2013.03.13.
Na jó, asszem ha megnézek még egy Californication részt vissza fogok szokni a cigire. Vagy legalábbis muszáj leszek rágyújtani, de hát hiába is ilyenek ezek a legkevésbé sem burkolt marketing fogások. Pedig még csak az első évad harmadik epizódjának felénél tartok, és épp megállítottam, mert égető vágyat éreztem, hogy kimenjek a konyhába és töltsek egy Zsimbim whiskeyt jéggel. Most, hogy ez már megtörtént, eszembe jutott, hogy igazából írhatnék is, és ne kelljen megint az elmúlt 8-10 hónap eseményeit egyszerre, órákon keresztül apránként felidézni, összerakni, megfejteni és valamennyire a valóságnak megfelelően közszemlére tenni. Mert a végén ismét kifelejtek valamit. Ellenben így legalább csak a pozitív dolgok maradnak meg, habár néha határozottan nehéz összeszedni az emlékeket egy két eseményről – mint azt már régebben ki is fejtettem – melynek oka minden bizonnyal a rengeteg munkával eltöltött szorgos órában és a kettlebell edzések kétszázas pulzusú tüdőkiköpős percei okozta fáradtságban keresendő. Minden más feltételezés alaptalan. Sőt, sértő is.
Szóval, előzőleg említettem, hogy érdemes lesz lenézni Korpiklaani-ra, én meg is fogadtam a tanácsomat és utólag visszagondolva jó ötletnek bizonyult. Már az este éreztem, hogy kegy pontjaim maxon vannak a R’N’R isteneinél, hiszen sikerült megdönteni a tavalyi Amorphis koncertre menet felállított rekord tranzit időt a Dévai rezidencia – Club 202 távon. Ezúttal 35 perc volt a menet, és csak kétszer kellett irgalmatlan tempóban rohannom az engem éppen otthagyni készülő busz majd később villamos után. Még jó, hogy volt nálam félig teli laposüveg, így gyorsan tudtam öblíteni a nagy ijedtségre. A villamoson már találkoztam arcokkal, akik ránézésre ugyanarra a bulira tarthattak mint én, ők a Madaras whisky helyett az utazó sör mellett tették le a voksukat, egyikük – a legnagyobb, legszőrösebb és legmonszterebb – újonnan támadt ötletétől vezérelve az éppen kiürülő dobozát módszeresen összenyomta és azt későbbi felhasználás végett az egyik kapaszkodó köré tekerte. Azt, hogy utólag tervezett vele valamit onnan tudom, hogy a társaságukban lévő beépített zöld munkatárs kapásból megfeddte, hogy ne legyen má’ ekkora paraszt, hogy odaszemetel, mire a nagydarab úriember gondolkodás nélkül rávágta, hogy eszébe nem jutott otthagyni, csak így szem előtt van és nem fogja elfelejteni, amikor majd leszáll. Ennyi erővel mondjuk zsebre is rakhatta volna, de nem kívántam ez ügyben haverkodásba bonyolódni velük. Így is jól rám ijesztettek mikor a cél előtt három megállóval egyikük hirtelen felindulásból felkiáltott, hogy „Ez aaaaz, ittvagyunk, megismerem a helyet a fénybőől! „, én hülye meg mentem volna utánuk, lévén ránézésre nagyobb helyismerettel rendelkeztek nálam. Utólag rájöttem, hogy az egyetlen dolog, ami miatt azt hitte le kell szállniuk az csakis a rideg tény lehetett, hogy elfogyott az ő üdítője is. Bár lehet, hogy csak pisilnie kellett.
Röviddel később már a helyes megállónál szálltunk le, és miután a csontszáraz laposüvegem gond nélkül átslisszant a motozáson meglepő látvány tárult odabent szemeim elé. Böszme sokan voltak az tuti, szerintem vagy 600-an biztosan lehettek bent. Elég vegyes társaság volt, mondjuk nem is tudtam mit várhatok az úgynevezett „folk farsangtól” mivel ilyen csábító marketing frázissal is láttam ezt a partit hirdetve. Metál-viking-harcosok sokasága, ki-ki ilyen-olyan színpompás sminkkel, mentével, bő-inggel, tetkókkal, combközépig érő csatos csizmákkal, seggig érő hajjal feldobva a mára kevésbé trendi fekete-póló farmer verhetetlen párosát. Pár víg polgár már annyira belelovalta magát a táncizásba, hogy szemérmetlenül közszemlére is tették erősen kimelegedett felsőtestüket. Szóval semmi extra, átlagos péntek esti hangulat, azzal az extrával megspékelve, hogy meglehetősen sok gerelyrészeg csávó lézengett, ténfergett fel és alá, ami azért este negyed tíz körül még számomra is meglepőnek bizonyult. Utóbb fondorlatos módon megfejtettem, hogy ebben a délután 4 órás kapunyitás is bizony kulcs szerepet játszhatott.
Az előzőleg fellépő 4 zenekarról le is maradtam, viszont kettő még így is hátravolt, köztük ugye főleg az akik miatt erre tévedtem, szóval aggodalomra nem találtam okot. Még a pulthoz is gyorsan oda lehetett jutni, ott pedig majd színjózan félmosolyom bőven vertre az előzőekben leírt állapotú emberekét, így a pultos leány hamar meglátta, hogy én következem a sorban. Ezt követően összefutottam U Vivivel, aki a koncertet szervező gárda oszlopos tagjaként abban a külön kegyben részesített, hogy körbe vezetett a klub egyes nagyközönség előtt zárt részein, közben igen érdekes sztorikkal szórakoztatott leginkább a „mörcs” szakma rejtelmeiről. A mörcsösök valójában azok az emberkék, akik együtt turnéznak az adott zenekarral általában külsős cég megbízásából, és igyekeznek a különböző zenekaros portékákból – pólók, pulcsik, CD-k, zászlók, kitűzők stb…- a lehető legtöbbet értékesíteni. Mindezt gyakran úgy, hogy közben jó esetben 5 percre elhagyhatják a standot minden állomáson egyszer, miközben órákon keresztül igyekeznek a helyi vevők segítségére lenni, gyakran úgy, hogy a delikvens már a saját anyanyelvét is töri. Mondjuk emellett körbeutazzák Európát is az igaz, meg lehet haverkodni a kedves művész urakkal, elvégre minden turné egy egy kicsiny valóságsó is egyben. De bővebben erről inkább V-t kérdezzétek, ő már igazi senior.
A Korpiklaani előadása határozottan felsőkategóriás volt, amilyen egyszerűnek tűnik pár számuk, annyira lehet érezni, hogy bőven vérprofi zenészek adják elő. A setlist szintén elég kúl módon volt összeállítva, vegyesen régi és új nóták, és szerencsére nem spórolták ki a mélyebb filozófiai gondolatokat ébresztő dalokat sem, úgy mint a Vodka, Tequila és a Beer-beer. A koncert után nem sokkal láttam, hogy rohamos gyorsasággal kezd ürülni a hely – gondolom ebben megint csak közrejátszott a délután 4-es kezdés - így aztán én sem húztam sokáig, másnapra úgyis fenenagy pusztulást terveztem otthon és gondoltam így majd jó korán el tudom kezdeni kiélvezni annak minden percét.
Másnap vidáman ébredtem, és igazából nem is traktálok senkit az uncsi szombati pusztulással mert ennél azért történtek határozottabban izgibb dolgok is az elmúlt hetekben. Max annyi, hogy aki teheti szombaton délelőtt kerülje a Lehel piacot, ugyanis ekkor az ott található népsűrűség egyes helyeken 6 fő / m2, a hömpölygő tömeg átlagsebessége pedig 0 – 15 cm / sec attól függően, hogy éppen nem-e áll meg valaki jó kedélyűen sztorizgatni valamelyik árussal a rendelkezésre álló legszűkebb helyen. Ilyenkor a jól bevált fújtatás, egyre hangosodó krákogás, és „legyen szíves” kántálás után az ún. „gentle push” a következő lépcsőfok, amikor is már a szavakon kívül egyéb non-verbális kommunikációs csatornákon folytatódik a forgalmi dugó oldása. Egyik hasonló szituban kaptam el a húspultoknál a következő félmondatot: „Sajnos a sertés dagadónk elfogyott, de most akciós a bőrös csülök…”
Visszatérve az érdekesebb dolgok irányába, nemrég sikerült zombiirtós kuponra szert tennünk, amely foglalatosság annyit takar, hogy lehetőséged van egy taktikai házban zombi kinézetű céltáblákra lőni éles fegyverekkel, köztük kétféle pisztollyal, meg géppityuval, és a manuális célzás helyett egyiknél bevetésre kerül az amcsi filmekből már jól ismert red-dot szerelék, ami ugye jóféle infravörös pöttyel jelzi, hogy kit fogsz éppen kilyuggatni. Sikerült is összeverbuválni erre egy 4 fős csapatot és március első szombatjára, délelőtt 10h-ra lezsírozni az időpontot a gyáli lőtérrel. Mielőtt azonban belemerülnék a zombik miszlikbe aprításának mikéntjeibe, pár szót úgy vélem megéri vesztegetni az ezt megelőző péntek estére is, hiszen ez volt a tavasz első napja, és valami lehetett a levegőben, mert akivel csak beszéltem azóta, mindenkinél határozottan elharapódzott a buli ezen a bizonyos éjszakán.
Mi egy laza péntek esti koncertlátogatást terveztünk, előre megbeszélve, hogy „ja max 11-ig maradok, mert másnap észnél kell lenni, kelni kell, szombat este úgyis buli lesz…” és hasonló elhamarkodott kijelentésekkel biztosítva be magunkat. A szokásos péntek délutáni edzés után jött a kiadós vacsora, majd pár pohár bor elfogyasztása, hogy mégiscsak megjöjjön a hangulat, és csak ezt követően indultunk el otthonról. A helyszínen a magam részéről folytattam a kedélyes borozgatást, okosan, nem mixelve semmilyen más piával, ahogy egy úriembertől ez elvárható. Egyébként úgy hozzávetőleg 11-ig valóban nem is történt semmi gond, csak azután hirtelen felgyorsultak az események, én pedig azon kaptam magam, hogy egyik pillanatról a másikra mind az x pohár bor egyszerre ütött be. Innentől számolva rendkívül keveslem a rendelkezésemre álló emlékek számát és az azokhoz tartozó emlékképek felbontását. Ezt az állapot én úgy hívom, hogy „az introvertált”. Ha térben és időben el szeretném ezt helyezni, akkor valahová a „mindenki kedvence” és a „csökkentett mód” közé tenném - utóbbira még a későbbiekben visszatérek majd. Na már most, amikor az emberből előtör az „introvertált” olyankor egyre kevesebb jelet küldd a külvilág felé beszéd formájában, valamint ezek a szavak sem tudják már egészen pontosan visszaadni az egyén fejében még kristálytisztán pergő gondolatokat. Valami hasonlót érezhetnek szerintem a meg nem értett művészek is. Ha gonosz akarok lenni, akkor úgyis mondhatnám, hogy ezen állapot előrehaladtával az adott személy elfelejti a beszéd varázslatos képességét, és pár egyszavas – általában ismétlődő – tőmondatnál bonyolultabban képtelen magát kifejezni. Pedig egy egy adott szituáció igenis megkívánja néha azt, hogy pl el tudd mondani azt a ruhatárnál: „A bilétát, amire az én barna bőrkabim is le volt adva, már leadták, így biztos külön tettétek valahova, és most szeretném átvenni”. Ehelyett a „kabát”, biztosittvan”, „nem” és hasonló szavak ismételgetése sajnos nem oldja a feszültséget, bentről pedig emészti ilyenkor az embert a meg nem értettség maró érzése, hiszen te tudod mi a probléma, csak valahogy a külvilág nem akarja tudomásul venni a tényeket. Másik rettentő jó példa erre, amikor hazafelé menet a mekiben nem tudod kimondani azt a bonyolult kifejezést, hogy: sajtburger – még jó, hogy ehelyett elég ha rámutatsz a képére, az ujjaiddal meg pontosítod a rendelni kívánt mennyiséget. Ugye milyen ismerős? De a sztorihoz visszakanyarodva, szerencsére nem kellett a ruhatáros által ajánlott opcióval élni: „Majd a buli végén bejöhetsz és megkeresheted”, ehelyett némi lézengés és szomorú ide-oda kóválygás után Trixy-nek is feltűnt, hogy valami nincs rendben, és segítetett, hogy visszakapjam a kabátomat. Külön köszönet érte neki még egyszer! Itt valami olyan fokú eufória lett rajtam úrrá, hogy szerintem a gyalogkakukkot is megszégyenítő tempóval téptem haza és ájultam be az ágyba azonnal, a kimenő híváslistát visszanézve ez valamikor fél három után következhetett be…
Másnap Zs szólítgatására ébredtem – hiszen az ébresztő beállítása a lefekvést megelőző pillanatokban még nem tűnt kulcsfontosságúnak - , hogy lassan keljek, mert 40 perc múlva indul a vonatunk. Na basszus, akkor gyorsan mosdás, öltözködés – nem aludtam ruhában jeee -, reggelizés – ki nem maradhat! – jóféle Tóalmási tüzes kolbász és kenyér formájában, bár ennek elfogyasztására már csak a vonaton jutott idő. Tehát igen, elértük a szerelvényt, még belefért volna akár egy laza kávé, meg egy rövid újságcikk öreguras olvasgatása is, viszont a 4 mesterlövészből csak hárman jelentünk meg, Dávid nem volt ott a megbeszélt helyen és időben. Telója kikapcsolva, a lakótársáé, Zolikáé szintén, ez bizony igen baljós előjel volt. Nos, pont mielőtt indult volna a vonat Dávid hívott eléggé orrhangon, hogy kicsit hosszú volt az éjszaka, ebben a pillanatban ébredt, és várjuk meg, mindjárt indul. Erre mondják, hogy unit lost… Mivel a következő vonat csak egy órával később indult, mi pedig időpontra mentünk így hamar realizáltuk, hogy aznap délelőtt csupán hárman fogunk tudni szembeszállni a zombik hordáival.
A lőtérre érkezvén gyorsan kitöltettek velünk egy papírt – nem tudom, hogy ez a standard felállás náluk, vagy a több méteres szesz aura következménye -, hogy kizárólag saját szakállunkra veszünk részt a partiban, ők pedig semmiféle következményért nem vállalják a felelősséget. Ok, rendicseeek! Nyilván volt egy rövid biztonsági eligazítás, hogy pl menet közben az ujjat tilos az elsütő billentyűn tartani, meg ne tartsuk úgy a fegyvert, hogy a csöve túlzottan a saját lábunk illetve fejünk felé néz érthető okokból kifolyólag. Ezek után a menetrend a következő volt: egyesével kellett bemennünk a lövészetvezető kíséretével, és szobáról szobára haladva módszeresen kivégezni minden ott lévő zombit, úgy, hogy szigorúan csak a headshot ér, és abból is kettőt kell leosztanunk / fej. Igen menőnek éreztem magam, amikor tárakkal telitűzdelt taktikai mellényben, géppuskával a kezemben masíroztam előre és halomra adtam le a lövéseket a zombik pofájára, szó szerint a legtöbb lövést az ellen nyitott szájába sikerült helyezni. Szegény célpontoknak amúgy nyilván esélye sem volt, nemcsak azért persze, mert mozdulatlanok voltak, hanem az aktuális fizikai állapotomnak megfelelően nem igazán kapkodtam, mondhatni komótosan hagytam időt minden célzásra, nehogy a végén kárba vesszen a drága töltény. Ahhoz képest, hogy elég fáradt voltam, a végére úgy éreztem, hogy ez igencsak jó móka és csak egyszer kellett szólnia a velem lévő arcnak, hogy ha lehet mellőzzem az ő irányába való fordulást.
Rövid ennyi volt a vadászat, úgy érzem sikerült még a későbbiekben is jól hasznosítható tudást magunkba szívni, így egy esetleges zombiapokalipszis sem érne már minket teljesen váratlanul. Feltéve persze, hogy valaki ad egy puskát. Inkább kettőt.
Ja igen, visszatérve a „csökkentett mód” definíciójára. Itt nem PC-ken jól ismert elindítási módra gondoltam, habár tény, hogy neve és jellemzői szoros összefüggésben állnak vele. Jelen esetben egy egészen másfajta aspektusból vizsgáljuk a szóban forgó dolgot. Ezen állapot igen jelentős - ámbár egyénektől eltérő - mennyiségű alkoholtartalmú ital elfogyasztása után következik be, már az „introvertált” és a „láthatatlan” utáni fázis. Ilyenkor az ember agya szinte kikapcsol, csupán a létfenntartó folyamatokra koncentrál, a kommunikáció a külvilággal teljes egészében megszakad, és mindösszesen egyetlen program fut, a „minél előbb érjünk haza” nevezetű. Fölösleges dolgokkal ilyenkor már nem foglalkozik a beépített CPU pl: további emlékek raktározása, másnapi tennivalók átgondolása, hazaérés utáni levetkőzés stb… Kizárólag már előre berögzített útvonalak jöhetnek szóba a cél elérése érdekében, szóval idegen helyen, fesztiválokon sajnos ilyenkor nem visz haza a belső GPS. Egyfajta meditatív állapot ez, hiszen kizárólag csak egy dologra összpontosítasz, de arra nagyon. A köztudatban valójában már létezik egy ige egy nagyon hasonló állapot leírására, ez pedig nem más, mint a „teleportálás”.
Na mindegy, inkább megyek táncolni, utána meg jöhet egy kis lazulós zene.
