenthetetlen kalózainak éreztük magunkat. Dél körül szerencsésen kikötöttünk a túlparton, hogy csillapítsuk fene nagy étvágyunkat, mi mással, mint a balatoni strandok őshonos kedvenc import termékével, azaz hekkel, némi ser és koviubi társaságában. Amúgy mindig is érdekelt, hogy vajon a hekket miért mindig csak fej nélkül lehet látni mindenhol, amíg a többi halfajtánál mindig pont egy fejjel többet adnak hozzá / hal. A válasz igazából egyszerű, csak meg kell nézni pár képet a hekkről a gugliban és mindjárt nekem sem hiányzik a jószág vérfagyasztó mosolya. Ebéd után jött a kikerülhetetlen kajakóma, a tó lágy hullámzása még a fedélközben tapasztalható 50 fok ellenére is simán álomba ringatott. Persze nem lehetett sokáig henyélni, mert az a galád szél nem feltétlenül mindig a jó irányból fújt, így azért sokszor fordultunk farolva erre-arra, hogy azután este hét körül befussunk az indulási kikötőbe és a hajó orrából a partra ugorva megakadályozzuk, hogy a hajótest és a betonmóló közelebbi ismeretségbe kerüljenek egymással. Szóval királyság volt a vitorlázás, este persze jött az eszem-iszom, megnéztük, hogy a lengyel csapat hogyan biztosította be magának a negyeddöntőkből való kimaradását, aztán a fárasztó napot követően viszonylag igen hamar álomra hajtottuk fejünket.
Mindig nehéz jól elosztani a szabadságokat, főleg a nyári időszakra mikor mindenki más is szeretne egy, inkább két hétre távol maradni az iroda kellemesen klimatizált levegőjétől. Persze ha kiveszel két hetet egyhuzamban, akkor általában már nem marad elég nap, illetve nincs lehetőség még egyszer elhúzni, én viszont furmányos módon kieszeltem tervemet mely szerint csak hét egymást követő munkanapot veszek ki egyszerre, de azt mindjárt kétszer is megjátszva először júniusban, majd azt követően júliusban is, így máris lehet arra hivatkozni, hogy „de hát én csak 1 hetet vettem ki” múltkor is. Számításon bevált, így kétszer másfél hét nettó szabi lett a jussom a nyári időszakban, ami igazából elég jó. Balatoni vitorlázásunkat követő héten indult a nyitó felvonás, első körben úgy terveztem, hogy elmegyek a Vekeri tóhoz fesztiválozni, aztán úgy alakult, hogy inkább Varsóba utaztunk Z-val. Döntésemet több dolog is indokolta, pl kíváncsi voltam, hogy milyen a hangulat a fociebén, illetve Lengyelországban még nem voltam korábban, júliusban úgyis megyek Legalja fesztre, meg amúgy olcsóbb volt a repjegy Varsóba, mint a vonatjegy Bp-ről a tóhoz. Hiába, jó vasútért fizetni kell. Péntek esti utazásunkat megalapozóan még csütörtökön este voltunk cégcsoportunk másik tagjának közös ebé-nézős mulatozásán is, mely a bazilika melletti téren került megrendezésre. Az italokat az egyik helyi vendéglátó egység biztosította jófajta német sör formájában, nyilván nem árulok el nagy titkot, ha azt mondom, hogy ebből igen jelentős mennyiségű fogyott az este folyamán a meccsből pedig kb kétszer 5 másodpercet láttam, szóval minden a tervnek megfelelően alakult.
Péntek este pedig irány a lengyel főváros, csak sajnos megint nem tanultam még legutóbbi repüléses élményemből, hogy az utazást megelőzően illik az fül orr gége járatait maximálisan tisztán, azaz más szóval járhatóan tartani, nátha, orrdugulás nem igazán tartozik a megengedhető opciók közé, mivel ebben az esetben orbitális mértékű – de tényleg könnyfakasztó - fejfájás folyamán tud csak a nyomás kiegyenlítődni leszállás közben. Ezt az érzést leginkább ahhoz tudnám hasonlítani, mint amikor benyomod a fejedet a satuba és elkezded módszeresen összébb szorítani az abban évek hosszú folyamán felhalmozott tudást, bár az igaz, hogy ehhez hasonlóban eddig még nem volt részem szerencsére. Szóval K szar volt na. Az érzés leszállás után azért jelentősen enyhült, biztos ami biztos némi folyékony fájdalomcsillapító is bevetésre került az este folyamán, tök érdekes, hogy Varsóban van egy frencsájsz ahol kizárólag kétféle alkoholos ital kapható, mégpedig csapolt sör és vodka, illetve igen olcsón megspékelik a menüt ilyen olyan kajákkal, mint pl sült kolbi, hering, vagy lengyel gulyás leves. Utóbbi nem igazán hasonlít a hazaira, maximum a színe, az íze leginkább valamilyen olasz jellegű pizzára hajazott, szurokfű dominanciával. Nem baj, fő a változatosság. A belváros ivói egyébként nyilván színig voltak, és az idővel persze egyre hangosabbakká váltak. A város egyébként nekem bejött, főleg újabb építésű házakkal van tele, a sör elfogadható áron kapható, a lengyel csajok pedig igen szemrevalóak. Szállást kinti céges kollégáink biztosítottak, illetve jófejség volt részükről az is, hogy folyamatosan jöttek velünk, körbevezetve nemzetük fővárosukban. Odakint amúgy feltűnően korán világosodott, kb fél 4-re már tiszta napfényes volt a hajnal a városban. Szombaton jött a városnézés, körbejártuk a legszebb kocsmákat, klubokat meg parkokat, ahol színes pávák rohangáltak üvöltözve. Na jó, nem rohangáltak, csak ültek, de tényleg ordítottak. Nekem tetszett a hangjuk. Estére beiktattunk egy hosszabb lélegzetvételű sétát a Visztula parton, pont aznap ünnepelték a city-ben a Föld Napját, és ennek örömére volt szépséges tűzijáték, meg ilyen piciny méretű kosaras léggömböket eresztettek szélnek, amik a kosárban égő tűz hatására emelkedtek jó magasra, elég tetszetős látványt nyújtva. Estére a 6 fős társaságunk hirtelen tucatnyira bővült, egy idő után arra lettünk figyelmesek, hogy már németek, svájciak, és a magyar káromkodásokat igen magas szinten művelő lengyel arcok is csapódtak a bandához. Hiába, egy idő után a nyelvi korlátok úgyis szertefoszlanak, egy pont után mindenki azon veszi észre magát, hogy a világ összes nyelvén folyékonyan tud beszélni. Vagy nem, de akkor legalábbis úgy tűnik. Megint csak hajnali hazaérkezés lett belőle, már bőven napfényben úszott a külváros, mire végre ágyamba zuhantam. Vasárnapra egyébként sem terveztem sokat, így maximálisan megfelelt a hátsó kertben történő több órás napozó ágyas szundikálás, elvégre hagyni kell látnivalót majd legközelebbre is. A visszaút előtt kellőképpen telenyomtam magam mindenféle tablettás, szirupos, orrba fújható kemikáliával, így nagyon boldog voltam, amikor a budapesti leszálláskor végre nem akart újra fölrobbanni a fejem. Szóval egy valamit eldöntöttem, ha legközelebb repülök valahová, akkor előtte jól ki kell kezelni minden nemű felső légúti nyavalyát. A következő útra nem is kellett sokat várnom, mindjárt jól kifejtem a következőkben majd ezt is.
A szabim további részét vidéken töltöttem, voltam Jászárokszálláson, Noszvajon és persze haza is mentem Egerbe, kicsit csökkentve a Pesten folyamatosan magasan lévő ingerküszöböt. Jól esett kicsit kimozdulni a hangzavarból, az igazán jó nyári melegben különösen hangulatosak szoktak lenni a vidéki éjszakák, azon belül is kiülős helyek, a szakértés stb. Persze a legfontosabb dolgokat szabi alatt sem szabad mellőzni, folyamatosan jártam edzeni, elvégre baromira jólesik egy igazán hajtós, kardió edzés bellezés formájában, főleg ha odakint 40 fok van, és jó „alacsony” a páratartalom. Szóval volt zihálás, izzadás, meg csillagokat látás ezerrel, ahogy az már eddig is megszokott volt. Valamint ismét megfigyeltem azon idő paradoxont, hogy a szabi alatt az idő minimum kétszer olyan gyorsan telik mint melóban, ezért hamar eljött a varázslatos pillanat, hogy „Ó ne bassz, holnap már vár a gyár…”.
Szerencsére azonban megint csak egy hétig tartott a meló, utána – azaz dátum szerint pont ezen a héten – hétfő délután összepakoltam gyönyörűséges ezüst színű, szigorúan kölcsönbe kapott bőröndömet, hogy megkezdjem négy és félórás utazásomat a cég Fekete Tornyába, azaz Koppenhágába. Ezúttal abszolút meló ügyben történt az út, háromnapos tréningre kaptam beutalót, hogy okosodjak, úgyis rám fért. Így az utazás, illetve a szállás megszervezése kikerült a kezemből – hurrá, egy gonddal kevesebb – viszont fenntartásaim voltak az oda illetve visszaút miatt, mivel pont legutóbbi landolásos kalandom kellőképpen elvette a kedvemet, főleg, hogy ezúttal mindkét irányban is két leszállással kellett számolnom az átszállások miatt. Szóval már vasárnap este volt forró kamillateás inhalálás, infra lámpa, meg sós vizes orr átmosás is, előbbi kettő kifejezetten jól esett az afrikai légtömegek okozta kánikula közepette. Azonban óvintézkedéseim abszolút megérték a fáradtságot, sikerült kibekkelni az utat végig nyomasztó agydurranás nélkül. Odafelé Bécs volt a tranzit állomás – ha jól számoltam 38 perc alatt abszolválta a repcsi az utat Bp-től – ahonnét rövidke várakozás után folytattam a trip-et Dánia felé. Utóbbi gépen voltak ilyen pici monitorok, ahol írtak mindenféle releváns és kevésbé releváns adatot, többek között várható érkezési időpontot, aktuális magasságot, kinti hőmérsékletet stb. Illetve, volt egy Európa térkép is a kijelzőn ahol egy nagyjából Magyarország méretű repülő ikon jelezte, hogy merre is tartunk, az ikon nagysága miatt viszont nem igazán tudtam pontosan egészen pontosan hol is járunk, és miért van az, hogy a gép segge még mindig csak Németországban van, mikor is az orra már elvileg landol a dánoknál. Már nagyon vártam, hogy a felhők alól kibújjon a város, és megpillantsam a Balti tengert meg az ígéret földjét, kissé csalódott voltam, amikor csak hatalmas hajókat, böszme nagy hullámokat és sötétséget láttam hirtelen mindenfelé. Este fél tizenegykor érkezés, majd utána vonattal tovább a hotel felé. A kinti hőmérséklet röpke 20 fokkal volt az itthon megszokott alatt, pont mintha mindenhol ment volna egy légkondi, valamint a szelet sem lehetett nem észrevenni, konkrétan fújt mint a hülye. A hotel egyébként igen érdekes volt, szerintem nyugodtan lehetett volna azt is írni rá, hogy hostel, bár abból azért a jobbik féle. Inkább hosszú volt mint széles, a legalsó szintjének legtávolabbi zugában kaptam szobát, ami alsó hangon is több száz méterre volt a recepciótól, az ablakomból kinézve pedig csodálatos látvány tárult a szemem elé nyolc darab vasúti vágány képében amelyek közül a legközelebbi olyan 3 méterre feküdt az ablaktól. Persze nyilván az álmos ember mindenhol el tud aludni, illetve a gyakorlatban ezek a vonatok jóval kevésbé hangosak mint az itthoniak, bár tény, hogy az éjszaka folyamán kb 10 percenként ment egy.
Szóval a következő három napban reggel kilenc és délután négy között elég kötött volt a program, angolul ment a kiképzés, tanultam is szép új kifejezéseket, meg spanoltam mindenféle nációval is, lévén a résztvevő 25 emberből nem volt két azonos országból való. Reggelizni és ebédelni az iroda kantinjában lehetett, bár menzának azért bőven nem nevezném a hatalmas helyiséget, mivel takaros kis hotelünk kajakínálatát simán ütötte az itteni választék, mégis hiányzott az ételekből egy aprócska dolog, mégpedig az íz. Ó igen, az a csodás dán konyha! Viszont külön poén volt, hogy hova ülsz le, és éppen melyik, számodra átlagos kinézetű - értsd, öltöny nyakkendős - topmanager jelenlétében meséled el valamelyik nem egészen oda illő, biznisz rilétidnek legkevésbé sem nevezhető mókás sztoridat. Igen, a dress code szigorúan öltöny nyakkendő errefelé Mivel csütörtök délután kapásból indulnom kellett vissza, így gyakorlatilag két szabad délutánom és estém volt Koppenhágában. Ebből az elsőt egy közös vacsora keretein belül költöttük el – na jó nem panaszkodom, tényleg ocsmány jól éltem odakint -, így csak a szerda délután volt lehetőségem szétnézni, illetve kicsit edződni is, elvégre itt nem tudtam bellezni menni. Pont így is készültem, vittem magammal a futócipőmet, és nyakamba kaptam a várost – na jó, csak egy kisebb részét – legalább elmondhatom magamról, hogy nem csak a cég pénzét költeni mentem ki. Egyébként ez volt az első látogatásom dán földön, és határozottan tetszett a helyszín már amennyit láttam belőle. A legpozitívabb kinti tapasztalatom az volt, hogy tök mindegy, hogy kit szólítottam meg az utcán, ha éppen kellett valami féle útbaigazítás, mindenki jól beszélt angolul, legyen az 20 vagy 70 éves. És nem valami eget rázó lokál akcentussal szóltak vissza, hogy „kicsit beszélni angol én”, hanem határozottan és segítőkészen válaszoltak. Tetszett az is, hogy nem akart senki sem leszólítani, tarhálni, életem legjobb üzleti lehetőségét fölajánlani az aluljáróban, meg csak szimplán kóbor őrültként elmesélni élete hányattatott vonalát. A júliusi időjárás mondjuk nem éppen az esetem, megállás nélkül felhős volt az ég, fújt a szél, meg időnként random select módon szakadt az eső vagy tíz percig. Mégiscsak a tengerparton vannak na. Amúgy külön élveztem azt is, hogy csak este tíz után kezdett el sötétedni, feltéve ha nem volt atom felhős az ég. Kaptam egy tippet még itthon, hogy majd látogassunk meg kint egy helyet ahol állítólag a világ legjobb burgerét árulják. Persze mondtam is mindjárt az illetőnek, hogy ezzel a címmel csak óvatosan szabad vagdalkozni, hiszen nem kis titulusról van szó. Így esett, hogy elmentünk a Halifax nevű burgerdébe, ahol egy rövid félórás várakozás után máris tudtak minket hellyel kínálni. Addig persze nekiláttunk a bárnál sörözgetni, ami nem igazán olcsó mulatság, átlagosan egy sört átszámítva 2000 HUF-ért vágnak az emberhez vendéglátóhelyeken. És végre, rövid idő múlva ki is hozták a rendelt hamburgereket. Nos, nem tudom milyen a világ legjobb burija, de egy valami tuti, ez egy rendkívül finom burger volt, kár, hogy a világ hasonló kaja kínálatának szerintem kb 0,005 %-át ha ismerem. Uccsó nap igazából minden a terv szerint alakult,véget ért a tréning, lementek a kötelező tisztelet körök, és elindultam újfent a reptér irányába. Felszállás előtt szendvics + sör kombó, átszálláskor némethonban pedig egy jófajta pajuláner-rel készültem fel az utolsó landolásra.
Pénteken sima munkanappal folytatódott a hét, így ezt az egy napot igazából különösebb feszkó nélkül sikerült átvészelni. A dologban pedig már csak az a legszebb, hogy jövő hét hétfőtől indul a második felvonása a nyári vakációnak, ezúttal végig ott leszünk Tokajban a Hegyalján, szerintem onnan is sikerül majd egy csokorra való emléket elraktározni. ;)
Szóval addig is ha beütne megint a nyár, akkor a hideg vizes póló a legjobb megoldás, meg ha nem mozdulsz meg. Nem, pislogni sem ér.
Illetve ha bárki tudja, hogy mi az oka annak, hogy fiatal hölgyek meg urak miért állnak meg mielőtt rálépnének a mozgólépcsőkre pl metrómegállókban, és ezzel garantáltan begyűjtenek egy-egy faszozást hátulról az kérem ossza meg velem a titkot, mert egyelőre nem találok racionális választ. Elvégre ha lendületből rálépsz a mozgólépcsőre akkor az jóval könnyebb mint ha állásból teszed ugyanezt, illetőleg nem tartod fel vele kedves utastársaidat sem. Vagy pont ez benne a kihívás? Hm…
Tavaszi tormás
2012. március 4. vasárnap
Már megint megcsúsztam az írással, így az a baj, hogy a sztorik nagy része igencsak megkopott az emlékezetemben, mindazonáltal igyekszem hitelesen visszaadni pár jeles pillanatot az elmúlt hetek vidám történéseiről. Azóta ugyebár volt újra jégkorszak, a nagy doboz, mármint cső, izé, szóval televízió állítólag megint próbálta valami újvonalas katasztrófára felhívni a figyelmet, a dal még mindig ugyanaz a megunhatatlan sláger volt: krízis lesz, vegyél meg valami aktuálisan hájpolt F.O.S.-t, meg az azt kiegészítő minden mást, különben…őőő…mi is lesz? Nyilván ugyanaz mint eddig minden évben, beköszönt a március, a hó elolvad, és komótosan átlépünk a szívemnek oly kedves tavaszba. Sajnos nem sikerült zéró extra kiadással zárni a februárt, eljött az a pillanat, akarom mondani az a kinti hőmérséklet, amikor is a jégeralsót övező tucatnyi misztikus jelző közül a „meleg” került a legkiemelkedőbb helyre, így az első kínai árusnál hirtelen felindulásból megvételeztem életem első, csodálatos, pompás hosszú alsóját. És csodák csodájára sikerült kibekkelni a fagyos heteket további megfázás nélkül. Juhéjj!!
Még tavalyelőtt ősszel – hú bakker ez sem most volt… - írtam először a Kettlebell nevezetű remek sportágról, egészen pontosan azt, hogy kipróbáltam mi fán terem is ez az orosz eredetű súlylóbálás, és az első edzést követő seggizomláz szépségeiről. Azóta igencsak nagy szenvedélyemmé vált bellezés, a heti három edzés pedig lassan pótolhatatlan kikapcsolódást nyújt a bányában eltöltött multinacionális hétköznapjaim kiegyensúlyozásában. Mármint agyilag. Ugyanis a háromnegyed órás edzések folyamán egy darabot mindig ott hagyok a szívemből az tuti. Nem tudom pontosan milyen pulzusszám fölött jönnek a fekete és kék színű kavargó csillagok a szemem elé, de újabban egyre gyakrabban találkozom velük. Persze miután sikerül átesni a holtponton újra fitti vagy pár rövid perc erejéig, az edzés végén meg elönti az ember agyát az endorfin, öröm, boldogság! Persze nem csupán 12-16-24-32-40-48 vagy akár az űberkeményeknek szánt 60 kg-os súlyok mozgatásáról szólnak az edzések, szokott lenni mindenféle, felülés, guggolás, lengyel boksz, fekvőtámasz is, utóbbiból van pl, az egykezes, vagy amikor egyszerre csak egy lábad van lent, vagy tapsolsz két push-up között, vagy olyan amikor egy edzőtársad tartja a két lábadat 30-40-50 cm magasban, kinek mi a szimpatikusabb. Külön nagy kedvencem a plenkelés, nem, nem a neten elhíresült formában, amely folyamán eldőlt krumpliszsákként fekszel a hasadon meg az arcodon különféle helyeken. Bár a neve lehet, hogy erre utal, az általunk használt verziónál egy picivel más a helyzet: lemész fekvőtámasz pozícióba, úgy, hogy nem a tenyereden, hanem az alkarodon tartod meg a tested, a lábfejeidet pedig ráhelyezed egy medicin labdára és mindösszesen csak egyetlen rövid percig megmaradsz ebben a pózban. Nah, remélem máris mindenki lent van a földön és próbálgatja a dolgot. Ugye milyen kellemes? Ja igen, azt elfelejtettem mondani, hogy amint elkezded tartani magad, feszítsd meg az összes izmodat. Mindet. Különben a gravitáció túl erős lesz. Ha már az egy percek jól mennek, akkor lehet variálni azt is, hogy csak az egyik lábadat teszed föl a labdára, a másikat meg tartod mellette a levegőben, majd fél percnél megcseréled. Hát ilyen ezt a pop szakma.
Egyik igen hardcore edzés után a teremből kilépve megpillantottam a trolit, ahogy a Király utcát átszelve megérkezik a megállóba, aztán tekintettel arra, hogy nem volt kedvem még minimum 10 percet állni a -8 fokban összeszedtem a maradék tartalékaimat és toltam egy 100 méter sprintet a jeges járdán. Csak kétszer estem majdnem pofára, meghúztam a jobb talpamat és kis híján elsodortam egy szembejövő, éppen lázasan telefont nyomkodó bizniszment de ezt leszámítva vidáman és büszkén ugrottam föl a hátsó ajtón, és kezdtem volna lihegve ülőhely után kutatni, amikor is felfigyeltem a troli elejéből szállingózó füstre. Na sebaj, attól még jó lesz ez, legföljebb maradok itt a busz végében, na ekkor szólt hátra a sofőr, hogy szíveskedjünk elhagyni a járművet. Ó bazz… Maradt a gyaloglás.
Újabban, ha meló után még marad valamennyi power az agyamban, akkor esetenként le szoktam ülni sakkozni a laptop ellen. Kész szerencse, hogy be lehet állítani a nehézségi fokozatot, így nem kell attól parázni, hogy bucira ver a ChessTitans. Igen ám, csak ugye alacsony fokozaton nem kihívás, magasabbra véve pedig túl nehezek a játszmák, a gép pedig meglehetősen pofátlan. És persze csal is nyilván. Egyik átlagos csütörtök este viszont sikerült rávennem Zs-t, hogy üljön le velem játszani egyet, elvégre másik ember ellen nyilván nagyobb fun tolni. Persze ez nem ám csak úgy működik, hogy leülünk, aztán indul a játszma, hanem meg kell adni a módját, urasan, egy fél pálinka a sakk készlet polcról levétele előtt, és egy üveg bor felnyitásával a bábuk fölhelyezése után. Olyan este 7 felé indult a meccs, a kezdeti feszengés, majd elnyújtott megnyitások után eldördültek az első tiszt és királynő cserék, hirtelen elröpült az első óra, a bor is elfogyott, Zs-vel pedig mint két gáláns generális kezdtünk kedélyesen elbeszélgetni egymással a nagy taktikázás közepette. Jött is következő üveg bor, hogy bírja az agyunk a folyamatos koncentrációt, szépen el is nyúltak az egyes lépések közötti időtávok is, nyilván egyre jobban át kellett gondolni az aktuális helyzetet, a csatatéren pedig egyre kevesebb hős vitéz között dúlt tovább az ádáz küzdelem. Egyszer aztán arra lettem figyelmes, hogy partnerem már kb negyed órája nem lépett, én meg lázasan kutattam, vajon honnan is számíthatok a következő váratlan támadásra. További pár perc után már önkéntelen bukott ki belőlem a kérdés: „Amúgy nem lépsz?” erre pedig jött a méltó replika némi homlokráncolással megtoldva: „Te jössz”... A röpke két és fél órás játszma epic küzdelembe torkolt, a végén azonban mégis megmattoltak. Persze itt már ez nem igazán szegte kedvemet, hiszen a csata után pályinkával köszöntöttük egymást és megemlékeztünk a csatában elesett bajtársainkról. Ezt követően pedig ráadtunk az elmúlt hónapok favorit sorozatára a Clone Wars-ra. Nekem ekkor roppant jó ötletem támadt, összekötöm a kellemeset a hasznossal, fogom magam, és lereszelem a piacon vételezett majd egykilós tormát tévézés közben, egyszer úgyis meg kéne csinálni alapon, meg persze jól esne vacsi mellé is. Jól sikerült, büszkén mutattam is lakótársaimnak a nagyjából 150 alkalomra elegendő, almaecettel, sóval, cukorral, és fokhagymával felturbózott csodát. Viszont ezek után hirtelen tört rám a fáradtság, még arra emlékszem, hogy elindult a következő rész a sorozatból, ezt követően viszont cserbenhagyott az időérzékem és erre eszméltem: magzatpózban fekszem az ágyamban, ruhástul, mellettem a vacsorám fele a tálcán, ég a villany, megy a laptop, és egészen kipihent vagyok. Hamar magyarázatot nyert a dolog az órára pillantva, igen ez az, hajnali negyed 5 van, még alhatok két órát lekapcsolt lámpa mellett is. Így meg is adtam a módját egy vidám pénteki munkanapnak.
Két hete volt szerencsém ismét a cseh fővárosba, Prágába látogatni, ezúttal a cég jóvoltából, ahol is kétnapos tréning keretein belül okítottak bennünket a szakmai csínjaira, hogy azután az itt felhalmozott bölcsességet felhasználva tetemes előnyt kovácsoljunk a gyárnak munkáltatóink legnagyobb örömére. Az utat gépjárművel abszolváltuk, kényelmesen 5 óra alatt egy irányba, így volt lehetőségem újra szemrevételezni cseh tájakat, városokat. Igazából semmi extra, aki már volt errefelé az gondolom megjegyezte, hogy a cseh autópályák olyanok, mint a magyar vasutak a kevésbé karban tartott szakaszokon. Ja igen, Brno-ban meg láttam a városban döglött pulykát az út szélén. Eszembe is jutott Turbék a Szauszparkból. A külhonban eltöltött két és fél nap egyébként gyorsan elröpült, a tréninget egy menő középkorú olasz csávó tartotta, jófajta olaszos angol kiejtéssel, szóval már a bevezetőnél azt hittem, hogy az Assasin’sCreed legújabb részéből játszik valaki előzetest. Esténként pedig jött a Prágában kihagyhatatlan sörözgetés, én személy szerint szeretek új ízekkel kísérletezgetni, ezért igyekeztem most is olyan sörféléket kipróbálni, amelyekről még csak nem is hallottam. Ez pedig meglehetősen egyszerű dolog, hiszen Csehországban még minden valamire való falunak is saját sörfőzdéje van, emiatt gondolom nem csoda, hogy a sörárak odakint jóval alacsonyabbak, mint itthon. A teszkóban meg engem néztek hülyének, hogy a bevásárló kocsiból mindenféle márkából csak 1 üveget tettem a szalagra, még valaki mutogatva megjegyzést is fűzött hozzá. Sajnos cseh nyelvismeretem eléggé hiányos, konkrétan egy szót sem értettem belőle, ezért, hogy lássa kivel van dolga, magyarul válaszoltam neki, hogy: „Köszönöm szépen a tanácsát, megértem az aggályait, de engedelmével én ettől függetlenül is ezen italokat szeretném megkóstolni majd otthon”. Szerintem értette, mert mosolygott rajta, illetve nem forszírozta a további kommunikációt.
Bél ismerkedik az új cicabútorával, az alján található odúba szívesen belealszik, majd nem hajlandó belőle kijönni, szerencsére kis lézerrel jobb belátásra lehet bírni. A kaparófához nyilván még hozzá sem ért, itt is igyekszem a lézeres segítséget igénybe venni, illetve kapargatni neki az én körmeimmel, ez érdekli is, szereti megcsapkodni a kezemet, de hajlandóságot egyelőre nem mutat az önálló felhasználásra. Illetve ma hoztunk neki egy két méter magas, 6-8cm vastag levágott faágat – jól mutattunk vele az utcán - hogy hátha a természetes tapintás majd meghozza a kedvét a kaparáshoz. Jól be is állítottam a sarokba a cicabástya mellé. Megszagolta, otthagyta…Majd lesz valahogy, előbb utóbb úgyis megtalálom a módját, hogy rávegyem a jószágot.
Szóval remélhetőleg itt a tavasz végre, lehet előkotorni a lengébb öltözékeket is, vagy legalábbis eltenni a télikabátot meg a sapkát. Ha bárkinek van jóféle parti ötlete a közelgő hetekre, az legyen szíves megosztani, hagy tanuljunk belőle mindannyian. Ha pedig még valaki nem tudná, idei Hegyalján lesz Arch Enemy!!!! \m/(>_<)\m/
Csontkovács, gázrózsa, cefre
Ma délután csontkovácstól hazafelé jövet újfent rájöttem, hogy az egyes villamost nem nekem találták ki. Valahogy nem jövünk ki jól egymással, és igazából ő kezdte, mert cserben hagyott a múltkor, meg azelőtt és éppenséggel azelőtt is. Valahogy nincs összehangolva a bioritmusunk, ezért aztán elkezdtem hanyagolni a használatát ő meg ezen besértődött és valahányszor mégis megkísérlem beilleszteni az útitervembe ő röhög rajtam teli pofával én meg igyekszem megfeszíteni a combjaimat meg a seggemet hőtermelés végett, hogy ne fagyjak meg a röpke tizenöt-húsz perces várakozás során. Igen, valahogy mindig télen ismétlődik meg az eset. Mindegy, legközelebb bringával megyek, és ha szembejön a vili most én fogok ujjal mutogatni rá és fennhangon kicsúfolni. Úgy kell neki! Szóval visszakanyarodva a gondolat elejéhez, megint eltelt egy év, így gondoltam kicsit szétszedetem és összepakoltatom testemet már igen jó bevált tizenöt-keres csontkovács ismerősömmel. Persze nem egy évet kellett volna várni ezzel sem, végül is a diagnózis a szokásos volt, kicsit átmozgat, „semmi komoly”. Nyilván nem ez történt, csak arról már el is felejtkeztem milyen „király” érzésről is van szó. A buli úgy indul, hogy 5 percig ilyen tüskés felületre kell fölfeküdni, hogy beinduljon a véráramlás az ember hátában. Állítólag van olyan személy, aki ilyenen szeret aludni... nos én nem tudom, de kezdem úgy érezni, hogy ezt csak úgy mondta a terapeuta, ugyanis elképzelni sem tudom, hogy ebben mit lehet évezni, tekintettel arra, hogy tüskéken fekszel, és ezen okból kifolyólag baromira szúr. Mazochisták előnyben. Szóval ezt követően jön a gyúrás része a dolognak, amikor is ide-oda csavargatja a végtagjaidat, karodat, lábadat, nyakadat, fejedet... Komolyan mondom, hogy megint lepergett szemeim előtt életem filmje, amikor is két kézre fogta a fejemet majd három enyhe és azt követő egy igen hirtelen mozdulattal kiropogtatta a nyakamat. Négy irányban is. Aztán jön a gerinc. Itt már inkább hangos reccsenésekről van szó, ami után a csávó is kérdezte tőlem, hogy jól vagyok-e. Jól persze, éppen most lehelem ki a maradék szuszt a tüdőmből némi bordaszilánkkal megspékelve. Jó, azért ennyire nem volt rémes a helyzet, sőt a végén megint rájöttem, hogy megéri. Olyan érzés utána járni, mintha lebegnél. És még csak nem is kell semmit sem felszippantani hozzá, bár tény, hogy pénzbe kerül. Aki még nem volt annak csak ajánlani tudom, tuti függőséget okoz. Én is így jártam.
Csak, hogy még kevesebb legyen a kohéziós elem a bekezdések között úgy döntöttem, hogy igyekszem teljesen random módon ugrálni az időben, hogy felrúgjam az események közötti kronológiai sorrendet. Szóval az úgy volt, hogy pár hete egy átlagos szerda este negyedmagammal leültünk itthon, és épp ünnepelni készültünk mindenféle vizsga teljesítését, amikor jött a nyerő ötlet Z-től, hogy az celebrálásra való tekintettel megtanítja nekünk azt az ivós játékot, amit spanyolhonban tett magáévá. Illetve felajánlotta, hogy választhatunk három közül is, mi pedig lelkes újoncok lévén természetesen sorrendben játszottuk végig mindet. A harmadik jött be leginkább, aminek becsületes neve: Ring of Fire, igény esetén szívesen elmondom a „hozzávalókat”. Most nem megyek bele a részletekbe, de azt ugye mindenki sejti, hogy ezeket a játékokat olyan elmés ifjak szoktak játszani, akik szeretnek jó sok agysejtet elpusztítani meglehetősen rövid idő alatt, annál több cefrével. Esetünkben a hozzávaló a pián kívül egy pakli kártya volt, bár gyanítom, hogy akár anélkül is igen gyorsan ki lehetne találni új szabályokat, a lényeg ugyanis továbbra sem az. Fogytak is a pezsgők és a borok egészséges ütemben, a harmadik game után pedig igencsak elfáradtunk a sok gondolkodástól. Merthogy igenis figyelni kell és gondolkodni a játék közben, mivel ha nem vagy résen és nem figyelsz, vagy nem emlékszel rá mikor, kinek és mit kellene mondanod, tenned, akkor büntetést kapsz. A büntetés pedig igen szigorú: iszol. Minél többet rontasz annál többet iszol. Nem olyan bonyolult ez azért, ugye? A végeredmény garantált, akárcsak a jókedv is. Szóval ismét nem kellett altatót bevennem lefekvés előtt, és ha jól emlékszem ugyanabban a pózban ébredtem mint feküdtem. Reggel megint csak nem voltam „kiugrom az ágyból” hangulatban, és ismét belenyilallt a fejembe a kéjes érzés, hogy mehetek a bányába, hiszen csütörtök van. Nem baj, a nyolcadik munkaóra végére amúgy is kb tizenhatszor-hétszer esek át a holtponton, így már itthon nem is igénylem a délutáni alvást. Egyébként reggel volt egy két érdekes dolog ami este még máshogy festett lefekvés előtt. Pl a világosszürke szőnyegen lévő vörösbor foltok (nem nagy, úgy megközelítőleg egy négyzetméter nagyságú területen), illetve a macskaalom is meglehetősen használtnak tűnt. Mondhatni túlzottan használtnak… Ami két dolgot jelenthet: az egyik, hogy Bél megivott 3 liter vizet és többször elment éjszaka wc-re. A másik pedig őőő hát nem is tudom…izé…szóval valaki más használta azt. Továbbra is rejtély, bár van egy tippen. A lényeg, hogy ismét csak „nem én voltam” J
Most pénteken volt szerencsém Zotyakos barátommal exkluzív koncertélményben részesülni, mégpedig a norvég Hurra Torpedo zseniális alkotásait hallgathattuk élő egyenes adásban. Nah a hangulat az toppon volt, akárcsak a hangosítás, továbbra is fenntartom azon véleményemet, hogy az Áharmincnyolcon magas szinten űzik ezt az egyébként kényes és nehéz szakmát, végre nem azért lett valakiből hangmérnök, mert egy hülyének ezt a melót is el kellett végeznie. A hangulatról pedig csak ennyit: https://www.youtube.com/watch?v=1Gb_R66jc8g Volt csörömpölés rendesen. Illetve teltházas buli volt. Viszont nem voltam még ilyen koncerten, ahol a közönség átlag magassága 185cm volt. De komolyan, alig láttam valamit, pedig annyira nem vagyok alacsony na A dologhoz persze hozzátartozik, hogy az országban tartózkodó összes skandináv származású, két méter magas, szőke, széles vállú csaj kötelességének érezte, hogy eljöjjön a koncertre és befoglalják az első öt sort. Így sajnos lemaradtam azon részletekről, amikor is miszlikbe aprítják az úriemberek becses hangszereiket, különböző óriás vasdurungokkal meg vasúti kocsi kerékkel. Mármint az ő szemszögükből nézve igazából hangszert daraboltak hangszerekkel. A színpad a buli után úgy nézett ki, mintha kézigránátot robbantottak volna egy konyhában. Az igazán trú, elhivatott fanok vérszemet is kaptak azon nyomban, ki mit ért- vasfiókot, gázrózsát, edényeket – ragadtak ki a katasztrófa sújtotta övezetből. Amúgy egy pár centi vastag üvegszilánk réteg is került a kupac aljára úgy szőnyeg gyanánt, szóval biztos valami jófajta acéltalpú cipőben zúztak az arcok. Vagy lehet, hogy szimplán a norvégok ilyen kemények. A nagydarab macik alig bírták elzavarni a szuvenír vadászokat. „Azt otthaggyad értöd?!?!?! „ Persze amint elfordult a biztonság őre a delikvensek már szaladtak is a szajréval. Gondolom egy turné alatt egy kisebb obinyi konyhafelszerelés el is használódik, nem beszélve arról, hogy szemmel láthatóan felgyorsul az eszközök amortizációja. Az estét az 57-es italkimérőben folytattuk majd lett belőle metáldizsis lötyögés is Rokktogonban. Volt kevés fröccs is. Aztán hajnalhasadáskor kis gyaloglás, hogy fitten kezdődjön a hétvége.
Két héttel ezelőtt egy aktív egri hétvége után már pont éreztem, hogy nem sok kraft maradt arra, hogy este még Amorphis koncertre is menjek, aztán belekortyoltam egy jó pofa Soproniba és eszembe is jutott, hogy ez elég nyugdíjas hozzáállás részemről, rögtön el is szégyelltem magam. Majd 5 perccel később már a metrón robogtam útban a Fehérvári út 202-be. A Rokkenroll Isteneinek tetszett az elhatározás, így minden akadályt elgördítettek az útból és hozzásegítettek ahhoz, hogy életem legjobb etapját nyomjam le a Lehelről, kb 38 perc alatt sikerült abszolválni a metró, busz, villamos kombót. Így még pont maradt koncert előtt 10 perc, hogy átfésüljem a mörcsöt, és realizáljam, hogy nyilván csak abból a kétféle pólóból nincs méret, ami megtetszett. Megsértődtem, és igazából az enervált arcú, 1 mondatos, pont telibeszarom a világot kedvű road sales-es tudása sem mozdította előrébb az üzlet megköttetését, hiányzott a customer experience érzése. Gond egy szál sem, a tömeg kezdi az őrjöngést, menjünk csak közelebb a színpadhoz, indul a parti time. Amorphis-ék ismét odab.sztak elég rendesen, az énekes gyakran nekiállt rázni a térdig érő raszta rőzséjét, amivel így megközelítőleg 2,5 méter sugarú köröket írt le. Igen, átjött, neki elhittem. Volt a Rammstejn Pusszi című száma is átdolgozva, minden refrénben megnyomva a diKKE szócska végét. Jól is szóltak, dübörögtek, a láPdob illendő módon masszírozta a gyomrot, véleményem szerint megérte az utolsó forintig.
Nem tudom ti hogy vagytok vele, de én vasárnaponként förtelmes módon éhes szoktam lenni. Általában ez abban merül ki, hogy kétszer ebédelek, van uzsi, illetve vacsora is, plusz még azután is azt érzem, hogy jöhetne még egy tál lecsó. Én torkos vasárnapnak hívom ezeket. Ismét így történt, az okát továbbra sem tudom, de ha valakinek van tudományos magyarázata, azt örömmel meghallgatom. Igazából akkor is, ha nem tudományos. Na megyek, mert a macska megérezte, hogy kajáról van szó és követeli ma esti jussát. Szóval nyílik a konzerv és felszolgálom neki a vasárnap esti menüt, ami a dobozra felmatricázott összetevők szerint 81%-ban nedvességtartalomból áll, meg van benne 4% nyershamu is. Hami.
