2013.02.13.
2012 szilvesztere. Vagyis úgy mondanám inkább, hogy december 28-29-30-31 hosszú hétvége. Már előre sejtettem, hogy ez a négy nap fel fog érni egy téli fesztiválozással, szerencsére minden estére jutott valami móka és kacagás pl: The Joystix, másnap Rocken Dogz koncert és hasonlók. De, hogy biztosan elmenjen a kedvem a NYE-től, előtte való este bölcs ötletnek tűnt a Ring Of Fire (a szabályokat itt mindenki megtekintheti: http://www.ringoffirerules.com/) védjegyű kalandjátékba bocsátkozni szigorúan házibulis keretek között - értsd akkor van vége amikor elfogy a szesz. Külön előnye, hogy a játék után már szinte grátisz bónusz pályaként kapod a „hazaút” nevezetű, igen hardcore missziót… Ezt követően a 31-ét felváltva alvással és evéssel töltöttem 19h-ig, mivel más nem igazán esett jól, bár még ezen tevékenységek is inkább az elviselhető kategóriába tartoztak mintsem kellemesbe. Ezzel minden tőlem telhetőt megtettem, hogy felkészüljek az év utolsó igazi megpróbáltatására, a szilveszter estére. A helyszín szerencsére tőlünk olyan max 300 méterre volt Rocky P úréknál, így biztosítva előre is az esetleges haza teleportálás biztos hatékonyságát. Igen szép pompát kapott a lakás az ünnepre való tekintettel - utólag aztán nem tudom mennyire volt ennek a bulinak köszönhető a későbbi festős sztori –, voltak lufi és színesmadzag hegyek pókhálóformátumban elhelyezve, a jó hangulatról pedig a már többszörösen jól bevált és folyamatosan bővülő Partü zenei könyvtár gondoskodott. Emellett azért a későbbiekben megrendezett két utószilveszteri bulira is bőségesen elegendő italmennyiség is közre játszhatott, utólag így már nem olyan egyszerű megmondani. És persze a külön Dia féle specialitás is terítékre került, amolyan gyümölcsös vodkazselé formátumban, ízlésesen narancshéjban úsztatva, fogyasztása bármikor jól esik kategória. Később mikrofon sérók, farkasember jelmezek, velencei karneválos álarcok gazdagították a jelenlévők ruhatárát, némi nyakba akasztott színes masnikkal vegyítve. A mosolyok az arcokra fagytak, az elkészült fényképek pedig magukért beszélnek, ismét beigazolódott, hogy az idő múlásával a részvevők egyre fotogénebbé váltak… „Ki okosan fogyaszt ébren éri meg a hajnalt” érzés büszke tulajdonosaiként távoztunk az év első reggelén, valakiket azonban hamarabb ért az átvirradulás élménye. Ők a rohamosan merülő aksi utolsó villanásával korábban tették föl magukat töltőre, stand by üzemmódban…
Átkanyarodva a festős sztorira:
R P múltkor fölvetette egy péntek esti KK-s serital fogyasztás közben, hogy esetleg van-e kedvem besegíteni náluk a hálószoba kifestésében a hétvégén, hivatkozva a hátam mögött lévő igen jelentős festői múltra. Én felettébb megtisztelőnek éreztem a felkérést, hiszen magam is bőven úgy véltem, hogy a múlt nyáron másodmagammal elkövetett 1 egész napos szobamázolás után méltán bekerült a festés „beginner level” a rendelkezésemre álló képzettségek listájára és valóban jelentős ismeretekkel bírok egy festőhengert rendeltetésszerűen még soha nem forgatottal szemben. Háttértudásom olyan fontos részletekre is kiterjed például, hogy az adott szobában lévő dolgokat illik lefedni, már amennyiben nem feltett szándékkal akarja valaki összekenni azokat, illetőleg ahol az újonnan fölvitt szín találkozni fog valamilyen másikkal, ott érdemes ragasztószalaggal megvédeni a le nem festendő terület szélét, úgy mint ablakok, ajtók, konnektorok, plafon stb… Utóbbi híján ugyanis meglehetősen időrabló és agyfelkúró a falak utolsó 1%-át kétszer annyi ideig csinálni apró ecsettel, mint az egész többi részt hengerrel, nem beszélve arról, hogy szabad kézzel amúgy is szinte kizárt mindenhol egyenesen húzni a vonalakat. Igen, erre sajnos én is csak akkor döbbentem rá a múltkor, mire a nap végén dögfáradtan befejeztem a plafon alatti részek utolsó 1 cm2-ét is, nyilván fedőcsíkok bevetése nélkül. További fájdalmas felismerés volt, amikor is pár nappal később kiderült, hogy amúgy volt is itthon egy egész tömbnyi ilyen ragasztószalag…Na mindegy, így legalább jól berögzült az eset.
Szóval péntek este odaígértem lelkes segítségemet, úgy, hogy szombatra már egyébként is egy kellemes időtöltés várt rám – lásd lejjebb, így jó munkásemberek lévén vasárnap délelőtt tízre gyűltünk össze R P-éknél, hogy hármunk együttes erejével megbirkózzunk a hálószoba falaival és az uncsi fehér helyett jóféle padlizsánszínűvé varázsoljuk azokat. A munka sörrel és burkolással – már a nem festendő dolgok lefedésével - indult, ebédre pedig igazi vasárnapi menü, háromféle pizza gőzölgött az asztalon valamelyik jóféle kiszállító cég jóvoltából. Még a rohamosan közeledő kajakóma bevárása előtt nekiálltunk elemi erővel felvinni a falra a lilás cuccot a köpködni próbáló hengerekkel. Ötlettáram a meló végére megint csak egy újabb esszenciális dologgal bővült, amely szerint is ahányan vagytok résztvevők, pontosan annyi henger és ecset kell, szóval fejenként egy-egy. Így máris elkerülhető az az alapvető magyar munkáskoncepció, hogy 1 valaki dolgozik, a többiek pedig szigorúan valamilyen eszközre támaszkodva segítőkészen szemlélik a kiválasztott hőst. Emellett újfent realizáltam, hogy egy szoba kifestése mérhetetlenül több sikerélménnyel, vagy inkább elégedettséggel gazdagít, mint amikor egy dolgos irodai nap végére megírsz kismillió tökös fenszi-angolságú emailt, meg összedobsz egy-két csili-vili prezit amivel aztán néhány percnyi figyelmet nyerhetsz majd egy szép napon. A lényeg amúgy meg az, hogy úgy érzem, az „advanced” level festői szint is megvan lassan. Na jó ezt a kijelentést még nem sietem el, előtte még megnézem inkább az eredményt megszáradt állapotban is.
De még a vasárnapot megelőzően…
Mindazt alátámasztva, hogy milyen aktívan töltöttem a hétvégét, szombaton nagytakarítást tartottunk otthon Zs-vel, illetve a két Dóri segítségével. Tisztítószerek, viledák, hideg zsíroldók és egyéb hasznos súrológenyák egész garmadáját beszereztük ehhez a harchoz, éreztük előre, hogy nem egy kifejezetten barátságos mérkőzés hangulatú lesz a dolog, inkább olyasmi kedvvel vágtunk neki, mint amikor másodosztályú csapatként a Barca-t kapod a selejtező körben. Na jó ez azért erős túlzás, aki már volt nálunk az tudja miről beszélek, nem pont arra gondolok, hogy munkásszállóhoz hasonló állapotok uralkodnak, szimplán csak arról van szó, hogy itt csak pasik laknak, és igen, a tiszta szónak egy teljesen másik jelentése villog a mi elménkben. Mint amikor a nők a fehér és szürke közötti színekre mindenféle fantázianeveket aggatnak különböző kajákból kiindulva (pl: vaj), holott amíg valami nem teljesen szürke és eredetileg fehér volt, az még mindig fehér, csak biztos szarul van megvilágítva.
Először mindenki a kedvenc helyét kezdte el fényesre sikálni, így amíg Zs a konyhába vonult megvívni saját háborúját, én rendíthetetlen tekintettel léptem be a retyóba. Nyilván az is közrejátszott, hogy fondorlatos módon kiötlöttem, hogy ennek az alapterülete a legkisebb, ergo jó gyorsan meglesz háhá! Hát őőő…ezúton is üzenném a nagy márkás súrolószereket hirdető reklámok készítőinek, hogy sikeresen átvágtak, és kívánom nekik, hogy az életük hátralévő részében ugyanolyan félrészeg mosollyal kelljen nekik patyolat tisztára glancolni valami jó ocsmány dolgot, mint ahogy a jó húsban lévő vastagon megkent háziasszonyok egy laza mozdulattal húzzák le az előzőleg véleményem szerint soha be nem piszkolt – inkább külön kifényezett - üvegfelületről az előtte két másodperccel ráfújt kemikáliát. Itt-ott, a bútorok kevésbé szem előtt lévő részein igazi metamorfózisnak lehettünk tanúi, amikor is a szürke színből hirtelen sötétbarnává változtak vissza a dolgok. A csata több mint 4 órán keresztül tartott, tény, hogy nem értünk a végére, de azért tényleg jobbak lettek a fényviszonyok a fehér felületeken is na. A fürdőszobába belépve pedig egyenesen úgy éreztem magam mintha valami menő hotelbe csöppentem volna. Legközelebb ugyanitt (leghamarabb jövőre) találkozunk!
Persze a hétköznapok szürkeségét is megtörik itt-ott érdekes események, két hete kicsiny óriásvállaltunk jóvoltából egy napot (pontosan kb 21 órát) töltöttem a lengyelhon fővárosában ahol az átlaghőmérséklet 15 fokkal alacsonyabb, a leesett hó szintje pedig olyan 20 cm-rel volt magasabb a budapesti viszonyokhoz képest. Ott ez szemmel láthatólag hidegen hagyta a helyieket, teljesen nyugodtan, dinamikus tempóban, hőbörgés, anyázás, meg dudaszólamok nélkül vezettek az amúgy külön nem tisztított utakon, elvégre a menőbb járművek 10-15 cm-es magasságban lévő lökhárítója egészen ügyesen és folyamatosan szintbe hozza az aszfalton lévő havat. Első kérdésünkre, hogy amúgy mióta esik, teljesen unott fejjel válaszoltak ottani kollégáink, hogy 2 hete.
A látogatásunk célja egy 8 órás tréning volt a cég kinti irodájában, előzőleg külön felhívták a figyelmünket, hogy mindenki hozza a vállalati laptop-ját magával, merthogy lesznek interaktív gyakorlatok is. Jó, mondtam az esélytelenek teljes nyugalmával, én a magam részéről még ha volna se vinnék, két dologból kifolyólag. Először is a reptéren biztos, hogy megint terroristának néznek - a kütyüt meg bombának – pont elég macerás így is a biztonsági kapukon való átjutás, örülök, ha az övem levétele utána a gatyám a helyén marad. (A kazoo-mat meg úgyis megint bong-nak hiszik, aztán nekiállnak szagolgatni nem létező égéstermékre utaló nyomokat keresve rajta.) Másrészt 1 napos tréningről van szó összesen… Amennyit itt használni kellene az eszközt, annyit simán meg tudok jegyezni – vagy majd lelesem a mellettem ülőéről. Majd egyébként egyszer elmesélem azt is, hogy általában hogyan is zajlanak az ilyen „workshop”-ok nálunk, illetve mi minden is történik egy nap leforgás alatt. De visszatérve, ezt a hozza mindenki a saját gépét dolgot a szervezők rendesen elkalkulálták. Az hagyján, hogy mostanában már a legprosztóbb kocsmákban is van wifi, nyilván az irodaépületekben sincs ez másképp, ráadásul ezzel mindenki kezében ott volt a remek lehetőség, hogy az elfoglaltság burka mögé rejtőzve azt csináljon egész nap amit akar. Részletkérdés. Odakint egyébként minden szép és jó volt, egy dolgot leszámítva, ebédre volt szerencsém belekóstolni egy helyi DonP…, akarom mondani Jozef pizzájába, amely méltán kiérdemelte nálam életem legrosszabb pizzájának járó dicső címet. Van az a mondás, hogy a pizza olyan mint a szex, még akkor is egész jó ha valójában nem az. Ezen a vonalon továbbmenve ez a kaja valami olyasmire hasonlított, mint amikor a Buckherry által megénekelt örökérvényű sláger (Too drunk to…) állapotában kezd el az ember kötéllel billiárdozni. Szóval mostantól ez a mítosz nálam megdőlt. Mindegy, inkább csendben maradok, ingyen volt.
Persze történtek kevésbé említése méltó dolgok is az elmúlt hetekben-hónapokban, meg olyanok is, amiket tök jó lett volna most elmesélni csak az idő intervallum nagysága miatt pont most nem jutottak eszembe. Lassan itt a tavasz, ezt a kis időt már úgyis mindenki kibírja akár egy levegővel is, meg aztán lesz itt még a közeljövőben pár olyan esemény, amire érdemes lesz elnézni. Pl február 22-én játszik a Korpiklaani a volt WW-ban, aki nem ismerné őket, talán úgy lehet ezt a műfajt leírni, hogy mulatós folk-metál. Érződik rajta, hogy a téli sötétség okozta depi elkerülése végett a finnek szeretik italozva jól érezni magukat. Aztán meg március 6-án debütál a The Trailerz nevű country sleaze/glam zenekar a budapesti BackStage Pubban. Ők garantáltan kihozzák az emberből a party hangulatot.
