Olvasási idő: 10-12 perc
Röpke 13 hónappal ezelőtt már kifejtettem, hogy milyen is a dán tél. Pár címszóval összegezve: sötét, szeles, nedves és hideg. A január még elviselhető, ugye az ünnepek meghitt hangulata még felidézhető, tart a szilveszter utáni másnaposság, a mákosbejgliből is maradt még egy jó fél rúd, kevesebb a meló, még csak fönt van pár karácsonyi fény stb… A februári időjárás ügyileg ugyanaz, mint január, csak addigra elmúlnak az előbb említett boost-ok, szép lassan teli lesz a zsák a hideggel, hóval-faggyal, a nyárra már senki nem emlékszik, mindennek a tetejében pedig a munkában elkezdenek teljesítményt várni. Ennek megfelelően a legelső első dolog, amit eldöntöttem a tavalyi tél után, hogy legközelebb tuti elhúzok valahová január-február magasságában. Nyilván ezerrel szövögetem a terveimet, hogyan is lehetne az egész telet Európán kívül kibekkelni, de ennek hiányában maradt a rövidtávú tüneti kezelés, azaz lelépni pár hétre. Így már jóval az idei tél előtt rákerestem a „winter beach holiday” opciókra, valamint felvettem a kapcsolatot Pistivel, hogy ugyan húzzunk már el melegebb éghajlatra, ha már mindketten előre szívjuk a fogunkat a téli depresszió gondolatától.
Sokáig vacilláltunk, hogy merre is kéne menni, igényünk mindössze annyi volt, hogy legyen meleg, napsütés, meg tengerpart. Helyszín és lehetőség persze volt millió meg egy, szóval szűkíteni kellett a kört, és nyilván egyikünk sem akart vagyonokat ráverni az útra, így két releváns opció maradt, az egyik a Dominikai Köztársaság, a másik meg Thaiföld. Egyik helyen sem voltunk még korábban, viszont mindkét ország kínál paradicsomi helyszíneket, napsütést, 30 fokot, barátságos embereket (állítólag) meg olcsó árakat, de ami miatt mégiscsak Thaiföld lett a befutó, az annak tudható be, hogy ázsiai országokról mindkettőnknek meglehetősen jó tapasztalatai voltak korábbról. Valahogy Ázsiának megvan a maga egzotikus hangulata és arrafelé mégiscsak mi leszünk a messziről jött, magas, európai úriemberek. Persze ez most hülyén hangzik, mert ugyanez lenne a helyzet bárhol máshol is, de mégis Ázsiában ez valahogy mást jelent, kicsit nehéz körül írni. Bár az tény, hogy arrafelé alacsonyabb az átlag magasság, szóval ez a része könnyebben magyarázható. Arról nem is beszélve, hogy Thaiföldről sokat olvastam és hallottam, hogy igazi backpacker, azaz hátizsákos-turista paradicsom, meg ott is, mint a kelet többi részén, elég segítőkészek és nyitottak az emberek, amit maximálisan meg tudok erősíteni a sajt tapasztalataim alapján.
Szóval be is lőttük a pontos dátumot, illetve lefoglaltuk a repjegyeket még tavaly decemberben, P eggyel szerencsésebb volt nálam, ő be tudott tervezni 3 egész hetes héderelést, nekem be kellett érnem 12 nappal. Aztán ahogy közeledett a dátum, ami január 30-a volt, kezdtük kicsit megtervezni az utat, látogatandó helyszíneket stb… Persze szigorúan csak nagyvonalakban, mivel mindketten inkább preferáljuk a nyitott végű opciókat, meg Ázsiában amúgy is érdemesebb kicsit lelassulni és átváltani a sodródj az árral szemléletre, úgyis minden eggyel körülményesebb, mint Európában. Aminek egyébként totál megvan a maga varázsa, de erre persze nem olyan egyszerű átállni, lehet ezért is ajánlatosabb minél több időre kimenni, mert kell minimum egy hét mire hozzászoksz az enyhe káoszhoz – bár ez nyilván ember és helyfüggő. Meg azért azt se feledjük, hogy vakációról van szó, azaz érdemesebb kicsit szellősebbre szervezni a napokat, hogy az úri semmittevésre is bőven maradjon idő.
A terv tehát meglehetősen egyszerű volt első körben: 3 nap Bangkok, utána röpke fél nap alatt vonattal átmegyünk az északi tartományi fővárosba, Chiang Mai-ba, de még odafelé menet, ha van lehetőség, pár órára kiszállunk Ajutthaja-ban romtemplomokat nézelődni. Chiang Mai-ban 3 napot szándékoztunk maradni, ott nekem kitétel volt egy dzsungelnéző túra, utána pedig repülünk délre, Krabi-ba, ami Phuket-hez hasonlóan igazi tengerparti paradicsom, állítólag jóval kevesebb turista csapdával, és ehhez mérten turistával, mint az utóbbi, cserébe viszont olyan tengerpartokkal, hogy beszarsz. Azt, hogy Krabi térségben éppen melyik parton, illetve szigeten hány napot maradunk, azt gondoltuk ráér akkor lefixálni, ha már az országban vagyunk. Részemről lefoglaltam a repjegyet Krabi-ból Bangkok-ba is, amivel pont jól tudok majd csatlakozni a hazaútra Bangkok – Koppenhágára viszonylatra, szóval, ha minden terv szerint alakul, akkor lesz még 5 és fél nap a beach és sunshine világára, ami egész jó. Gyakorlatilag ennyi volt fixálva a programokból, a többit meg rábíztuk a Lonely Planet-es útikönyv tanácsaira, meg a helyiek ajánlására. Szerintem be is jött mindkettő.
Még az utazás előtt szétnéztem couchsurfing-en, hogy vajon tudok e lőni valakinél kvártélyt, legalább Bangkok-ban, nem is feltétlenül a sóherság végett – bár azért még mindig az ingyen a legszebb magyar szó – hanem amiatt is, mivel az összes couchsurfing-es utazós kalandom alkalmával mega jófej emberekkel volt szerencsém találkozni, akik azon felül, hogy ingyen vendégül láttak, még mérhetetlen sok jótanáccsal elláttak az adott helyszíneken, amik egy totál ismeretlen városban rengeteg vesződségtől tudnak megkímélni, főleg idegen kultúrákban. Viszont elég sok körmönfont és cikornyás request-et kellett írnom, mire nagyjából a tizenötödik ember végre befogadott minket, így Bangkok-ban legalább már szállásunk is volt, szóval nagyjából minden készen állt, hogy belevágjunk a kalandba.
Egyébként sokat filóztam, hogy mennyi cuccot is kéne majd vinni, illetve ez így nem pontos, a mennyi az igazából elég egyértelmű, hogy minél kevesebb, inkább azt kellett csak végig gondolni, hogy akkor mi az, amire feltétlenül szükség van, és ahhoz mekkora táska szükséges. Kicsit büszke is voltam magamra, amikor sikerült egy mindössze 40 literes hátizsákot úgy összepakolni, hogy még hely is maradt benne, meg 7 kiló alatt maradt a súlya, így gyakorlatilag ezzel az egy kézipoggyásszal tudtam csapatni az egész túra alatt. Nincs baggage check-in, várakozás stb… Végül is ugyan mire lenne szükséged egy trópusi országban? Igazából, kell egy esőálló széldzseki, egy pulcsi, egy farmer, 2 pár cipő megy 1 pár papucs, egy rövidgatya, türcsi, fürdőgatya, pár alsógatya, pár póló, 1-2 ing, hogy tudjunk fancy helyekre is menni, de kb ennyi az alap. Az összes többi helyben is beszerezhető, mosni azért nem meglepő, hogy a világ bármely részén tudsz, meg a reptérre menet magadra teszed az összes réteget, hogy ne fázz, elvégre mégiscsak télből mész a nyárba.
P-vel a találkozó a bangkoki reptéren volt megbeszélve, mivel ő Emirates-szel jött Londonból, én meg Thai Air-rel Koppenhágából. Helyi idő szerint reggel 6-kor landoltam, ami ugye európai idő szerint éjfél volt, így adván egy böszme nagy pofont a bioritmusomnak. A gépen annyira nem akaródzott aludni napközben – pedig elég jelentős mennyiségű konyakot magamba döntöttem, szigorúan altató gyanánt – utána meg hirtelen felkelt a nap, én meg azt se tudtam, hogy akkor most mi a pék van? Nem sokkal később P is befutott, volt is nagy öröm, hogy akkor végre kezdődik a buli, szerezzünk is helyi pénzt (ahogy Jim Carrey is megmondta a Maszkban: A kéj édesebb, ha teli zseb). Ilyen szempontból elég bátor voltam, mert összesen 1 db bankkártával érkeztem, gondoltam a jóféle Danske Bank-os dombornyomott, prémium blablabla kártyámat majd nyilván mindenhol és mindenki tárt karokkal várja, aztán meg több mint 1 órán keresztül próbáltam az összes reptéri ATM-ből ropogós Thai Baht-ot (későbbiekben b) kinyerni, inkább kevesebb mint több sikerrel. Kicsit már rá is paráztam – főleg mivel az összes gép azt írta, hogy nincs elég fedezetem… - aztán végre, nagyjából a huszadik gép adott valamennyit, persze nem annyit, mint amennyi kellett volna – meg jókora sápot is rátett – de végre volt nálam annyi, hogy pár napig kihúzzam. Utána meg majd meglátjuk, hol leszünk, azt a harcot majd megvívom, ha eljön az ideje. Ekkor persze még nem sejtettem, hogy ezen egy és utolsó alkalommal jutottam készpénzhez odakint a kártyámmal…
Első napra alig terveztünk valamit, nyilván előre tudtuk, úgyis el leszünk foglalva az akklimatizálódással, meg a jetlag elűzésével, majd ráérünk belevetni magunkat a kalandokba később. Miután kimentünk a reptérről, rögtön megcsapott a párás, 28 fokos levegő, a napfény meg az Ázsia szag (enyhén állott, néhol kissé penészes, itt-ott rohadó hús, gyümölcs szaggal ötvözve), egyből eszembe is jutott India, kicsit el is érzékenyültem. Viszont ebben a pillanatban hirtelen elfogott minket a világ császára érzés, az európai tél hirtelen nagyon távolinak tűnt, be is kaphatja, gondoltuk magunkban.
A király képe persze ki van téve mindenhol.
Szerintem a középső táblán lévő helyszín pontos kiejtése a "Picsánülök" lehet.
Aztán a városba beérvén hamar megállapítottuk, hogy hátizsákkal a hátadon annyira nem poén a fel alá mászkálás, így inkább fogtunk egy tuk-tuk-ot, és elmentünk a couchsurfing-es szállásunkig. Persze alkudni lehetett, egyenesen kellett is, mert kb semmivel nem volt olcsóbb, mint mondjuk egy taxi hasonló távra, az összeget meg előre le kell zsírozni, mivel taxióra az valóban csak a taxik privilégiuma errefelé. A szállás egyébként a business negyed mellett volt, tipikusan azon a környéken, ahol a nagykövetségek szeretnek tanyát verni. Vendéglátónk, Will, egy sokat látott amerikai expat csávó, korábban már lakott Afrikában, a Közel Keleten meg Dél Amerikában is, aki hazajött melóból ebédre, meg hogy beengedjen minket. Nos, a rezidenciája már kívülről is elég impozáns volt, biztonsági őrök, medence stb… a lakás pedig hűen idézte a kies mumbai-i expat lakomat, a maga óriási nappalijával, 3 hálószobával és 2 fürdőszobájával, plusz biztos ami biztos volt 3 erkélye is. Azért nem is rossz egy ingyen szállásért ;)
Némi felfrissülés után, immár a pakkok nélkül, rövidgatya-póló-papucs vidám kombinációjában vágtunk neki a környéknek, első délutánra egy laza séta, pár korsó helyi sör, némi nasival kísérve pompás időtöltésnek hangzott. Egész tűrhető áron adják a sört a bárok, kb 80-110b között kapsz jóféle helyi Singha-t, meg Chang-ot, mindkettő elég jó. Leo-t nem érdemes venni, mert elég hitvány íze van. A sörözés utána pedig már csak vacsira ültünk be a házigazdánkkal egy közeli, közepesen puccos thai étterembe, ahol a kaja ugyan elég meggyőző volt, viszont nekem itt már rendesen küzdenem kellett az elalvás ellen, ugye az előző éjszakai nem alvás, majd a később elfogyasztott jó pár sör már igen rendesen húzta a fejemet. A vacsora rendben lement, W-lel oda vissza megosztottunk néhány felettébb érdekes sztorit, azért annak különösen örülök, amikor ennyire világlátott emberekkel sodor össze az élet, ilyenkor újra meg újra bebizonyosodik, ezek az emberek általában nemcsak iszonyatosan rugalmasok és jól informáltak, hanem persze totál segítőkészek és tisztában vannak vele, hogy az egyes kultúrák mennyire különböznek egymástól, diplomáciai érzékük pedig egyedülálló.
Ezzel teljesítettnek is tekinthettük az első napot, igazából minden a legnagobb rendben ment, és úgy hajtottuk álomra fejünket, hogy alig vártuk a holnapi folytatást. Ami még kicsit váratott magára. Ugyanis az éjszaka közepén arra eszméltem, hogy P zihál a mellettem lévő ágyon, aztán pár perccel később üvöltve hány a fürdőszobában. Majd kb fél órával később újra, és újra, és újra… Magam részéről 6 alkalmat számoltam össze. Közben át is futott az agyamon, bakker, igazból oda-vissza megkóstoltuk egymás kajáit napközben, szóval nem kizárt, hogy hamarosan nálam is jelentkezik valami vicces fordulat. Nyilván kérdeztem, hogy tudok-e segíteni, de persze én is tudtam, hogy a nálam lévő gyógyszeres szatyorban kizárólag multivitamin tabletták vannak, illetve ha lenne is nálam valami csodaszer, azt felettébb haszontalan odaadni valakinek, aki az előbb hányta ki a pár perce megivott fél korty vizet. Ugye a trópusi ételmérgezések elég kiszámíthatatlanok, illetve másképp hatnak különböző emberekre, lehet, hogy nekem Indiában sokat edződött az ellenálló képességem, végül nem tapasztaltam semmi tünetet. Ez P-t különösebben nem vidította föl. Aztán hajnalra visszaaludtunk mindketten, én örültem, hogy megúsztam ezt a kört, P másnap dél körülre azért sikeresen összeszedte magát, a tünetek az éjszaka óta nem jelentkeztek, betudtuk az előző esti produkciót egy hirtelen támadt laza ételmérgezésnek.
Gondoltuk nyakunkba is vesszük a várost gyorsan, ha már ilyen hirtelen visszaszegődött mellénk Fortuna, meg ugye már csak egy teljes napunk volt vissza Bangkok-ban. W még tegnap este felhívta a figyelmünket, hogy érdemes mindenhova Uber-rel menni, mivel (spoiler alert) nyilván praktikus meg olcsó, és nem utolsó sorban Thaiföldön még nem tilttatta be valami mutyizó nagykutya. Megrendeltem az autót, írta, hogy 5 perc múlva itt lesz, mentünk is lefelé, hogy aztán 25 perccel később kapjam a telefonhívást, hogy ő az előbb már ott volt – igaz, hogy másik autóval, másik rendszámmal és 200 méterrel arrébb sikerült leparkolnia – viszont azóta már nagyon messze van és ugyan mondjuk már le a fuvart. El is magyaráztam neki enyhén kikelve magamból, hogy nem feltétlenül értek egyet, szóval lesz szíves ő visszamondani, ha már ilyen ”derék” módon járt el. Meg is tette, kaptam is róla számlát (nem is értem)… Hívtuk a másikat, az meg is jött 5 thai perc (25 normál perc) múlva, széles vigyorral, hogy ”HALLO!”. Itt még ugye bőven nem álltunk át a helyi mentalitásra – azaz leszarni az immár majd egy órára kumulálódott elvesztegetett időt és vigyorogni vissza teli pofával – így kissé mesterkéltre sikerült a mosoly a fejemben játszódó ízes káromkodást visszafojtva, szóval behuppanás, csávó elindulás, térkép szerint totál másik irányba menés… Nem vitás, Ázsiában vagyunk.
Szerencsére csak a központi vasútállomásig mentünk (6 km 1 óra alatt) ahol is első körben a mardosó éhségünket kellett elverni, így nagyon szimpatikus lett az első szabadtéri kiülős étterem, igaz, hogy volt egymás mellett 4-5 is, de a dolog már nem igazán tűrt halasztást, hogy akkor most melyik mit kínál. Teljesen baráti áron, kb 200b-ért cserébe meg is ebédeltünk ketten, egy-egy főfogást, sörrel lefojtva. Itt is, mint majd az összes vendéglátóhelyen, ingyen adták a wifi-t, ez pedig elég hasznos tud lenni amíg nincs helyi sim kártyád, amit ugyan már a reptéren lett volna lehetőség venni 600b áron, korlátlan nettel, de nyilván nem meglepő, hogy egy utcai árusnál a város közepén simán tudtam később újítani 200b-ért, 30 napi használattal, szintén korláttal nettel és ráadásul a tizenpáréves eladó forma be is aktiválta ingyen. Innentől kezdve a navigáció még sokkal egyszerűbbé vált, meg kaptam rendszeresen a thai krikszkraksz betűtípussal íródott reklám üzeneteket is persze.
Ebéd után kiderítettük, hogy a Chiang Mai-ba menő vonatra Ajutthaja-ban is fel lehet ugrani, így eldőlt, hogy másnap délután megyünk romtemplom emlékműveket nézni az utóbbi említett városba. Aztán délután nagyrészét a China Town körbejárásával töltöttük (ha már Thaiföld), ahol labirintus szerűen épültek egymás mellé a különféle árucikkekre szakosodott sikátorok.
Inkább mondjuk a kíváncsiság hajtott, mint a shopping láz, így beértük pár gyümölcs vásárlásával, árucikkenként kb 50b-ért lehetett venni mangót, papaját, egy zacsi marakuját (alias passion fruit), meg egy fürt ilyen gallyas bogyót (az alábbi képen) ami kívülről kemény, de a húsa inkább szőlőszerű és elég finom, a nevét mondjuk azóta sem találtuk ki.
Órák teltek el mire elértünk a királyi palotáig, ahová be már nem engedtek, mert időközben délután hat lett, így maradt az útszéli pózolj rózsaszín elefánttal vígaszdíj helyette:
Viszont még meg tudtuk nézni az óriás heverő Buddhát (Wat Pho) a palotától nem messze, volt ott körülötte szoborkert malaccal, meg üvöltő sárkány minden második buddhista templom őreként.
Mit csinálsz? Faekszek. Fakszel?
Estére ellátogattunk a Patpong Night Market-re – jó, hívhatjuk szimplán piroslámpás negyednek is – amely két egymással párhuzamos utcán bőséges kínálattal várja a látogatókat: kaja-pia, ruha, ajándék mütyűrök minden mennyiségben és persze lengén öltözött thai csajok garmadája invitál csábítóan a go go bárok ajtajából, meg kétes kinézetű fickók pisszentgetnek rád a sarkokon, hogy „Ping-pong show?” és igyekeznek odavezetni valami sötét, léha erkölcsű helyre, mint pl a Super Pussy, ahol igen érdekes produkcióval szórakoztatják a közönséget. Jónak egyáltalán nem hívnám, viszont a pénzlehúzási faktor hihetetlenül magas. Ping-pongot végül nem láttunk, de sajnos láttunk pár dolog amire viszont nem lettem volna kíváncsi. :) Szóval a fickókat az úton szimplán ignorálni kell, mivel úgyis minden bár ki van táblázva és könnyen megtalálható, meg a belépés előtt érdemes megtudakolni a „sales-es” csajoktól, hogy van-e beugró, vagy „látvány díj”, a legegyszerűbb az, ha megkérdezed, hogy mennyit fizetsz ha beülsz, nézelődsz és iszol egy italt. Ha ez az összeg 100b magasságában van, akkor valami rejtett költség még lesz, de 150-200b már reális. Ha nincs beugró, az nem feltétlenül jelenti azt, hogy a látvány ne lenne minőségi, míg sajnos a beugró megléte sem garantálja azt, hogy az impresszió ne lenne alávaló, mint ahogy azt volt szerencsénk tapasztalni. Ha pedig szeretnéd szórni a pénzt és fizetni extra szolgáltatásért, akkor megint csak széles skálán válogathatsz a 100b-os beszélgetéstől kezdve a… nos, ki lehet találni. Viszont rémísztő, hogy városszerte nem lehet alkoholt venni éjfél után a boltokban! Igény pedig lenne rá.
Másnap nem kapkodtuk el a felkelést, csak délutánra akartunk Ajutthaja-ba jutni, így délelőtt csak urasan típíztünk (TP: time passing – Indiában tanultam a kifejezést, gyakorlatilag a haszontalan időtöltésre vonatkozik, úgy mint a henyélés, naplopás), aztán irány a vasútállomás.
Dobott már be ide valaki, valamit, valaha?
Vicces volt, hogy egy adott vonatra kizárólag másfél órával indulás előtt volt lehetőség jegyet váltani, szóval beültünk ebédelni várakozás gyanánt. Aztán sajnos benéztünk a következő indulást, így csúsztunk rossz másfél órát, ami azért volt kicsit para, mert így pont sötétedés előtt 20 perccel értünk oda, mivel a vonat a papíron egyórás menetidő előtt 45 perces késéssel indult, plusz még késett is biztos, ami biztos.
Ellenben az egész úton az én oldalamon tűzött a nap, légkondi nem volt, az ablak ugyan le volt húzva, de csodát nem tett a trópusi melegben. Ezenen felül a vonat tele lett hamar, az ülések méretét inkább 160 cm-es emberekre méretezték – szigorúan műbőr borítással – így nagyjából a háttámla a nyakam tövéig sem ért. Ha már véletlenül sikerült az égtelen izzadás közepette el-elbóbiskolnom, akkor meg általában a kalauz ébresztett fennhangon üvöltve, mert ő jó munkásember lévén bemondta beordította a megállóhelyek nevét – kétszer háromszor is, hogy el ne hibázd a leszállást. Így kissé megfáradva érkeztünk Ajutthaja-ba, a napnyugta már közeledett, így gyorsan lepasszoltuk a hátizsákokat a csomagmegőrzőbe és béreltünk két bringát, azt olvastuk, azzal jól fel lehet deríteni az óvárost. A mindössze 53.000 fős kisváros szmogszintje szerintem simán ütötte a pestit, de legalább a közlekedéssel nem volt gond, minden autó figyelt rendesen, néhányan még barátian ránk is dudáltak jelezvén, hogy mindjárt előznek. Tekertünk rendesen, hogy lássunk még valamit, a kisebb emlékműveket már lekéstük teljesen, de legalább a fő attrakciót meg tudtuk nézni, ami ki is volt világítva.
Nekem a Mortal Kombat helyszíne jutott róla eszembe, a kolostor, ahonnét Liu Kang származik, rá is gugliztam, hogy nem-e esetleg itt forgatták és de! :)
Folytatása következik.
.
