Múlt hét csütörtökön, az utazást megelőző estén még egy utolsó check a cuccokon, aztán ismét lemértem a feladandó bőröndöt, mivel a Törkis Erlánjz max 20 kg-ban limitálta az összsúlyt, a liter pálinkának meg a pár szarvas-mangalica kolbásznak pedig mindenképpen be kellett férnie. A kézipoggyásznál meg rég letettem róla, hogy a 8kg-os előírás alatt maradjon, a laptop, külső winchester, váltóruha, és kezemből ki nem adandó dolgok már úgyis rég kimerítették ezt a határt... Később aztán ebből nem is lett gond, nyilván mindenki csak a méretét nézte a táskának, és nem a súlyát, utóbbit csak én éreztem, amikor a terminálokon baktattam fel-alá.
És akkor maga az út:
Istanbuli átszállással szólt a jegyem a Mumbai-ba, ahová Bp-től jóféle fapados méretű géppel utaztunk - ezeken ugye a 190cm fölötti testmagasság inkább hátrány - majd azt követően volt laza 6 órám, hogy elszórakoztassam magam átszálláskor a konstantinápolyi terminálon. Ki nem mehettem a reptérről, szóval maradt a fizetős wifi, de legalább az nem akadozott, feltéve, hogy a forrás mellett maradtál 2m-en belül a kajáldák mellett. Elég színes volt a felhozatal itt a különféle nációkból, kb mindenféle bőrszínű és vallás egyaránt képviseltette magát. A kisgyerekek üvöltöttek torkuk szakadtából, egyik a földön verte magát fene nagy kínjában, a másik meg egy asztalon toporzékolt mezítláb ordítva, anyu, apu mellettük meg nyugodtan pasziánszozott az okos telóról. Miután jól elmalmoztam és ittam egy transzfer-sört aranyárban, lassan átmásztam a terminál szó szerinti értelemben vett másik végébe - az utolsó kaputól indult a gép - miközben azon filóztam mi a bánat lehet a táskámban, amitől leszakadnak a karjaim...
Ezt követően megkezdtem utazásom második, ezúttal 6 óra hosszú etapját. Ez a gép jóval nagyobb volt, háromszor 3 ülés volt széltében, meg a lábam is elfért kényelmesen, szóval békésen szenderedtem, amíg a repcsi Irak, Irán, Pakisztán stb... fölött hasított 12.000 méteres magasságban. Az utasok nagy részén itt már látszott, hogy hazafelé tart, kb ha két fehér embert láttam rajtam kívül az utasok között. A stewardess-ek a jóféle kaják és piák felszolgálása mellett adtak mindenkinek egy Indiáról szóló kis egyoldalas prospektust, csak pár órával később vettem észre, hogy a másik oldalán egy megközelítőleg 20 kérdéses regisztrációs kérdőív van, amit majd a „customs clearance” előtt kell leadni. El is kezdtem filózni rajta, hogy van-e vámolni valóm, de aztán eszembe jutott, hogy az a biztos, ha maradok a nemleges válasznál. Némi segítséggel – a mellettem ülő indiai csávó látta, hogy még elég amatőr vagyok – sikeresen megválaszoltam a fontoskodó kérdések hadát, köztük ugye a vízum, útlevél, indiai cím?, indai telefonszám?-mal kapcsolatosakat, meg olyanokat, mint vannak-e a táskámban növényi magvak, illetve hús termékek (pl: kolbász), hát természetesen nincsenek!
Az mumbai-i helyi idő szerinti hajnal 4:30-as landolás után rendíthetetlenül követtem a „baggage claim” táblákat ide-oda kóvályogva a terminálon, mígnem az egyik lépcsőn lemászva láttam meg az előttem álló sort, a távoli messzeségben meg a Registration Office feliratot. Röpke 60 perc sorban állást követően máris én következtem, a kis hivatali csávónak már előre láttam a fején, hogy rám fog kötni… A repcsin kitöltött regisztrációs lap, útlevél és beszállókártya bemutatása után nem is értette, hogy lehet az, hogyha Bp-ről indultam, akkor miért Isztambul van a beszállókártyán, mint indulási állomás. Plusz még el kellett magyarázni, hogy a vízumom valóban csak 1 évre érvényes, de, nyilván majd meg fogom hosszabbíttatni, ha máris pofátlanul, két évig akarok itt tartózkodni. Néhány kérdés után aztán kegyesen tovább engedett, nyomott egy pecsétet a vízum mellé az útlevélbe aztán visszaadta a kezembe és némán mutogatta, hogy húzzak már arrébb, mert feltartom a sort.
30 métert tovább haladva a következő „ellenőrzési ponton” megint állt egy arc, ő biztos, ami biztos még egyszer megnézte az útlevelem érvényességét. Ezek után izgatottan szaladtam a poggyászokat mozgató szalaghoz, nem csak amiatt, hogy vajon a csomagomat jó felé irányították törökhonból, hanem a landolás már kb lassan másfél órája történt, az én járatomat meg időközben levették az érkező gépek listájáról… Apróbb örömmámor, amikor sértetlen állapotban lemartam az ismerős bőröndömet a futószalagról, majd újabb szemráncolás, amikor megpillantottam a „customs” azaz vám feliratot. Itt a biztonsági ellenőrzéshez hasonlóan átvilágították a cuccomat, a két csávó közül igazából egyik se figyelt, gyorsan tovább is álltam, amíg a következő arc meg nem állított és kérte azt a pici fecnit, amit előtte a regisztrációs iroda csúsztatott be az útlevelembe. A kezébe is nyomtam hamar, majd igyekeztem az „Exit” tábla felé, eszembe is jutott, hogy vajon a taxis tényleg odakint fog-e rám várni az előzetes egyeztetésnek megfelelően, de minderre az örömteli pillanatra még további 20 percet kellett várnom. Közben visszautasítottam 4 másik úriember remek taxi ajánlatát, míg végül a „prepaid taxi” feliratú standnál egy hölgy felvilágosított – miközben én a hotel foglalásomat lobogtattam előtte -, hogy itt tudok fizetni előre a taxira, de ha nekem ez már meg van rendelve, akkor kint megtalálom.
Kilépve a terminálról kaptam egy laza fejrúgást a monszun okozta 90%-os páratartalomtól – mint utóbb kiderült a hotelszobában légkondival sem lehet ezt levinni 75% alá, ellenben ennek eléréséhez 20 fokra kell lőni a hőmérsékletet, szóval nem igazán ajánlott -, ettől függetlenül igazi menőség volt látni a csávót, kezében a táblán amin valóban az én nevem állt. Hangos „Good morning Sir!” felkiáltással köszöntött a sofőr, kiragadta a kezemből a kerekes bőröndöt, és el is indultunk a taxi felé. Időközben hozzánk csapódott ilyen 18 éves indiai figura, és mivel a táskámat már nem voltam hajlandó átadni neki, munkája a következő lift gombjának megnyomására, majd a taxi ajtajának kinyitására korlátozódott. Mikor beszálltam többször feltette a kérdést, hogy „How about / Don’t forget the tips, sir?” Sajnos ekkorra már olyan dög fáradt voltam, hogy nem jutott eszembe a kezébe nyomni egy marék magyar aprót, kb annyit tudtam kinyögni, hogy sorry, de nincs egy buznyákom, akarom mondani rúpiám sem, amivel nem is hazudtam igazából. 6:20-ra érkeztünk meg a hotelbe, közben jól lehűltem az autóban csumáig hajtott légkonditól, majd a recepcióra belépve ismét hangosan előre köszöntött „Good morning Sir!”-rel az ott álldogáló úriember. Szoba átvétele sikeresen megtörtént, itt kivételesen csak aláírnom kellett a már előre kitöltött formanyomtatványt, egy másik fickó pedig fel is vezetett a szobámba. Végre boldogan dobtam le az út folyamán először a cuccaimat és megállapítottam, hogy elég jól elleszek ebben a frankó kis hotelben, gyorsan le is feküdtem miután az óra elütötte a fél hetet.
És az első nap:
Reggel 9-kor ébresztett az óra, ugyanis ekkorra volt megbeszélve, hogy hívom az itteni főnökömet, aki teljesen átérezte a helyzetemet, mondta, hogy bőven jó, ha 2, fél 3 magasságában majd bemegyek a céghez. Yeah, akkor 1-ig még lehet aludni, de hát nem úgy van az, mert közben kétszer csöngettek be, illetve egyszer föl is hívtak a recepcióról ilyen olyan okokból kifolyólag. A szobám csengője pedig – az ágy mellett pont a fejemnél elhelyezett asztali telefonnal karöltve - böszme hangos alapból, így biztosítva, hogy véletlenül se legyen meg egyhuzamban 1 óra alvás.
Délután kettőre rendeltem autót – a melóhely és a hotel között benne van a szoba árában – majd nem sokkal azután meg is érkeztem az irodába ahol már az új főnök fogadott. Először irány az adminisztrációs osztály, ott igen gyorsan elhadarták, hogy milyen formaságokkal kell majd megbirkóznom – ekkor még nem is sejtve, hogy ez még csak a jéghegy csúcsa - majd azt követően ismerkedés a csapattal, és még egy kis adminisztráció a végére. Sajnos a belépőkártyám megszerzéséhez feltett kérdések közül nem mindenre tudtam fejből válaszolni, mondjuk meg is lepődtem, amikor a vércsoportom mibenléte felől érdeklődtek. Nap végére az is kiderült, hogy kell majd pár fénykép is a különböző doksikhoz, gyanútlan kérdésemre, hogy olyan 6-8 db elég lesz-e, mosolyogva válaszolták, hogy igen, elég lesz, méretenként, külön külön három féle méretben. És legyen inkább 8 az 6…
Hazafelé menet Konrad - egy a mumbai-i irodában dolgozó lengyel munkatársam – elkísért a fényképészhez, ott megkérdezve, hogy az előírásoknak megfelelő méretű és mennyiségű kép menyibe is fog kerülni egy határozott: „It’s OK” választ kaptunk. „Jó, de akor 10 percen belül meglesz, ugye?” Erre meg jött az ultimate indiai fejrázás, ami ugye jelenthet igent, nemet, meg úgy a kettő ötvözetét is. Egyébként külön csávó van a kép készítésére, külön a rendelésfelvételére, külön a digitális méretezésre meg külön, aki a pénzt kezeli. A kasszás egyébként – mint ahogy azt később megtudtam - minden esetben az adott bolt tulaja, akinek abból áll a munkája, hogy egész nap pénzt nyálaz. Emellett semmi. A semmi pedig kimeríti azt is, hogy nem feltétlenül van vele tisztában, hogy mit árulnak a boltjában. Ha megkérdezed tőle, akkor odahív egy másik arcot, aki helyette elmondja.
Szóval kattant a gép, kifizettük – a 24 kép volt 300 INR, ami mai árfolyamon 1020 HUF – , kiállították a névre szóló bizonylatot – amit természetesen alá is kellett írnom - és mondták, hogy fél óra múlva már jöhetünk is érte. Király. Konrad azt látva, hogy már csak kóválygok a kialvatlanságról, gyorsan meghívott egy sörre, hogy erőre kapjak, meg, hogy elüssük az időt a képek elkészültéig. A sör lecsúszott gyorsan, éberség mutatóm meg felugrott pirosból a narancssárga szint aljára. Utána visszamentünk a képekért, én gyanútlanul beálltam a sor végére, K meg felvilágosított, hogy az ilyen „bazároknál” nincs olyan, hogy sor, csak előre kell menni. És igaza is lett, az egyik ott dolgozó csávó fel is ismert és a blokk visszaszolgáltatását követően átvehettem az egyébként teljesen jó minőségű, frankó képeket.
Akkor ezzel a mai feladat kipiálva, K visszadobott kocsival a hotelbe, én meg egy light-os vacsi után bezuhantam az álmatlan mélyalvásba.
A folytatásban fogom taglalni a helyi közlekedés szépségeit és körülményeit, plusz úgy vélem a mai napi bevándorlási hivatali formaságom, ún. FRRO papír megszerzése is megér egy pár sort.
Ja igen, a kajákról egyelőre kizárólag csak jót tudok mondani, minden nagyon finom, legnagyobb részük igen „spicy”, mondjuk én otthon is imádtam indiai étkeket fogyasztani. Aki meg nem szereti a csípőset, nos, arra itt nem igazán gondolnak. ;)
