Nemzetközi multi-betyárság

Reading time: 13 minutes

I began this year in a rather joyful mood which was not only due to the recent start of my 3 months’ vacation & the replacement of European winter with nice summer weather in Asia, but of course to the one month purely dedicated to yoga learnings in Mysore, India.

During the past few years I have learnt my lesson that whatever you can fit into a (big) backpack should be more than sufficient in Asia. My trip from Budapest to Bangalore went very smoothly, no big crowd at the immigration, no hiccups with the visa process, could withdraw cash from the very first ATM with minimal rip-off, and found my driver easily too. I just needed to survive the remaining 4 hours of car ride so that my restless (and slightly weary) buttocks could finally reach the Samyak ashram, which lies about 170 kms from Bangalore airport.

I figured that I will try to obtain a local sim card from a random road store right away so I don’t need to worry about wifi for the rest of my trip and I can roam 4G for barely no costs. Unsurprisingly, this wasn’t as easy and straightforward as it sounds. The shopkeeper was asking for some “local ID proof”, so I have quickly flashed out my Indian tax-card proving that I’m indeed a “local” person. Yeah, he kept telling that this is not good enough, a local ID proof is mandatory, so I had to leave as there was clearly some gap in our communication. I have learnt it only a couple of hours later that the required formality was a local (i.e. Indian) citizen’s signed passport or ID card copy. I did not even bother asking why is this really needed, all my past memories from India clearly reminded me, it would have been a pure waste of everyone’s precious time. 

So, we have successfully reached the Samyak yoga centre, which is located in a charming remote location near Srirangapatna – about 16 kms from Mysore, where my nice & tidy room was already waiting for me.

Even though the entrance side of the building did not show much, the view from my room was quite impressive.

Soon I have met with couple of the other students and as we did not have much to do during the first day – aside from the opening ceremony – we had the chance to explore a bit in Mysore, drink the first coconut water, devour our first dosa, and to adjust a bit to the Indian rhythm. By the opening ceremony all of our classmates arrived safely, we were 16 students for 3 teachers. Funny enough, 7 out of the 16 were from France…

The yoga shala before the opening ceremony

Then on the very next day the education started, by the end of which I felt pleasant tiredness throughout my body and mind. Also, I have quickly realised that my knees are not quite used to sitting in crossed legs position for hours. On the 2^nd day I decided to push myself slightly beyond my limits and see how it goes. I was stretching my body intensively, forced the cross-legged position so that my knees can get adjusted to it etc… Well, as any reasonable person would expect, it did not go that well… I went sleep with my hamstrings being super sore, my knees felt destroyed and I had a rising doubt, how on Earth will I survive the remaining 26 days???

pascimottanasana - final position is when your chin is down on your shins while keeping the back & legs straight. Well, this will take a while...

As per the description of the course, we have started to teach in small groups (5-6 persons) from the 2^nd day already, well, we quickly realised that there is long way to go before becoming a teacher. In the beginning we were only teaching 1-2 asanas to each other per day, we needed to explain those for the group, how to get into the positions, how to dismount those, what should we pay attention to, what mistakes to avoid etc… By the end of the first week we were able to conduct a 75 mins vinyasa module within our respective groups by everyone teaching about 12-15 minutes.

I enjoyed the classes very much, our timetable looked like the following during the first week: traditional vinyasa flow (7:00-8:30), breakfast with small break (8:30-10:00), yoga philosophy (10:00-11:30), asana clinics (deep dive into the smallest details of all asanas, corrections, advancement technics, tips & tricks…) and group teachings (11:40-13:30), lunch and mid-day break (13:30-15:45), personal practice and workshop (15:45-18:00), break (18:00-18:30), breathing technics and meditation (18:30-19:30), dinner (19:30-20:00). Every 7^th day of the course was an off day, which were Tuesdays.

baddha konasana - in the final position your knees & nose should touch the ground while your back is straight. Well, my back is straight so I'm on track! 

All of our 3 Indian teachers were extremely nice and knowledgeable during the course, they are in the beginning of their thirties, and familiar with both the academic & physical aspects of yoga teaching on a rather professional level. They also complement each other very well as their personalities are quite different. Trupta – who was conducting the morning classes and asana clinics – is super-humble guy who reminded me of a XI. century monk. He was able to demonstrate even the most difficult asanas perfectly while talking uninterruptedly, like gravity did not affect his body at all. Aravind represents the classic professor type, he conducted the yoga philosophy classes and a few afternoon asana sessions, besides his brilliant academical knowledge, we learnt soon that his endurance is also well above an average human being. Rakesh taught us breathing technics, meditation and also held various classes in the afternoons. With his most appealing charisma he could easily be a stand-up comedian too, actually he used to teach yoga for celebrities before deciding to become a teacher in Samyak. The 3 of them are the corner stones of Samyak Yoga, they built up this paradise from scratch with hard work, discipline, well, and of course massive investments. 

From left to right: Rakesh, Trupta & Aravind 

So, after a heavy first week, finally we have reached our 1^st day-off! Not that I had any problem with the fixed time schedule throughout the week, rather my body needed some soothing. So, we decided to explore a bit in Mysore, after all we have been away from the urban civilisation for the past week. Also, most of us wanted to pamper our bodies with various massage treatments.

To ease the soreness in my body I decided to give a chance to an ayurvedic massage. Well, the experience was rather unusual and maybe a bit weird too… Though I felt better after it. Anyway, let me explain. First of all, in the concept of ayurvedic treatment only your own gender will treat you. And in this specific case, it was not 1 but 2 guys at the same time. It was a quite memorable hour when the 2 Indian guys were sliding their hands all over my body in a small, dim, steamy, kitchen-like room, while I was lying on a hard, wooden board, and the only thing (partially) covering my private parts from their hands was a paper like, extremely thin loin-cloth. So, as part of the treatment they spilt hot oil on my whole body (yes including the top of my head) then using the slipperiness they make sure the oil is getting thoroughly rubbed it into the body. In the first 10 minutes I simply felt uncomfortable, various horror and medieval torture movie scenes were crossing my mind, then came the dreaded moment, when they asked me to turn on my belly and started to untie the thin string of my loin-cloth… I was ready to scream & run for my life, but luckily the story did not turn into a thriller, neither needed I report them for sexual harassment. To put it delicately, the elements of the root chakra did not get assaulted. Once they finished, I was told to lie into a steam cabin from which only my head was out, and while I was trying to decide whether that’s good or bad, the two guys were non-stop staring at me with emotionless faces. After getting boiled in the steam for a good 10 minutes I took shower 3 times so that most of the oil and its rather weird fragrance could be wiped off from my body. So, all in all, it was a quite memorable experience.

After the massage we explored a bit in the area called Gokulam, which is famous for its "yoga tourism". Not only many yoga schools are located here, you can also find various shops to buy yoga related goods & accessories. And of course the presence of many foreigner looking guys & girls roaming around with their yoga mats hanging on their shoulders. 

View from a local cafe in Gokulam.

Some of the small streets in Gokulam area reminded me of rather Italy than India. Mega-like!

Of course, it was recommended to do practice even on our off-days. And obviously we did! To a certain extent. As the picture proves we were in the yoga hall:

So, back to the training. During the 2nd and 3rd week we have been focusing more on the teaching part, every day we taught something different in our small groups than the day before, also the groups got rotated from time to time so that we are getting more exposure. The morning sessions became harder and harder every day, both the number of asanas per session was increased and the difficulty level of those was raised gradually too. Trupta highlighted us every day that we are here to learn and practice, but we should not push our body over our limits nor should we expect to improve our flexibility within this one month. The more days we spent in the course the less cooperative our bodies started to became actually. I started to encounter soreness in muscles of which existence I was not even aware of. It happened often that I could not stretch as much on a particular day than a day before. Fortunately, none of us suffered any severe injuries, we managed to survive with medium-light soreness. No matter how hard I tried to protect my knees and avoid painful positions, the heavy morning sessions and the 90 minutes of practices in the afternoons did not allow my body to recover.

Partner yoga class.

The ultimate sentence of our practices was: “Breathing is the key, so breathe!”. Yeah, right, thanks for this brilliant idea, I would have probably choked without you telling me this quite obvious point. But it took me a while – and a couple of sessions – to realise, there is a massive difference between breathing some oxygen into your lungs and actually focusing the breath. Focusing on the breathing itself is the third level – I will get there later. So, why breathing is so important? It conveys the oxygen – you can name it energy, prana, chi or the Force itself – into the muscles and the cells. Proper breathing allows your muscles and cells to get sufficient amount of energy & get used to the position by creating memory patterns in those. This is basically how your body learns the asanas. What does it mean to breathe properly? Breathe slowly, steadily, and comfortably without any gasp or effort. Once you are forcing your muscles and create pain – which means that the muscles and cells are not getting sufficient energy – then your breathing and the flow of energy is getting disturbed. Which should be avoided as it will prevent your body to improve.

During the first few days of the course I have been pushing myself heavily and wasted a lot of energy to force my body into certain positions in the name of improving those, which did not bring any development. On the contrary, sometimes a certain position was even more difficult a day after, as my muscles were sore, and my body was unstable. So, how can you improve your asanas? Find your boundaries. And stay on the edge of those. Yes, I know that life begins where your comfort zone ends, which is a beautiful concept how to experiment life, yet, it will not help your asana practice. So, once you find your limitations, try not to exceed those deliberately. Find the position where you don’t feel pain. Slight discomfort is OK until your breathing is undisturbed. Then breathe. And enjoy the asana.

This sounded like bullshit to me. No pain, no gain, right? Well, in this case, it is wrong. After experimenting – and failing miserably – with the “power” concept, I gave a chance to the other idea “not to push over the limits”. And it worked beautifully. I was breathing properly, and without any heavy efforts, my body was more stable in the asanas where I was sweating my ass off by trying to strain my muscles and collapsing 1-2 days before. Even my flexibility improved in certain forward folding positions – which are really not my favourites – by being able to relax e.g. my hamstrings. For me, this was an extremely important lesson to learn.

mayurasana a.k.a the peacock pose - here, just flex your muscles, maybe all of them. A moment of joy :) 

So, the 3^rd and 4^th weeks passed rather fast, by that time everyone got used to the daily routine. I did not even leave the ashram on our last day off, the relaxing river side and the nearby peaceful landscape looked way more soothing than the busy city noises.

Our little river next to the ashram.

With Arnaud (France) & Gimmi (Italy)

Also, our group of students built up very nice relationships not only among ourselves but with the staff of Samyak too. Some of us challenged them to a cricket match, others helped them to cook, someone tried to learn some Hindi language, or some local dance movements – yeah, I have also tried to teach them my signature moves ;)). Also, the staff was extremely nice to us, they were smiling none-stop, which was really appreciated after some challenging days. But my all-time favourite was Jeetu, the Samyak master chef, who upon learning about my rather strong emotions towards coriander (i.e. hatred), started to cook personal portions to me without involving the “evil herb”. In my eyes, Jeetu will always remain a true hero.

Jeetu (left) prepared personalized coriander-free version of this magnificent meal. Shivam (right) aside from helping Jeetu with cooking also assisted us with more delicate matters (laundry). 

During the last week the morning sessions were conducted by 2-3 students instead of Trupta, every day by different 2-3 people. We were randomly split into these small groups, and it was the group’s responsibility to prepare a 90 minutes session for the remaining students, so each individual had about 30-45 minutes to teach & shine.  No matter how hard our actual teachers were trying to convince us that this is not part of the examination, it felt a bit too suspicious :)) Well, as we learnt later, the actual success condition of getting the certificate at the end of the curse was our overall expressed dedication through this one month, so our “examination” started on day 1 already. We had an actual written exam too before the closing day, yet that was more like a formality so that we could prove ourselves that we had learnt some theoretical knowledge too.

The magnificent 16 - Vinyasa TTC January 2018

And if someone was open minded & dedicated to learn, then the amount of acquirable information was tremendous. Almost 80 asanas down to the finest details, correction technics, improvement steps & tools, yoga philosophies, various breathing & meditation technics, bandhas, kriyas, mantra chanting, sloka singing etc… None of our questions remained unanswered, despite we had tons of them. The patience level and positive attitude of our 3 teachers was absolutely amazing. I believe every student had a few ups and downs through the month, yet the surrounding positive vibe helped all of us to achieve something really great here.  

We had a beautiful and slightly overwhelming closing ceremony on the last morning, before which we had to create a colourful flower petal mandala – ah yes, this is a skill I forgot to mention above. We actually got up 4:45am to have enough time to complete.

Then once finishing our last breakfast in the ashram, it was time to say goodbye to our beloved teachers, the remaining staff of Samyak and of course to the fellow student. After then we were released to continue our individual yoga journeys somewhere else…  

Rakesh promised us discounted samadhi so we dressed up accordingly. Trupta (in the middle) knew it is not going to happen. 

Our little present to Samyak Yoga.

Olvasási idő: 10 perc

Igen derűsen vágtam neki az idei évnek, nyilván ebben a az imént kezdődő három hónap szabi is jelentős szerepet játszott, és erre jött még a nyári klíma, meg ugye az egy hónap tömény jóga, rögtön januárban. Az utóbbi pár évben már megtanultam, hogy nem kell túlgondolni a bepakolást, ami befér egy (jó nagy) hátizsákba, az pont elég, vagy talán még túl sok is Ázsiában. Az utazás tök rendben ment, január 2-án reggel 9-re landoltam Bangalore-ban, ahol - indiai mércével mérve – totál rendezetten zajlott az imigráció, kp-t az első ATM-ből sikerült kinyernem minimális lehúzással, a sofőrt is hamar megtaláltam, már csak a maradék négy órát kellett kibírni a kocsiban, hogy az utazásról meggyötört alfelemet a Samyak ashram-ba transzportálják, ami a bangalore-i reptérről 170 km-re található. Útközben gondoltam vételezek is gyorsan egy helyi simkártyát, hogy potom összegért zúzzon a 4G, de természetesen nem ért különösebb meglepetésként, hogy ehhez egy bizonyos formaság hiányzik, névlegesen a local ID proof. Gyorsan fel is villantottam a betárazott indiai adókártyámat, mondván, hogy én „helyi” vagyok, de persze ez kevésnek bizonyult. Csak később derült ki, hogy ami nekik kell, az valójában egy helyi (értsd indiai) polgár személyi igazolványának vagy útlevelének másolata, aláírva. Nyilván meg sem kérdeztem, hogy miért, még így a két és fél éves mubai-i költözésem távlatából is tisztán emlékeztem, csak fölösleges szájtépés lenne. 

Szóval befutottunk a Mysore-tól mindössze 16km-re, festői környezetben található Samyak jóga központba, ahol már csili-vili állapotban várt rám januári kies zugom.

Annak ellenére, hogy az épület szemből nem sokat mutatott, azért a kilátással nincs gond

Hamar össze is futottam pár sors, akarom mondani tanuló társammal, a közös hangot elég gyorsan megtaláltuk, főleg, hogy az első másfél napban mindössze egy esti nyitóceremónia volt betervezve kötelező programként, így bőven volt idő haverkodni, meg szétnézni Mysore-ban, meginni az első kókusz vizet, befalni az első dosa-t, felvenni az indiai tempót stb…

Később befutott a teljes csapat, összesen 16-an vagyunk diákok januárban, 3 tanárral. Érdekes, hogy a 16-ból 7-en franciák…  

Miután lement a megnyitó ceremónia, másnap reggel 7-től indult is a buli. Az első nap végére, azaz este 7-re, jóleső fáradtság töltött el, plusz kapásból rájöttem, hogy a napi x órás keresztbe tett lábakkal való üléshez bizony a térdeim a legkevésbé sincsenek hozzászokva. Nem baj legyintettem, majd idővel megszokják!

Aztán a második napot meghúztam kicsit fizikailag, jobban erőltettem a pózokba, toltam a keresztberakott ülést stb… aminek meg is lett az eredménye, a térdeim rohadtul megfájdultak és a hátsó combfeszítő izmaim meg úgy beálltak, mint a gerely. Ezen felül a hátamra is elfért volna egy alapos masszázs. Egy kicsit el is fogott a kétség, hogy vazze, mi lesz itt a 4. hét végére…

A kurzus leírásának megfelelően tartottuk a menetrendet, azaz a második naptól kezdve mindenki elkezdett oktatni 5-6 fős csoportokban. Hát mit mondjak, hamar látszott, hogy lesz hová fejlődni. Elsőre nyilván csak 1-2 pózt kellett tudni bemutatni, elmondani, hogy mire kell figyelni, hogy kell felvenni a pózt, hogy kell belőle kijönni, milyen alternatívak jöhetnek szóba, ha a tested nem áll kész az adott ászanára stb…  

A tőlünk 2 percnyi gyaloglásra lévő kicsiny folyó

Illeve a környező mező

Egyik új haverom

Teltek múltak a napok, de a reggel 6-os kelés – ami ugyebár hajnal fél 2-nek felel meg magyar idő szerint – csak nem akart enyhülni. A térdeim bizonyultak a gyenge láncszemnek, bármennyire is igyekeztem őket kímélni, reggelente olyan érzés volt leülni a jógaszőnyegre, mintha egész éjjel térden pörögtem volna. Viszont a tanárkodás kezdettől fogva bejött, és azért örömmel tapasztaltam, hogy pár nap alatt is rengeteget lehet benne fejlődni. Az első hét végére odáig jutottunk, hogy az 5-6 fős csoporttal végig tudtunk toltni egy full vinyasa modult.

Az órákat egyébként nagyon bírtam, az első heti menetrend a következőképp alakult minden egyes nap: tradicionális vinyasa flow (7:00-8:30), reggeli szünettel (8:30-10:00), jógafilozófia (10:00-11:30), ászana klinika (minden póz apró részleteire szétszedése, korrekciók, rávezető gyakorlatok stb…) és csoportos tanári gyakorlat (11:40-13:30), ebéd pihenővel (13:30-15:45), egyéni gyakorlás majd vinyasa jóga workshop (15:45-18:00), szünet (18:00-18:30), légzés gyakorlatok és meditáció (18:30-19:30). És csak egyetlen nap más, mint a többi, nevezetesen a kedd, mert az szabadnap.  

A indiai tanárok egyébként mega jó arcok, mindhárman a harmincas éveik elején járnak, és eléggé kenik vágják mind a fizikai, mint az elméleti részét a jógának. Emellett jól ki is egészítik egymást, az egyikük Trupta – aki a reggeli órákat és az ászana klinikát tartja – totál visszafogott, szerény – kb mint egy szerzetes – aztán olyan durva pózokat tart ki, és dumál közben, mintha totál nem hatna rá a gravitáció, a teste meg mintha gumiból lenne. A második Aravind, inkább amolyan professzor típus, ő a jógafilozófiát tartja, de amikor egyszer beugrott helyettesíteni a workshop-ra hamar rájöttünk, hogy az ő állóképessége is messze felülmúlja a földi halandókét. A harmadik pedig Rakesh, ő leginkább egy showman-hez hasonlatos karizmával rendelkezik, aki a Samyak-os pályafutása előtt indiai celebeknek nyomta a jóga kurzust, csak aztán inkább tanárnak állt. Ászana workshop-okat meg légzéstechnikát és meditációt oktat. Ők hárman a Samyak jóga alappillérei.  

Rakesh, Trupta és Aravind - a három testőr... mármint tanárunk.

A Jóga Csarnok, jógafilozófia óra előtt.

Aztán eljött a várva várt első kedd, azaz az első szabadnap!  Nem mintha bármi bajom lett volna az egész napos foglalkozásokkal, csak már tényleg kellett egy is lazítás. Ettől függetlenül így is nyomtam egy órás lightos session-t reggel, utána bementünk Mysore-ba szétnézni, ha már egész héten távol voltunk a „civilizációtól”.

Az igazán kemények a szabadnap is tolják. 

Kipróbáltam az ayurvedic masszázst. Hát őőő… Elég fura volt. Utána mondjuk sokkal jobban éreztem magam, csak egy kissé érdekes élmény. Először is, masszázst csak veled azonos neműtől kaphatsz. Ráadásul itt kettőtől egyszerre… Asszem eléggé felejthetetlen élmény, ahogy a két indiai csávó nyúlkál a testedhez egy félhomályos, gőzzel teli kis szobában, miközben te egy kemény fapadon fekszel, és csak egy nagyon vékony papír alapú ágyékkötő szerűség választja el (részben) a privát testrészeidet tőlük… Először is tetőtől talpig végigcsorgatnak forró olajjal, majd módszeresen bedolgozzák a testedbe a cuccot. Az első 10 percben csak szimplán kényelmetlenül éreztem magam, élénk fantáziámban mindenféle ókori kínzások és horrorfilmek illusztris jeleneteinek kavalkádjai suhantak végig, majd jött az előre rettegett pillanat, amikor is megkértek, hogy forduljak hasra, az ágyékkötőm vékony madzagját pedig meglazították…  Itt már készen álltam üvöltve az ajtó felé rohanni, de szerencsére nem fordult a sztori thriller-re, még csak szexuális zaklatásért sem kell majd őket feljelenteni, az első csakra elemeit szerencsére nem érte atrocitás (tényleg csak kívülről kívántak masszírozni)… Miután végeztek, jött egy kb 5-7 perces gőz kabin, amibe ha befekszel, és miután rádcsukják, csak a fejed lóg ki belőle. Itt külön slusszpoén, hogy miközben nem tudod, hogy most akkor ez jó vagy nem, a két indiai csávó rezzenéstelen arccal bámul rád… Aztán csupán háromszor kellett lezuhanyoznom, hogy az összes cuccot le tudjam szedni magamról… Na mindegy, egy kalandnak elment.

Utána mentünk shoppingolni a Gokolum nevezetű jóga-negyedben, ahol igen sok (jóga)turista tömörül, emiatt pókösztönöm már jó előre heveny turista csapdákra gyanakodott, de pozitívan tapasztaltam, hogy bőven nem olyan rossz, mint ahogy elképzeltem. Sőt. Egy dupla eszpresszó 80 INR volt (320 HUF), egy delux vega ebéd meg 100 INR (400 HUF) egy átlagos hotelben (ami itt ugyebár éttermet jelent), szóval Mumbai-hoz képest igazából olcsó.

Gokulum egyes részei inkább emlékeztettek Európára mint egy indiai nagyvárosra. Mega like.

Hazafelé még beugrottunk a helyi piacra, ahol előtted szelik le a szerencsétlenül vergődő csirkék fejét az utcai hentesnél, meg jó csubi környezetben lehet vásárolni mindenféle cikket. Itt valahogy nem volt túl magas a biztonság faktorom, bár a többieknek nem tűnt fel. Lehet csak én voltam túl feszült. Késő délutánra tértünk vissza az ashram-ba, toltam egy laza szundit, utána kicsit készültem a másnapi oktatói órára.

A 2. héten annyi változás volt a napi menetrendben, hogy a csoportos tanári gyakorlások teljesen átvették a délutáni tanár által tartott session-ök helyét, az ászana klinika pedig 110 percre hosszabbodott, elvégre alig 80 pózt kell kivesézni a kurzus végére…  

Lassan beálltak a napok szépen, menetrend szerűen. A reggeli kurzus elkezdett ultrabrutál lenni, igaz, Trupta csak a második hét végéig vezényelte ezeket, a harmadik héttől kezdve magunkban fogjuk tolni, hogy hozzászokjunk milyen is mentor nélkül gyakorolni. Ezzel ugyebár fel tudjuk építeni a saját ritmusunkat és gyakorlatainkat.

A térdeim időközben beálltak tisztes „távolságtartó” viszonyba, én nem gyötörtem direktben őket, cserébe ők is csak moderált mértékben fájnak. És ezen felül még naponta kétszer kapnak kókuszolaj, vagy tigrisbalzsam masszázst. A fene a jó dolgukat, akár funkcionálhatnának rendeltetés szerűen is.

A team 87.5%-a, a vasárnap esti kivilágított mysore-i palotával

A tanári rész egész jól ment egyelőre, egyetlen nap kivételével, amikor is én nyitottam az 5 fős csoportunkban. Az a gyanúm, hogy a session elejét tartó embernek azért lehet nehezebb dolga – ez másoknak sem volt teljesen zökkenőmentes – mivel akkor még kicsit jobban stresszes az ember és nem áramlik úgy az energia sem – igen, a chi, azaz Erő, vagy Force, vagy mittudomén  ;) – mint miután már be vagy melegedve, végig lélegeztél x ászanat és utána kell vezényelni. Szóval meg kell majd találni a módját, hogyha elkezdek oktatni, akkor a saját session-eim elejére kellően fel legyek energizálva. Gyanítom ehhez (is) a légzéstechnikával kell majd trükközni. Ez elég hamar ki is lett mondva az elméleti órán: ászana gyakorlás során a legfontosabb, hogy szabályosan lélegezz. Jó persze, lélegzem én, tehát vagyok, és emellett küzdök, beleadok mindent, mert úgy fejlődöm gyorsabban… De ez inkorrekt felfogás. Nem érdemes túlmenni a határaidon, mert akkor nem tudsz rendesen lélegezni, nem fog áramlani a „chi”, meg igazából a gyakorlatod sem fog fejlődni. Azaz nem kell remegő lábakkal, összevissza lélegezve végigszenvedni a pózt, meg kell találni a határt, és azon maradni. Onnan veszed észre, hogy már túllépted, amikor a légzés katyvasszá válik, ahelyett, hogy szabályos maradna, a tested meg fájdalmasan tiltakozik – bár utóbbi nem feltétlenül rossz dolog. A kényes egyensúly ott található, amikor pont kicsivel nyomod jobban, mint előző nap, akár enyhén kellemetlen is, de mellette teljesen szabályosan megy a ki-be lélegzés. Valamint nem kell eszeveszetten fókuszálni a póz megtartására, és az egyensúlyt sem akarja a tested elveszíteni minden második pillanatban. Ahogy tanultuk, ekkor válik a póz, ászanává ;) Aztán két nappal később a kora reggeli session közben vettem észre, hogy kb 15 perc szabályos gyakorlatozás – és lélegzés – után hirtelen sokkal jobban és könnyebben ment a többi póz, mint az előző napokban, plusz légiesebben is mozogtam, pedig az edzés keménysége inkább feljebb ment. Arról nem is beszélve, reggel 7-kor az ember teste nem igazán van ideális állapotban a nyújtásokra, csavarásokra, egyensúlyozásra meg úgy alapvetőn a mozgásra – legalább is nálam. Szóval a lényeg: breathe! Azaz lélegezz! Lassan, mélyen, szabályosan.

baddha konasana - végső póz amikor is az orrod, no meg a térdeid érintik a földet, a hát teljesen egyenes. Van hová fejlődni...

pascimottanasana - végső póz amikor az állad érinti a sípcsontot, térdek egyenesek, de annál is fontosabb, hogy a hát egyenes. Nos, messze még a megfejtés...

mayurasana (páva póz) - a pávulással nincs gond :)

A térdeim végre valahára elkezdtek enyhülni tegnapra, nem tudom, hogy csak lassan de biztosan megszokták a terhelést – ami azért kellően le lett minimalizálva – vagy csak a folyamatos odafigyelés hatására, de a lényeg, hogy most jó irányban mozdult a dolog.

Ma van félidő, azaz lezárult a második hét. Hát brutális az a mennyiségű infó, amit két hét alatt a fejembe plántáltam, a szanszkrit ászana nevektől kezdve, azok szabályos elsajátításán át, a jógafilozófián és légzéstechnikákon keresztül, az első tanári tapasztalatok megszerzéséig stb… Nem egyszerű 6 napon keresztül megállás nélkül kötött napirend szerint tevékenykedni, és közben óráról órára készülni, tanulni, összpontosítani, és még inkább fizikailag kipihenni a napi fáradalmakat. Lehet komolyabb figyelmet kellett volna szánnom arra az aprócska szóra a kurzus leírásánál, hogy „intenzív”. De ennek ellenére élvezem. Két hete folyamatosan a jóga körül forog az agyam, a stressz szintem pedig zéró környékén mozog konstans. Ettől függetlenül a mai szabi már nagyon kellett. A masszázs nem. Azt kihagytam.

Reading time: 3 minutes

I’ll not say more evil things about the Danish winter, have done that plenty of times before. And one thing is for sure, in the season of 2017-2018 I’ll not take part in it. At least not after Christmas, so at least I can still enjoy the hygge, the lights, and sip some gløgg accompanied by risalamande and æbleskiver. So, no Danish winter this year. No European winter either. Moreover, no work for 3 months! I’ll retreat to somewhere warm and sunny. But instead of just lying on the beach, getting the tan of my life and do nothing, I decided to rather learn something new! And I’ll do it in India!

I have been thinking about returning to India almost the day since I left. Don’t get me wrong, I’m not talking about moving back. Nor working there (those lovely chaotic Mumbai days…) again. Neither becoming a Slumdog Millionaire. I just want to enjoy the “cool” winter breeze of 26-28 degree Celsius and stay as far from work and everyday struggles as possible. Of course, only after I become a certified yoga instructor!

Practicing yoga is pretty much the only habit (aside from swearing enthusiastically in Hungarian in the office) I started back in India and still do actively. I have had the pleasure to learn from several instructors already, and realized that I would like to take my learnings to the next level. And as I started to do it India (and as yoga is said to be originated from there anyway) I might as well get my “license” there. Of course, this is rather about scratching the surface of becoming a yogi, there is a long way to go after this first step is done.

You can read more about the institution here and here.

So, this is my plan for January. Then in February, I’ll spend couple of more weeks in India and visit some places I have not been to yet (oh yes, there are plenty of those…), maybe I’ll pay a visit to my old friends in Mumbai, or visit the shining cat star of my faceboook profile picture in Goa.

After my time in India is well spent I intend to continue in a nice (and of course warm) country in South East Asia. Maybe the Philippines! But I rather keep the options open for now, I’m pretty sure, there will be many moments and influences within the first 2 months of my trip to take inspiration from. More importantly, I’ll have the chance and the time to write more.

And even though this is not really my top priority right now, don't worry, your badass Pricing Manager is coming back in April!

Olvasási idő: 3 perc

Nos, ezúttal nem állok neki kibeszélni a dán telet újfent, már megtettem pár alkalommal. Végül is, ő nem tehet róla, hogy zordon. De a lényeg, hogy azt már jó előre kiterveltem, idén nem kérek belőle. Legalább is, a karácsony utáni feléből. Sőt, Európából sem, mi több, melóból sem. Egészen három hónapig. Gondoltam elhúzok melegebb éghajlatra. De ahelyett, hogy csak vakarnám a pömpölőmet, tanulni is fogok valamit! Mégpedig Indiában!

Körülbelül azóta foglalkoztat az indiai visszatérés gondolata, amióta eljöttem. Túlgondolni azért nem kell, nem kívánok megint ott élni, főleg nem melózni (abból a fajta káoszból a múltkor pont elég volt). Sőt, még csak Slumdog Milliomos-sá sem kívánok avanzsálni. Mindössze azért akarok visszamenni, hogy kicsit kiélvezzem a 26-28 fokos, „hűvös” téli nappalokat mindenféle melós vagy egyéb kötelezettségtől mentesen. De persze, csak miután jógatanárrá gyúrtam magam!

A jógán kívül nem igazán tudok még egy olyan tevékenységet felmutatni (a magyar káromkodások külföldi irodákban való lelkes puffogtatásán kívül) amit Indiában kezdtem el gyakorolni, és azóta is szerves részét képezni a mindennapjaimnak. Azóta már jó pár tanártól volt lehetőségem tanulni, nyilván sikerült kicsit szintet is lépni, időközben pedig arra jutotta, hogy bizony szeretnék még komolyabban foglalkozni a témával. És ha már az egészet Indiában kezdtem (meg ugyebár maga a jóga is onnan indult állítólag) akkor bizony ott kívánok fekete övet szerezni! Na jó, ez a 200 órás oktatói képzés pont a jógivá válás legelső pillére, innen még bőven van sokkal feljebb, ez bizony, csak az első dan. :)

Egészen pontosan vinyasa jógát fogok tanulni, a mysore-i Samyak Yoga iskolában. (Itt találtam őket.) A sulit leginkább a vélemények alapján választottam, amelyek azon túl, hogy 1-től 5-ös skálán 4.85-ös átlaggal bírnak, leginkább kihangsúlyozták, hogy itt nagyon erősen ráfekszenek arra, hogy oktatókat képezzenek. Meg nem utolsó sorban ez az ashram a várostól nagyjából 15km-re kint van a természetben és nem az 5 milliós (indiai mértékekkel nézve) kisváros dudaszótól hangos kakofóniájában kell átszellemülnöm.

A majd 4 hetes kurzus meglehetősen intenzív, hétfőtől szombatig, reggel 6:30-tól este 7:30-ig vannak betervezve foglalkozások. Gyors fejszámolók nyilván azonnal le is vágták, hogy a reggeli, ebéd és napközbeni néhány órás szünet nem kalkulálandó bele az össz 200 órába. Minden nap másfél órás jógagyakorlással indul, utána pedig mindenféle foglalkozás, többek között anatómia tan, jógafilozófia,  ászana-klinika, csoporttársak oktatása (ha már oktatónak tanulunk), és még több gyakorlás(…) a napi program, egy meditációs session zárással. Az kurzus végén pedig (meglepetés!) le is kell vizsgázni, hogy oklevelet kapj.

Szóval röviden ez vár rám januárban. Utána a február nagy részét is Indiában tervezem tölteni előre láthatólag, ha már két hónapra szól a vízum és ha már az év ezen szakában bizony meglehetősen nyári klíma várható Karnataka államban. Elég sok vidék van arrafelé, amerre még nem jártam, de aztán persze lehet, hogy beugrok majd az ismerősökhöz kicsit Mumbai-ba, vagy meglátogatom a fészbúkos profilképem cicatestűjét Goa-n. Február végére pedig irány Délkelet Ázsia! Hogy merre is egészen pontosan? Hm… Ötletem már van. Jelenleg a Fülöp Szigetek a befutó. De persze lehet, hogy ez még változik. Amúgy sem szeretek kőbe vésett tervekkel utazni. Olyan március végére tervezek Magyarhonba látogatni, hogy kicsit reflektáljak a történtekre. Egyelőre pedig még abszolút nem kívánok az április 3-i melós visszatértemmel foglalkozni…

A lényeg, hogy ezúttal ismét tele vagyok inspirációval, és figyelembe véve, hogy ilyen hosszú szabadságon már fősuli óta nem voltam, a tervek szerint írni (is) fogok sokat!

Reading time: 8-10 minutes

First things first. I made a promise that I will continue writing in English. It took a while (just around 900 days), but now I’m ready to continue!

It hit me on my way home from work the other day, that it’s been already more than 2 years since I live and cycle happily in Copenhagen on a daily basis. Within this period, I have already found myself in so many (sometimes pleasant, the other times rather hostile) situations, trying to learn as much as possible from rather others’ than my own mistakes, so I might as well just collect as many of these observations as possible and share them with my friends, so they might also benefit from those. Whether this benefit is simply just the state of being entertained, some recognition of some similar patterns of their daily bike rides or even being able to take some useful tips away, it doesn’t matter, as long as I can practice my writing skills & preserve my memories. With some corporate bullshit phrase, I would say, let me make this a win-win.

So, Copenhagen is all about cycling. The infrastructure is simply great, the air quality is good, there are bike lanes almost everywhere, the distances are manageable, you can bring your bike on the S-trains (rural trains) for free of charge, you have the freedom to come and go whenever you feel like etc… just to mention a few benefits of being a cycle-head in the capital of Denmark. Many people choose this mean of transportation due to the health benefits of exercise, flexibility, time saving (S-train plus cycle combination is indisputably the fastest way to get around in town), money saving (more on this one later), or just simply want to be part of this vibrant bike-culture.

Although, newcomers to Copenhagen cycling, beware! It is not only about fun, unicorns, rainbows and lollipop candies everywhere (OK, there are actually shitloads of candy stores all around in town so the last part is actually true), as you will face the dreadful weather conditions more often than not, eventually found yourself in the morning/afternoon traffic rush and realise how the others are also struggling in this double-edged paradise. Oh, you have been to Copenhagen in May last year and you don’t understand what I’m talking about? Yeah, try a different month. Any of them. You will see. Pick January if you like challenges.

Alright, jokes aside, I do bike in town all year around and I do like it with all of its pros and cons. It’s a fine balance. Like when you are on your bike and hold against the rain & wind with your whole body weight, carry your meter by meter Amazoon package in your left hand, desperately grab the handlebar & ring your bell (which is barely audible when wet) with your right hand to make some room as the narrow lane is completely blocked by the slowest couple cycling right next to each other, when you just leave the cover of a building block and the gust speed doubles out of nowhere. Have been there…

Starting with The Basics.

Choose your destiny… I mean… bike!

Copenhagen is fairly flat so unless you are lodged up in the North-western part of the city and you need to do the 50m altitude difference every day and/or you also like smooth riding, I recommend a single speeder. These are lightweight (makes the difference when you carry your bike up on the stairs e.g. at the S-train station), all the pedalling is 100% transformed to acceleration (smooth ride), you have less spare parts to worry about (save money strategy later), it requires less maintenance (less time or less money if you are too lazy to clean your own bike). Of course, if you need to cycle above 20 km a day and through the rural area, then you might as well go with a multi-gear race bike. In which case it is not really about biking in lovely Copenhagen any more, but rather about a sport activity or a more extreme type of commuting which is a different topic i.e. not covered in this article.

A single speeder is of course a trade-off as you cannot switch gears and you are pretty much stuck in the pre-set gear. Which can be a heavy gear: it is harder to pedal so it will be difficult to start, but have a high max speed and easier to maintain the pace. Or low-medium gear: you start easier but reach your mediocre max speed soon. You can always get your front or rear sprocket changed if you are not satisfied with your max speed vs start difficulty, try to find the one you feel convenient biking with all the way. I prefer a medium-heavy setup when it is rather difficult to start, yet the top speed is quite nice.

The more altitude you need to cover the more charming the idea becomes to pick a bike with gears. If this is the case and you cannot settle with a single speeder, I recommend using a cycle with external gears over the ones with internal. Although, keep in mind, the gear (and additional sprockets) means more parts which can wear out faster (and they will, thanks to the weather conditions), plus the energy transmission from the pedals to the bike will be lower vs single speed. I used to have a nice lightweight multi speed bike, and most of its parts needed to be replaced after a year usage (including the gear itself -> save money strategy failed). I don’t recommend the convenient looking inner gear bikes (the ones where you don’t see the gear & the rear sprockets), as even though these bikes look stylish (as per Danish standards), yet, they are almost always heavy i.e. need more pedalling to go, and the energy transmission is the worst which means even more pedalling… It is all about your preferred style of course.

So, pick your style!

I list down a few archetypes available in Copenhagen, you can pick any of these or invent your own style. It is also possible to mix them. Nevertheless, these are the clearly distinguishable ones I recognized so far:

The fast guys - around 20-25% of the total:

They bike fast and (most often) safe. As usually they are the ones overtaking the others, they (should) pay more attention and be more aware of the environment. They always keep right as they know how frustrating it can be when the others are just biking wherever they feel like Mumbai style. I do my best to be a member of the fast guys. The cool gang :)

The typical city bikers - about 50-55% of the cycling community:

Normally they all ride the multi inner gear bikes. They drive average/low speed (remember what I wrote about the speed a few paragraphs before?) and most often pay attention to their environments. But not always. Even the fact that there is a baby seat on the bike is not a guarantee for alertness. If you see them in front of you keeping clearly to the right, then it is safe to bypass them without giving any signal. If you see that they are not 100% sure whether they are keeping right or a bit middle-ish (even worse, to the left) always ring your bell when overtaking them. Some of these guys also tend to turn left (e.g. cross the zebra) by simply keeping left in the bike lane then stop in the middle of the freaking inner lane where the fast guys travel… Wrong! They should first stop in the outer lane in the right (of course with signalling it by raising their hand) then turn/pass left when there is no traffic. The typical city bikers are way more dangerous in pairs, even worse, in bigger groups. In this case, they usually go slow, right next to each other, focusing their attention to chit chatting with each other. If this is the case, you better ring your bell early enough as their reaction time is more often slow than fast.

Also, some of the city bikers think they are fast when they are in a rush and pedal heavier than usual, but they are wrong again. Often when they start overtaking others they forget to check whether there is a fast guy coming from behind. Or even worse, they look behind, acknowledge someone is coming, and they start their maneuver anyway. This obviously results in the fast guy need to slow down, or even hit the emergency break. The best way to imagine this situation is when a truck starts to overtake another truck in the highway when you are clearly coming already in the inner lane with your comfy Octavia – or any sedan type.

The "should not be cycling" ones - around 5% of the total:

These guys are either drunk (very common Friday/Saturday nights) or cannot ride the bike properly, so they often and quite randomly change directions from keeping right to left, or cross the street out of nowhere, therefore it is extremely dangerous to overtake them. Always ring the shit out them! Usually works for me, especially if seconded with loud shouting. Sometimes these guys also fall into the category of:

The touristy tourists - season and locations dependent, between 2-10%:

The enthusiastic foreigners who are riding the easily recognizable white, electric city bikes (Bycyklen). To avoid confusion these bikes are electric in terms of having a small, tablet size display on the handle bar which tells you all the relevant and irrelevant touristy bullcrap, and have a GPS too. They can be picked up and dropped off at around 50 various locations in the city. Many tourists choose this type of bike renting over a regular bike as they are really cheap. Well, they are cheap for a reason. Yes, you get the GPS function and the extra information blablabla, but c’mon we are in 2017, every cell phone has the same (and many more) functions anyway, so you definitely don’t need the display, and man, these cycles are extremely sluggish. By the way, don’t even think about using the display while riding, as you will most certainly end up causing an accident. The only thing I learnt about people using these cycles is that they should be avoided at all costs. If you need to overtake them, take extra care, as they will not. Typical behaviour of them is that they are never alone, usually bike right next to each other (blocking the whole bike lane again…), pay attention to the sights instead of the traffic and change directions randomly & unexpectedly.  

The Christiania bikers - around 10% of the cycling population:

The name is referring to the bike type (which is indeed being developed in Christiania) and not to the area the cyclists are coming from. These are the 3-wheeler bikes, with a big wide cargo bay mounted to their fronts. This load area is most often used to transport small children (or drunk adult friends), but ideal for shopping or grabbing your Christmas tree too. The concept is kind of nice, yet I argue that they should be banned from certain parts of the town. Maybe from the whole downtown area. The reason is that they are way too wide, they almost completely take the whole bike lane, which makes them very difficult to be overtaken (sometime you have about 30 cms only…), and they are very, very slow i.e. you will need to overtake them.

The cheaters - less than 5%:

The ones using proper electric bikes. Special feats: disguise (they look like city bikers), yet, they are quite fast, thanks to their device. Some of the lazy ones just let the engine do the work, although there are some hardcore ones who also pedal like crazy on top. Latter ones are superfast, they easily overtake the small motorcycles too. Ah yes, that reminds me of:

The motorcyclists(?!) - less than 5%:

If your motorcycle is below 50 cm³ then by law you are allowed to drive in the bike lanes… These guys are medium fast (with cycle measurements), you can usually keep up with them easily with a fast, single speeder bike. I rather let them go a bit, otherwise your cycling experience (including the air quality) will remind you of biking in a polluted Asian metropolis.

I’ll cover the Outfit, Smooth riding tips & tricks, Money saving strategy in my next article. Stay tuned! Promise it will not take another 3 years…

Olvasási idő: 13-15 perc

Persze abban a pillanatban még nem is sejtettük, hogy egy igazi kultikus film egyik forgatási helyszínén vagyunk, de ettől függetlenül totál meggyőző volt, a baljós fények, meg a fejünk fölött cincogva röpködő denevérek így is elég hangulatossá tették a látogatásunkat Chai Watthanaram-ban, főleg, hogy volt szerencsénk tök egyedül bebarangolni a területet. A templom egyetlen szembe(nem)tűnő veszélyét az itt-ott random felbukkanó kövek, lépcsők jelentették a helyenként vaksötét látási viszonyok mellett.

Éppen nem siettünk, a Chiang Mai-ba tartó vonat csak éjjel fél 1-re volt kiírva, és gyanítottuk, hogy jó thai menetrend szerint kicsit késni is fog – ez a tipp nyilván később be is jött. A maradék időben megvacsoráztunk, majd az időközben ránk támadó szűnyogfelhőt bringával simán magunk mögött hagyva leültünk urasan sörözgetni egy a vasútállomás melletti lévő út menti kisboltnál – ami Indiához hasonlóan – estére kültéri kocsmává avanzsált. Itt mellénk szegődött egy ott élő, nagyon kedves, és első blikkre végtelenül naiv indiai csávó, aki boldog volt, hogy végre hozzá hasonló külhoniakkal beszélgethet. Elmesélte, hogyan került ide és hogyan éli mindennapjait egy közeli építkezésen dolgozva, valamint kifogástalan jólneveltsége jelenként föl is ajánlotta, hogy megosztja velünk vacsoráját. Gyorsan elő is túrta hátizsákjából a tenyérnyi, nejlonzacskóban tárolt, egészben sült halat, mi viszont visszautasítottuk ezt a nemes a gesztust, őt ezzel vérig sértve... Nyilván elsőre furának is tűnt, de ő tényleg csak kedveskedni szeretett volna, és segíteni az arra járó utazóknak, ezért miután kimagyaráztunk, hogy mi már ettünk – meg aztán a világért  sem akarjuk, hogy miattunk ne lakjon jól – elugrott a mocijával még pár üveg sörért – mivel időközben a bolt is bezárt – és egyszerűen nem hagyta, hogy fizessünk érte. Magyar ésszel mérve teljesen hihetetlen volt, hogy egy tök idegen figura ennyire segítőkész legyen, bármennyire is jelzett pókösztönünk, hogy ez bizony valahogy rá akar szedni minket (az otthoni híradókból kiindulva a csávó nyilvánvalóan le akart itatni, megverni, megerőszakolni és kirabolni, majd az összes szervünket eladván meggazdagodni), újra rá kellett döbbenni, Ázsiában mást jelenet a vendégszeretet, mint a világ többi pontján.

Az utolsó sör után elbúcsúztunk az úriembertől, majd csekély várokozás múlva fel is pattantunk az időközben befutó éjjeli vonatra, amin vidáman duruzsolt az ipari légkondi, és ennek megfelelően kellett jó gyorsan felöltözni, hogy meg ne fázzunk a tizen-pár fokban.

Nincs luxus, szolid a kényelem.

A vagonok egyébként a MÁV másodosztályt idézték kialakítás alapján, egybenyitott, középső folyosós elrendezésükkel, ahol nappali ülésekből éjszakai emeletes ágyakká transzformált, elfüggönyözött fekvőhelyek várták a megfáradt utazókat. Aludni éppen lehetett, feltéve, ha kellően fáradt voltál, ignorálni tudtad a zajt, fényt, rázkódást és ütemes zakatolást. Részben azért sikerült is.

Chiang Mai

Másnap koradélután értünk be Chiang Mai-ba, ahol az állomásról kilépve, mint főiskolások az ingyen piára ugrottak rá a riksa és taxisofőrök a turistákra, karöltvén az összes „utazási ügynökkel”, élő sorfalat alkotván igyekeztek minél több gyanútlan klienst befogni. Mi természetesen szigorúan magunk elé fókuszálva, totálisan levegőnek nézve őket csörtettünk át közöttük gyorsított tempóban és meg sem álltunk amíg a rajt biztonságos távolságban magunk mögött nem tudtuk. Itt nagyjából 5 perc telt el attól a pillanattól kezdve, hogy megrendeltem az Uber-t és beültünk volna a lágyan légkondicionált autóba. Mi vs. dörzsölt helyi turistacsapda állítók: 1:0, háhá!

Nem sokkal később már a belváros, azaz óváros közepén találtuk magunkat, ahol egymást érték a hostelek, utcai kajaárusok, éttermek, bárok és masszázs szalonok. Állítólag ez a világ legolcsóbb és legvirágzóbb backpacker negyede, erre a címre úgy vélem méltón rá is szolgált. A szállásunkat még 1-2 nappal korábban foglaltuk a hostelworld-ön a Jaidii Guesthouse-ba, ahol elsőre kicsit gyanúsan alacsonynak is tűnt a 900b-os szobaár, kettőnknek, három napra. Ez ugyebár azt jelentette, hogy fejenként, kb 1250 HUF áron kapunk egy dupla ágyas szobát. Légkondi ugyan éppen nem volt benne, de igazából még csak a propellert sem kellett bekapcsolni esténként, ugye laza 600km-rel északabbra voltunk Bangkok-hoz képest, éjszakánként pedig simán visszahűlt az levegő 15-16 fokig. Még erkélyünk is volt, illetve se csótánnyal, se szúnyoggal nem találkoztunk a szobában, ennek megfelelően hagytam is nekik egy igen szívélyes értékelést.

A város egyébként híres az olcsó és finom utcai kajájáról (meleg kaja 40-60b, reggelre főtt tojás darabja 5b), ez ügyben sem kellett csalódnunk. Jó, az első csípős thai melegkaja mondjuk drasztikusan felgyorsította az anyagcserei folyamataimat, de saját puhányságom miatt nyilván nem okolhatom a helyi séfet.

A városban péntek, szombat és vasárnap éjszaka is működik éjszakai piac, ahol a Bangkok-ból már jól ismert milliónyi csecse-becsén kívül még jópármillió féle egyéb, totálisan haszontalan csip-csup-fisz-f.sz-szir-szart, dísztárgyakat, és ruhát árulnak, a fővároshoz mérten persze jóval barátibb áron. Ehhez nyilván alkudni is kell kicsit, de nagyon azért nem, egy-két árus magát alkudja le, ha két másodpercen belül nem reagálsz az első árajánlatra. Utána meg kicsit még te is rákontrázol, ezzel hamar ki is alakul az optimális ár. Az éjszakai piacokon van persze több kajázós részleg is, itt viszont vigyázni kell, mert a nagyobb, és frekventáltabb elhelyezkedésű elég hipszter, ami a külföldi (=gazdag) turistákra van kihegyezve, ezek inkább az Európában mostanában felkapott street-food piacokra hasonlítanak. Inkább érdemes olyan helyet keresni, ahol a helyiek, vagy legalább is ázsiainak kinéző emberek kajálnak, nyilván ott is ugyanazt adják felár nélkül.

Csupa rettentően hasznos holmi.

Mindenhol csak a sok Pvssy.

Két egész napunk volt egyébként Chiang Mai-ban, az első nap beneveztünk egy „extrém” mountain bike-os dzsungel-bringa túrára a SpiceRoads-zal (XC Challenge), másnap pedig béreltünk egy kedves kis 150cm³-es robogót, hogy meghódítsuk a közeli Doi Pui hegyet.

A bringatúra ugyan méregdrága volt (3200b/fő) de cserébe sokat is adott, mindössze ketten voltunk kliensek aznapra, az ár pedig magában foglalta a frankó állapotú bringa bérlést, kisbusszal oda-vissza utat a szállástól a helyszínre (1-1 óra a várostól autóval), plusz ebédet és többszöri nasit, reggel 8-tól délután 4-ig.  Rajtunk kívül csak a vezetőnk jött bringával, az 50km-es bringatúra nagyrészét offroad terepen a dzsungelben tettük meg – úgy éreztük ez az a rész amiért valójában fizetsz. Adrenalin bombának megtette, zéró hasonló tapasztalattal rendelkezvén azért egy két lejtős ösvényen lefelé száguldva többször is hajszálon múlt, hogy nem repültünk el. Egy két bokor persze így is jól megsuhintott, vicces volt később a több tucatnyi, pár milliméteres tüskét egyesével kiszedegetni a kezünkből/lábunkból.

Az ilyen szervezett túrákon érdemes az angolul jól beszélő vezetőt mindenről kifaggatni, már nyilván nem arra gondolok, hogy mesélje el minden útszéli templom meg látnivaló történetét (lehet azokat is tudja, csak azok meg engem nem érdekelnek) sokkal inkább érdemes tőle tanácsot kérni a későbbi útiterveddel és más programokkal, látnivalókkal kapcsolatban. Ugye nekünk korábban mindössze annyi tervünk volt másnapra, hogy kibéreljük a motort, aztán majd megyünk valamerre. Így viszont komplett másnapi haditervvel zártuk a bringatúrát, a vezetőnk amellett, hogy jófej volt, sok hasznos tanáccsal ellátott másnapra, mutatott olyan kevésbé felkapott helyeket a térképen, amiket az útikönyvek meg sem említenek. Jattoltunk is neki az út végén szépen.    

Napi random templom.

Szóval másnap kibéreltük a 150cm³-es délceg paripát 600b-ért, éppen 100cm³-es lett volna 200b-ért, de előző nap mondta a csávó, hogy elég meredek a hegy, betonút nem lesz végig, szóval jobban járunk ezzel. Mielőtt valaki még kétségbe vonná matematikai képességeimet, nyilván megfordult a fejünkben, hogy bérelünk két kisebb motort, viszont tekintettel arra, hogy kötelező a nemzetközi jogsi, nekünk meg kettőnknek összesen volt 1db magyar jogsija, az is autóra, jobbnak láttuk nem kísérteni a sorsot.

Dumb és Dumber.

Első megállónk a Wat Phra That Doi Suthep volt, ahol 300 lépcsőn felbaktatva nézhetted meg az igen gazdagon díszített templomokat, külön poén, hogy a lépcsősor aljából korlátként (is) funkcionáló naga lények felérnek egészen annak tetejéig. Állítólag a fő funkciójuk az, hogy őrzik a templomokat.

A fenti képet csak kölcsönöztem, reggel 10-re már inkább így nézett ki a szitu:

 A helyi naga:

Föl is kaptattunk gyorsan, hogy aztán még cirádásabb templomokat láthassunk.

Miután kellőképpen szétszelfiztük és pózoltuk magunkat a szent helyen, tovább is álltunk, hogy meghódítsuk a hegycsúcsot, és itt vettük nagy hasznát az előző nap kapott tanácsnak, hogy ha még 15km-en keresztül követjük az utat fölfelé, akkor el fogunk jutni a Ban Kunsangkeyn nevű zsákfaluba, ahol nagyon finom kávét tudunk inni, meg ha letesszük a motort, akkor fel lehet túrázni a csúcsra gyalog. Az út minőségén is meglátszott, hogy ez már nem feltétlenül tartozik a mainstream turista útvonalba, eltűnt az út mellől a szalagkorlát – ami nem kifejezetten volt megnyugtató az erdei/hegyi szerpentineken – az út egysávosra zsugorodott, a kátyúk meg konstans biztosították, hogy egy pillanatra ne érezd magad aszfalton.  

Most mondja meg bárki, hogy nem thai vagyok!

A faluban még pont virágoztak a cseresznyefák így február elején, a helyiek elég barátságosak voltak, a kávéjuk pedig valóban nagyon finom volt. Itt egyébként rajtunk kívül már tényleg csak ázsiai turisták mozogtak, de szerencsére mi sem kaptunk különleges bánásmódot.

Le is tettük a motort, és kb egy óra alatt fölkaptattunk az 1685m magas Doi pui csúcsra, a kilátás asszem magáért beszélt:

Ezzel ez a nap is kipipálva, rendben visszamentünk Chiang Mai-ba és már csak a másnapi programot kellett kitalálni, hogy miután odaérünk Krabi-ba, melyik tengerparton is állítsuk fel a főhadiszállást. Némi olvasgatás után arra jutottunk, hogy első körben Railay-re megyünk, ami ugyan térkép szerint még része a félszigetnek, de megközelíteni hajóval kell, hacsak nem vagy elég bátor az azt elszigetelő böszme magas dzsungel borította hegyen átkelni.

Krabi és térsége

Szóval másnap Bangkok-ban átszállva repültünk Krabi-ba, ahol az első meglepetés nem sokat váratott magára, itt ugyanis nem volt Uber. Cserébe viszont rengeteg utazási iroda van mindenfelé, ahol elég komplett csomagokat árulnak, kb 200-300km sugarú körben bárhová el lehet jutni busz, komp, hajó meg ezek kombinációjával. Viszont jó gyorsan bele is futottunk az első turista csapdába, a reptérről kifelé menet gyanúsan alacsony áron (150b/fő) adtak jegyet egészen Railay-ig busz és motorcsónak kombinációval, de persze hamar kiderült, hogy valójában a vízi szakaszt az ár már nem foglalta magában… Na nem baj, nem volt drága, szóval belefért. Majd a kikötőbe érve vettünk is újabb jegyet ezúttal csak a motorcsónakra (100b/fő) és itt volt szerencsénk megint csak bedőlni a szuper gyorsan beszélő értékesítő nőnek, aki sikeresen ránk sózott még egy jegyet Railay-ből Phi Phi-re, ami igaz, hogy pont így is volt tervbe véve, de persze elhittük szép szavát, hogy nála olcsóbb a jegy, mint ha Railay-en vennénk majd, amiről persze pár órán belül kiderült, hogy kamu. Jó, nem sokkal volt drágább nála (asszem 100b/fő), de aznap nagyon hirtelen már kétszer is felültettek, gyorsan el is döntöttük, hogy innentől kezdve résen leszünk, úgy tűnik, errefelé eggyel pofátlanabbul megy a lehúzás. Ellenben érdekes, hogy a jegyeken nincs dátum, így megmaradt a flexibilitás, hogy melyik nap menjünk. Hamar átláttuk a rendszert, hogy az itt lévő szigetek között a standard közlekedés a komp, ami naponta általában csak egyszer indul, de persze nyilván tudsz magadban is bérelni longboat-ot (8-10 személyes, keskeny motorcsónak), vagy akár speed boat-ot is, utóbbi fele annyi idő alatt megteszi az adott távot az előző két opcióval szemben, mindez persze attól függ, hogy mennyire mélyen akarsz a tárcádba nyúlni, meg mennyire van túlkereslet / túlkínálat az adott napon.

Railay

Railay-be végül longboat-tal mentünk, érdekes megoldás, hogy annak hátulján egy baromi hosszú rúd végén van a propeller, amivel irányítják a szerkentyűt. Ezt a rudat nagyjából 270 fokban lehet forgatni, szóval a vízből kiemelve, majd a másik oldalban visszatéve iszonyat kis helyen lehet forogni a járművel, közben mondjuk érdemes nem belefejelni a forgó propellerbe…

Longboat.

Railey-nek három tengerpartja van, a déli, egyike a világ 7 legszebb partjának (adja is rendesen), de a nyugati is böszme szép (azon pózolunk, az eggyel lentebbi képen), míg a keleti a hajóforgalmat irányítja inkább – és ad otthont az olcsóbb szállásoknak is. Railay-t úgy is hívhatnánk, hogy a „párok paradicsoma”. Nagyon gyorsan szemet szúrt, hogy a legtöbben a csajukkal/pasijukkal érkeztek ide, sok a romantikus étterem, amelyek ugye csúcsidejüket érik este 6-9 között, utána meg jó nyomasztó a kihalt bárokban mászkálni, ahol a csaposon, meg a szanaszét tetovált raszta „happy cigaret” árustól eltekintve nem igazán vannak emberek. Lehet, hogy mi fogtunk ki pont egy ilyen időszakot, de tény, hogy két nap alatt bőven meg is untuk a helyszínt. Emellett pedig annyira nem is olcsó úgy általánosságban a hely, ha maradunk az egyezményesített mértékegységnél, akkor úgy is mondhatnám, egy sör boltban kb 80-90b. 

A true winter story.

Napközben azért fölmásztunk a kilátóba, meg átvergődtünk a lagúnába, amelyeknek érdemes stabil cipőben nekivágni – nem úgy, mint egyesek (pl én) flip-flop-ban – mert igaz, hogy nagyon könnyen mászható az erősen csipkés sziklafal, de pont emiatt nem túl jó érzés, amikor kilépsz a papucsból, plusz az oázisba menet igazi sárdagonyán át kell menni, amibe szimplán beragadsz lábbelitől függetlenül. De azért így nehezítve is elég fun volt, a kilátó nagyon szép, a lagúna kinézetre ugyan nem ad annyit, de az odaút annál kalandosabb.

Kilátás a kilátóból.

A lagúna.

A hegyről lejövetel után megnéztük a déli partot, ahol longboat-okból árulják a kaját/piát jó áron (50/100b - snack/főkaja) szóval kényelmesen lehet tengődni itt is. Ellenben újra rájöttünk, nem érdemes dél és délután kettő között napra menni. Annak ellenére, hogy 30-50-es faktorú naptej volt felapplikálva, úgy szétkapott a nap háromnegyed óra mászkálás után, hogy utána le is tettünk hasonló ötletekről az utazás folyamán.

A déli part – órákat gyakoroltam ezt a pózt.

Estére gondoltuk megint szétnézünk a faluban, hátha lesz élet, de az ugyanolyan lehangoló volt, mint előző este. Egyébként Railay-en szerintem nem volt olyan ATM, amiből ne próbáltam volna pénzhez jutni, de ugye, mint azt az előző bejegyzésben is írtam, sikertelenül. Itt mások is hasonló problémákkal küzdöttek, szóval arra a (nyilván hibás) következtetésre jutottam, hogy biztos kifogyott a kp mindből. Biztos lefosztották őket a turisták, az utánpótlást idehozni meg meglehetősen körülményes. Másnapra még gyorsan foglaltunk szállást Phi Phi-re, a hostelworld app továbbra is jó szolgálatot tett, ott megint csak két napot tervezvén maradni.

Phi Phi

A második reggelen komppal folytattuk utunkat Phi Phi szigetére. Az út kb 70 perc, Railay nyugati partjáról viszik ki az utasokat longboat-okkal a nem messzi parkoló ferry-re. Az aznapi hajó közepesen volt tele, érdekes lehet amúgy az utasok számát megsaccolni napról napra, mivel a jegyeket ugyebár nem fix napra adják… Ha jól bírod a trópusi déli napsütést (magyarként vedd úgy, hogy nem) akkor érdemes a fedélzeten utazni, mert nagyon szép a tenger és a szigetek útközben, meg lehet látni pl repülőhalat.  

A szállást hamar megtaláltuk (Centerpoint Hostel), na itt először kaptunk valóban rosszat a kevés pénzért. Szóval hamar eldöntöttük, hogy másnap reggel dobbantunk is. A város Railay-hoz képest sokkal nagyobb, és milliószor élettel telibb. Itt gyakorlatilag egymást érik a szórakozóhelyek, tetkó szalonok (Thaiföldön egyébként nagyon mennek a tetkók), 7-Eleven-ek, hostelek, masszázs szalonok, éttermek, és mindenféle búvár -és bulihajó szolgáltatást értékesítő központok. Elsőre kicsit útvesztőnek tűnik a sok sikátor miatt, de gyakorlatilag hamar ki lehet tanulni, meg azért nem olyan nagy az egész, illetve szerencsére nincs is túlvariálva. Árak tekintetében mind a streetfood, mind az éttermi kaja olcsóbb Railay-hoz képest, boltban nagy sört pedig 65b-ért lehetett venni.

A délutánt bóklászással töltöttük, sajnos ezen a napon engem már reggel óta kísértett egy közepesen gyenge hasmenés, de némi helyi gyógyszert magamba plántálva, sikerült azt elűzni, így már felüdülve készültünk vacsizni menni.

Ki kellett keresnem az ördög fűszerének a nevét thai-ul, nehogy bármibe is beletegyék

Vacsi közben viszont úgy esett, hogy P kezdte a Bangkok első estélyén rátörő heveny ételmérgezés előtüneteit produkálni. Akárhogy próbáltuk elűzni a hányó-démont, sajnos 1 röpke óra múlva nyilvánvalóvá vált, hogy aznap este P már csak a porcelánbuszt fogja vezetni… Unit lost.

Így bizony elég hirtelen csappant két fős seregünk a felére, sőt, P másnapra is harmatgyönge maradt, ennek megfelelően amíg ő lábadozásal töltötte a létet a szigeten, nekem volt egy napom és két estém felfedezni a környéket. Phi Phi-n konkrétan nem sok látnivaló van – leszámítva a paradicsomi tengerpartokat és környezetet – a legfőbb attrakció a sziget keleti részén fekvő legmagasabb domb csúcsán található. Ide viszonylag könnyen föl lehet kaptatni két irányból is, vagy a városból egy nagyon keskeny, de annál hosszabb és meredek lépcsősoron fölmászva, vagy vezet föl aszfalt és földút kombináció is 4-5km-en keresztül. A view pedig ismét meggyőző:

Phi Phi viewpoint.

Estére durván felélénkül a forgatag Phi Phi-n, kezdenek megtelni először az éttermek, majd megjelennek a piavödröket áruló standok, amik tömény + softdrink kombinációk színes választékával várják az olcsó mámorra vágyókat (150-tól indulnak a gyengébb minőségű 2dl-es töményt magába foglaló csomagok). Konkrétan átalakul a falu egy hatalmas bulinegyeddé. Olcsó pia, forgatag, „gyorsítószer kereskedők, rengeteg bárban akciózzák az italokat a „vegyél többet, kevesebbért, rúgj be gyorsan” szellemében.

Lehet nyomatni parti tetkót az estére. Utána meg egy vödör szeszt kapásból mellette.

 A beach bárok mellett tűzzsonglőröket lehet nézni minden este 9-től, látszik rajtuk, hogy ebből élnek, ennek megfelelően bitang magas szintű produkciót hoznak, meg is néztem őket mindkét este.

A mutatvánnyal párhuzamosan, illetve tőlük nem messze, pedig van egy Hangig-Jack nevezetű challenge, ami elég egyszerű: 150b a nevezés, majd két kézzel kell lógnod egy vízszintesen felrögzített vasrúdról, úgy, hogy mindkét kézfejed ugyanarra néz. Ha csávóként eléred a 90mp-et lógva, akkor 2L Jack Daniels-t kapsz, ha a 150mp-et, akkor meg 3L-t. Csajként ugyanez 60mp 2L-ért, és 120mp 3L-ért. Ha leesel korábban, akkor adnak azért egy doboz sört vigaszként, hogy inkább igyál, az úgyis jobban megy. Amíg elsőre ez elég könnyűnek hangzik, valójában baromira nem az. Lehet otthon kipróbálni, 60mp fölött kezd meglehetősen kényelmetlen lenni a póz, plusz ugye jól bele van kalkulálva a challenge-be az is, hogy ott, a helyszínen, te már vélhetően fogyasztottál némi italt, amúgy is nyaralsz, szóval az állóképességed koránt sem olyan magas, mint ahogy azt te hiszed. És nyilván pár pia után előtűnik az emberből a virtuskodás, főleg, hogy előtted annyian leestek már, majd neked persze sikerülni fog. Végül nem szántam rá magam, pedig tudtam jól, 60mp menne könnyen, de éreztem, hogy az elmúlt egy hét után valószínű a 90mp nem menne. Aztán persze hetekkel később, miután hazajöttem, elmeséltem a sztorit Rocky P barátomnak, aki meg nem győzött dorgálni, hogy emásfél percet bizony simán le tudtam volna nyomni. Jó, akkor teszteljük! Egy otthoni húzódzkodó rúdon tettem próbát. És…sikerült… Na jó, ez egy otthoni, szivacs borítású, stabil rúd volt, ott meg a parton egy kopott és by the way a tengelye körül forogni tudó vasrúd volt. Na mindegy, a gondolat megszületett, ha egyszer újra belefutok ebbe a challenge-be, akkor nem lesz chicken out!

A maradék két estémet tehát diszkrét italozással, a napot meg leginkább a sziget felkutatásával töltöttem, végül nem neveztem be semmilyen előre szervezett búvár, snorkel, vagy bulihajó szolgáltatásra sem. Igen, utóbbira is be lehet fizetni, hogy koradélután felszállsz az all-you-can drink hajóra, körbehordoznak a közeli szigetek körül, estére meg visszahozzák a tested a szigetre. A többi program meg egész napos volt, szervezett odaút-visszaút, kaja, meg mindegy egyéb, én meg jobb szeretem amikor nem kell az egész csomagot egyben megvenni.

Egyébként rengeteg macska van Phi Phi-n is, meg Railay-en is. Ezek legtöbbje nem kóbor, hanem az adott étteremhez/bolthoz/szalonhoz/kocsmához tartozik. Ezekből pedig rengeteg van. Tehát macskából is.

Itt csalok, mert ez a kép valójában még Railay-en készült.

Lanta

Két nap Phi Phi ágyban lét után P végre leküzdötte a benne bulizó trópusi élősködőket, így folytathattuk a túránkat Lanta szigetére. A legutóbbi negatív szállásos kalandunk után inkább úgy döntöttünk, hogy majd találunk ott valamit, aztán ha az nem tetszik, keresünk másikat. Lanta egyébként is relatíve nagyobb sziget, kb 35km hosszú észak-déli irányba, keresztbe meg 3km, pont ideális robogóval körbejárni, és az útikönyv leírása alapján finoman szólva is van olcsó szállás sz.rásig. Asszem röpke egy óra alatt át is értünk Phi Phi-ről, itt kapásból a kompról lemászva volt egy utazási iroda, ahol én le is foglaltam a másnapi reptéri transzferemet Krabi-ba, mivel sajna ez már az utolsó napom volt Thaiföldön. Meg is lepődtem, hogy milyen könnyen vissza lehet jutni busz és komp kombinációjával.

Amire itt lehet számítani: rengeteg backpacker, ennek megfelelően valóban olcsó szállások tömkelege, a sziget formájából adódóan baromi hosszú tengerparti szakaszok, emiatt ugye abszolút nincs nagy zsúfoltság. Kb itt éreztem magam úgy, mint két éve Balin, csak felpattansz egy robogóra, mész a tengerparti menti utakon, fillérekért tankolsz (40b a full tankért), megállhatsz bármelyik útmenti kifőzdében kajálni, szóval ideális a light-os semmittevésre. Az egész sziget igazából meglehetősen nyugodt, itt nincsenek parti hegyek estére, már amennyire egy este alapján ezt fel tudtam mérni. A tengerpartok éppen nem annyira festőiek, mint pl Railay, de épp eddigre már totál mindegy volt, hogy milyen a part, a lényeg, hogy a februári thai napfény erősebb, mint az otthoni nyárközépi, a víz mindenhol tiszta, igazából tök mindegy, hogy pontosan merre is vagy, a lényeg, hogy az európai tél nagyon messze van.

A szállást nem kellett sokat keresni, konkrétan miután megvettem a jegyemet másnapra, leszólított minket egy sales-es/sofőr nő, akitől sikerült bungalow-t bérelni 150b/fő áron.

A szállásra menet, és igen, még beszálltam én is.

Minden jóság egy helyen.

A nap hátralévő részében béreltünk egy robogót, aztán föl-alá csapattunk vele a szigeten, közben meg-megálltunk a partokat szemügyre venni, meg pózolni. Na jó, utóbbit csak én.

Útszéli benzinkút. Igen, az üvegekben benzin van.

P kipróbálta milyen belegyalogolni a panoráma képbe.

A maradék egy este gyorsan eltelt, utána pedig alig maradt reggel pár óra napozásra, kb eddigre tudtam újra bátran a napra menni még a Railay-es leégés óta. Itt jött el az a pillanat, hogy P-vel búcsút vettünk egymástól, neki még ugye volt hátra egy hét a jóságból, utóbb megtudtam, hogy lenyomott egy búvártanfolyamot egy közeli szigeten. Nekem meg maradt a transzfer Lantából Krabi airport-ra, onnan Bangkok, majd éjszaka vissza a napfényes k. sötét és hideg Koppenhágába. A reptérről kilépve hó és mínusz pár fok fogadott. Pedig még egy napja sem volt:

Mindent összevetve nekem bejött Thaiföld, elképzelhetőnek tartom, hogy vissza fogok menni. Totál megvan az ázsiai hangulata, de mondjuk jóval rendezettebb és tisztább, mint pl India. Az emberek barátságosak, az árak alacsonyak, lehet bulizni, pihenni, enni-inni, lazulni stb… Mondjuk a kajájuk szerintem nem annyira érdekes, mint pl Bali-n, vagy természetesen Indiában. Utóbbi azért néha hiányzik. De nem baj, biztos lesz még majd rá lehetőség, hogy újra kipróbáljam az eredetit!

Olvasási idő: 10-12 perc 

Röpke 13 hónappal ezelőtt már kifejtettem, hogy milyen is a dán tél. Pár címszóval összegezve: sötét, szeles, nedves és hideg. A január még elviselhető, ugye az ünnepek meghitt hangulata még felidézhető, tart a szilveszter utáni másnaposság, a mákosbejgliből is maradt még egy jó fél rúd, kevesebb a meló, még csak fönt van pár karácsonyi fény stb… A februári időjárás ügyileg ugyanaz, mint január, csak addigra elmúlnak az előbb említett boost-ok, szép lassan teli lesz a zsák a hideggel, hóval-faggyal, a nyárra már senki nem emlékszik, mindennek a tetejében pedig a munkában elkezdenek teljesítményt várni. Ennek megfelelően a legelső első dolog, amit eldöntöttem a tavalyi tél után, hogy legközelebb tuti elhúzok valahová január-február magasságában. Nyilván ezerrel szövögetem a terveimet, hogyan is lehetne az egész telet Európán kívül kibekkelni, de ennek hiányában maradt a rövidtávú tüneti kezelés, azaz lelépni pár hétre. Így már jóval az idei tél előtt rákerestem a „winter beach holiday” opciókra, valamint felvettem a kapcsolatot Pistivel, hogy ugyan húzzunk már el melegebb éghajlatra, ha már mindketten előre szívjuk a fogunkat a téli depresszió gondolatától.

Sokáig vacilláltunk, hogy merre is kéne menni, igényünk mindössze annyi volt, hogy legyen meleg, napsütés, meg tengerpart. Helyszín és lehetőség persze volt millió meg egy, szóval szűkíteni kellett a kört, és nyilván egyikünk sem akart vagyonokat ráverni az útra, így két releváns opció maradt, az egyik a Dominikai Köztársaság, a másik meg Thaiföld. Egyik helyen sem voltunk még korábban, viszont mindkét ország kínál paradicsomi helyszíneket, napsütést, 30 fokot, barátságos embereket (állítólag) meg olcsó árakat, de ami miatt mégiscsak Thaiföld lett a befutó, az annak tudható be, hogy ázsiai országokról mindkettőnknek meglehetősen jó tapasztalatai voltak korábbról. Valahogy Ázsiának megvan a maga egzotikus hangulata és arrafelé mégiscsak mi leszünk a messziről jött, magas, európai úriemberek. Persze ez most hülyén hangzik, mert ugyanez lenne a helyzet bárhol máshol is, de mégis Ázsiában ez valahogy mást jelent, kicsit nehéz körül írni. Bár az tény, hogy arrafelé alacsonyabb az átlag magasság, szóval ez a része könnyebben magyarázható. Arról nem is beszélve, hogy Thaiföldről sokat olvastam és hallottam, hogy igazi backpacker, azaz hátizsákos-turista paradicsom, meg ott is, mint a kelet többi részén, elég segítőkészek és nyitottak az emberek, amit maximálisan meg tudok erősíteni a sajt tapasztalataim alapján.

Szóval be is lőttük a pontos dátumot, illetve lefoglaltuk a repjegyeket még tavaly decemberben, P eggyel szerencsésebb volt nálam, ő be tudott tervezni 3 egész hetes héderelést, nekem be kellett érnem 12 nappal. Aztán ahogy közeledett a dátum, ami január 30-a volt, kezdtük kicsit megtervezni az utat, látogatandó helyszíneket stb… Persze szigorúan csak nagyvonalakban, mivel mindketten inkább preferáljuk a nyitott végű opciókat, meg Ázsiában amúgy is érdemesebb kicsit lelassulni és átváltani a sodródj az árral szemléletre, úgyis minden eggyel körülményesebb, mint Európában. Aminek egyébként totál megvan a maga varázsa, de erre persze nem olyan egyszerű átállni, lehet ezért is ajánlatosabb minél több időre kimenni, mert kell minimum egy hét mire hozzászoksz az enyhe káoszhoz – bár ez nyilván ember és helyfüggő. Meg azért azt se feledjük, hogy vakációról van szó, azaz érdemesebb kicsit szellősebbre szervezni a napokat, hogy az úri semmittevésre is bőven maradjon idő. 

A terv tehát meglehetősen egyszerű volt első körben: 3 nap Bangkok, utána röpke fél nap alatt vonattal átmegyünk az északi tartományi fővárosba, Chiang Mai-ba, de még odafelé menet, ha van lehetőség, pár órára kiszállunk Ajutthaja-ban romtemplomokat nézelődni. Chiang Mai-ban 3 napot szándékoztunk maradni, ott nekem kitétel volt egy dzsungelnéző túra, utána pedig repülünk délre, Krabi-ba, ami Phuket-hez hasonlóan igazi tengerparti paradicsom, állítólag jóval kevesebb turista csapdával, és ehhez mérten turistával, mint az utóbbi, cserébe viszont olyan tengerpartokkal, hogy beszarsz. Azt, hogy Krabi térségben éppen melyik parton, illetve szigeten hány napot maradunk, azt gondoltuk ráér akkor lefixálni, ha már az országban vagyunk. Részemről lefoglaltam a repjegyet Krabi-ból Bangkok-ba is, amivel pont jól tudok majd csatlakozni a hazaútra Bangkok – Koppenhágára viszonylatra, szóval, ha minden terv szerint alakul, akkor lesz még 5 és fél nap a beach és sunshine világára, ami egész jó. Gyakorlatilag ennyi volt fixálva a programokból, a többit meg rábíztuk a Lonely Planet-es útikönyv tanácsaira, meg a helyiek ajánlására. Szerintem be is jött mindkettő.

Még az utazás előtt szétnéztem couchsurfing-en, hogy vajon tudok e lőni valakinél kvártélyt, legalább Bangkok-ban, nem is feltétlenül a sóherság végett – bár azért még mindig az ingyen a legszebb magyar szó – hanem amiatt is, mivel az összes couchsurfing-es utazós kalandom alkalmával mega jófej emberekkel volt szerencsém találkozni, akik azon felül, hogy ingyen vendégül láttak, még mérhetetlen sok jótanáccsal elláttak az adott helyszíneken, amik egy totál ismeretlen városban rengeteg vesződségtől tudnak megkímélni, főleg idegen kultúrákban. Viszont elég sok körmönfont és cikornyás request-et kellett írnom, mire nagyjából a tizenötödik ember végre befogadott minket, így Bangkok-ban legalább már szállásunk is volt, szóval nagyjából minden készen állt, hogy belevágjunk a kalandba.

Egyébként sokat filóztam, hogy mennyi cuccot is kéne majd vinni, illetve ez így nem pontos, a mennyi az igazából elég egyértelmű, hogy minél kevesebb, inkább azt kellett csak végig gondolni, hogy akkor mi az, amire feltétlenül szükség van, és ahhoz mekkora táska szükséges. Kicsit büszke is voltam magamra, amikor sikerült egy mindössze 40 literes hátizsákot úgy összepakolni, hogy még hely is maradt benne, meg 7 kiló alatt maradt a súlya, így gyakorlatilag ezzel az egy kézipoggyásszal tudtam csapatni az egész túra alatt. Nincs baggage check-in, várakozás stb… Végül is ugyan mire lenne szükséged egy trópusi országban? Igazából, kell egy esőálló széldzseki, egy pulcsi, egy farmer, 2 pár cipő megy 1 pár papucs, egy rövidgatya, türcsi, fürdőgatya, pár alsógatya, pár póló, 1-2 ing, hogy tudjunk fancy helyekre is menni, de kb ennyi az alap. Az összes többi helyben is beszerezhető, mosni azért nem meglepő, hogy a világ bármely részén tudsz, meg a reptérre menet magadra teszed az összes réteget, hogy ne fázz, elvégre mégiscsak télből mész a nyárba.

P-vel a találkozó a bangkoki reptéren volt megbeszélve, mivel ő Emirates-szel jött Londonból, én meg Thai Air-rel Koppenhágából. Helyi idő szerint reggel 6-kor landoltam, ami ugye európai idő szerint éjfél volt, így adván egy böszme nagy pofont a bioritmusomnak. A gépen annyira nem akaródzott aludni napközben – pedig elég jelentős mennyiségű konyakot magamba döntöttem, szigorúan altató gyanánt – utána meg hirtelen felkelt a nap, én meg azt se tudtam, hogy akkor most mi a pék van? Nem sokkal később P is befutott, volt is nagy öröm, hogy akkor végre kezdődik a buli, szerezzünk is helyi pénzt (ahogy Jim Carrey is megmondta a Maszkban: A kéj édesebb, ha teli zseb). Ilyen szempontból elég bátor voltam, mert összesen 1 db bankkártával érkeztem, gondoltam a jóféle Danske Bank-os dombornyomott, prémium blablabla kártyámat majd nyilván mindenhol és mindenki tárt karokkal várja, aztán meg több mint 1 órán keresztül próbáltam az összes reptéri ATM-ből ropogós Thai Baht-ot (későbbiekben b) kinyerni, inkább kevesebb mint több sikerrel. Kicsit már rá is paráztam – főleg mivel az összes gép azt írta, hogy nincs elég fedezetem… - aztán végre, nagyjából a huszadik gép adott valamennyit, persze nem annyit, mint amennyi kellett volna – meg jókora sápot is rátett – de végre volt nálam annyi, hogy pár napig kihúzzam. Utána meg majd meglátjuk, hol leszünk, azt a harcot majd megvívom, ha eljön az ideje. Ekkor persze még nem sejtettem, hogy ezen egy és utolsó alkalommal jutottam készpénzhez odakint a kártyámmal…

Első napra alig terveztünk valamit, nyilván előre tudtuk, úgyis el leszünk foglalva az akklimatizálódással, meg a jetlag elűzésével, majd ráérünk belevetni magunkat a kalandokba később. Miután kimentünk a reptérről, rögtön megcsapott a párás, 28 fokos levegő, a napfény meg az Ázsia szag (enyhén állott, néhol kissé penészes, itt-ott rohadó hús, gyümölcs szaggal ötvözve), egyből eszembe is jutott India, kicsit el is érzékenyültem. Viszont ebben a pillanatban hirtelen elfogott minket a világ császára érzés, az európai tél hirtelen nagyon távolinak tűnt, be is kaphatja, gondoltuk magunkban.

 A király képe persze ki van téve mindenhol.

Szerintem a középső táblán lévő helyszín pontos kiejtése a "Picsánülök" lehet.

Aztán a városba beérvén hamar megállapítottuk, hogy hátizsákkal a hátadon annyira nem poén a fel alá mászkálás, így inkább fogtunk egy tuk-tuk-ot, és elmentünk a couchsurfing-es szállásunkig. Persze alkudni lehetett, egyenesen kellett is, mert kb semmivel nem volt olcsóbb, mint mondjuk egy taxi hasonló távra, az összeget meg előre le kell zsírozni, mivel taxióra az valóban csak a taxik privilégiuma errefelé. A szállás egyébként a business negyed mellett volt, tipikusan azon a környéken, ahol a nagykövetségek szeretnek tanyát verni. Vendéglátónk, Will, egy sokat látott amerikai expat csávó, korábban már lakott Afrikában, a Közel Keleten meg Dél Amerikában is, aki hazajött melóból ebédre, meg hogy beengedjen minket. Nos, a rezidenciája már kívülről is elég impozáns volt, biztonsági őrök, medence stb… a lakás pedig hűen idézte a kies mumbai-i expat lakomat, a maga óriási nappalijával, 3 hálószobával és 2 fürdőszobájával, plusz biztos ami biztos volt 3 erkélye is. Azért nem is rossz egy ingyen szállásért ;) 

Némi felfrissülés után, immár a pakkok nélkül, rövidgatya-póló-papucs vidám kombinációjában vágtunk neki a környéknek, első délutánra egy laza séta, pár korsó helyi sör, némi nasival kísérve pompás időtöltésnek hangzott. Egész tűrhető áron adják a sört a bárok, kb 80-110b között kapsz jóféle helyi Singha-t, meg Chang-ot, mindkettő elég jó. Leo-t nem érdemes venni, mert elég hitvány íze van. A sörözés utána pedig már csak vacsira ültünk be a házigazdánkkal egy közeli, közepesen puccos thai étterembe, ahol a kaja ugyan elég meggyőző volt, viszont nekem itt már rendesen küzdenem kellett az elalvás ellen, ugye az előző éjszakai nem alvás, majd a később elfogyasztott jó pár sör már igen rendesen húzta a fejemet. A vacsora rendben lement, W-lel oda vissza megosztottunk néhány felettébb érdekes sztorit, azért annak különösen örülök, amikor ennyire világlátott emberekkel sodor össze az élet, ilyenkor újra meg újra bebizonyosodik, ezek az emberek általában nemcsak iszonyatosan rugalmasok és jól informáltak, hanem persze totál segítőkészek és tisztában vannak vele, hogy az egyes kultúrák mennyire különböznek egymástól, diplomáciai érzékük pedig egyedülálló.

Ezzel teljesítettnek is tekinthettük az első napot, igazából minden a legnagobb rendben ment, és úgy hajtottuk álomra fejünket, hogy alig vártuk a holnapi folytatást. Ami még kicsit váratott magára. Ugyanis az éjszaka közepén arra eszméltem, hogy P zihál a mellettem lévő ágyon, aztán pár perccel később üvöltve hány a fürdőszobában. Majd kb fél órával később újra, és újra, és újra… Magam részéről 6 alkalmat számoltam össze. Közben át is futott az agyamon, bakker, igazból oda-vissza megkóstoltuk egymás kajáit napközben, szóval nem kizárt, hogy hamarosan nálam is jelentkezik valami vicces fordulat. Nyilván kérdeztem, hogy tudok-e segíteni, de persze én is tudtam, hogy a nálam lévő gyógyszeres szatyorban kizárólag multivitamin tabletták vannak, illetve ha lenne is nálam valami csodaszer, azt felettébb haszontalan odaadni valakinek, aki az előbb hányta ki a pár perce megivott fél korty vizet. Ugye a trópusi ételmérgezések elég kiszámíthatatlanok, illetve másképp hatnak különböző emberekre, lehet, hogy nekem Indiában sokat edződött az ellenálló képességem, végül nem tapasztaltam semmi tünetet. Ez P-t különösebben nem vidította föl. Aztán hajnalra visszaaludtunk mindketten, én örültem, hogy megúsztam ezt a kört, P másnap dél körülre azért sikeresen összeszedte magát, a tünetek az éjszaka óta nem jelentkeztek, betudtuk az előző esti produkciót egy hirtelen támadt laza ételmérgezésnek.   

Gondoltuk nyakunkba is vesszük a várost gyorsan, ha már ilyen hirtelen visszaszegődött mellénk Fortuna, meg ugye már csak egy teljes napunk volt vissza Bangkok-ban. W még tegnap este felhívta a figyelmünket, hogy érdemes mindenhova Uber-rel menni, mivel (spoiler alert) nyilván praktikus meg olcsó, és nem utolsó sorban Thaiföldön még nem tilttatta be valami mutyizó nagykutya. Megrendeltem az autót, írta, hogy 5 perc múlva itt lesz, mentünk is lefelé, hogy aztán 25 perccel később kapjam a telefonhívást, hogy ő az előbb már ott volt – igaz, hogy másik autóval, másik rendszámmal és 200 méterrel arrébb sikerült leparkolnia – viszont azóta már nagyon messze van és ugyan mondjuk már le a fuvart. El is magyaráztam neki enyhén kikelve magamból, hogy nem feltétlenül értek egyet, szóval lesz szíves ő visszamondani, ha már ilyen ”derék” módon járt el. Meg is tette, kaptam is róla számlát (nem is értem)… Hívtuk a másikat, az meg is jött 5 thai perc (25 normál perc) múlva, széles vigyorral, hogy ”HALLO!”. Itt még ugye bőven nem álltunk át a helyi mentalitásra – azaz leszarni az immár majd egy órára kumulálódott elvesztegetett időt és vigyorogni vissza teli pofával – így kissé mesterkéltre sikerült a mosoly a fejemben játszódó ízes káromkodást visszafojtva, szóval behuppanás, csávó elindulás, térkép szerint totál másik irányba menés… Nem vitás, Ázsiában vagyunk.

Szerencsére csak a központi vasútállomásig mentünk (6 km 1 óra alatt) ahol is első körben a mardosó éhségünket kellett elverni, így nagyon szimpatikus lett az első szabadtéri kiülős étterem, igaz, hogy volt egymás mellett 4-5 is, de a dolog már nem igazán tűrt halasztást, hogy akkor most melyik mit kínál. Teljesen baráti áron, kb 200b-ért cserébe meg is ebédeltünk ketten, egy-egy főfogást, sörrel lefojtva. Itt is, mint majd az összes vendéglátóhelyen, ingyen adták a wifi-t, ez pedig elég hasznos tud lenni amíg nincs helyi sim kártyád, amit ugyan már a reptéren lett volna lehetőség venni 600b áron, korlátlan nettel, de nyilván nem meglepő, hogy egy utcai árusnál a város közepén simán tudtam később újítani 200b-ért, 30 napi használattal, szintén korláttal nettel és ráadásul a tizenpáréves eladó forma be is aktiválta ingyen. Innentől kezdve a navigáció még sokkal egyszerűbbé vált, meg kaptam rendszeresen a thai krikszkraksz betűtípussal íródott reklám üzeneteket is persze.

Ebéd után kiderítettük, hogy a Chiang Mai-ba menő vonatra Ajutthaja-ban is fel lehet ugrani, így eldőlt, hogy másnap délután megyünk romtemplom emlékműveket nézni az utóbbi említett városba. Aztán délután nagyrészét a China Town körbejárásával töltöttük (ha már Thaiföld), ahol labirintus szerűen épültek egymás mellé a különféle árucikkekre szakosodott sikátorok.

Inkább mondjuk a kíváncsiság hajtott, mint a shopping láz, így beértük pár gyümölcs vásárlásával, árucikkenként kb 50b-ért lehetett venni mangót, papaját, egy zacsi marakuját (alias passion fruit), meg egy fürt ilyen gallyas bogyót (az alábbi képen) ami kívülről kemény, de a húsa inkább szőlőszerű és elég finom, a nevét mondjuk azóta sem találtuk ki.

Órák teltek el mire elértünk a királyi palotáig, ahová be már nem engedtek, mert időközben délután hat lett, így maradt az útszéli pózolj rózsaszín elefánttal vígaszdíj helyette:

Viszont még meg tudtuk nézni az óriás heverő Buddhát (Wat Pho) a palotától nem messze, volt ott körülötte szoborkert malaccal, meg üvöltő sárkány minden második buddhista templom őreként.

Mit csinálsz? Faekszek. Fakszel?

Estére ellátogattunk a Patpong Night Market-re – jó, hívhatjuk szimplán piroslámpás negyednek is – amely  két egymással párhuzamos utcán bőséges kínálattal várja a látogatókat: kaja-pia, ruha, ajándék mütyűrök minden mennyiségben és persze lengén öltözött thai csajok garmadája invitál csábítóan a go go bárok ajtajából, meg kétes kinézetű fickók pisszentgetnek rád a sarkokon, hogy „Ping-pong show?” és igyekeznek odavezetni valami sötét, léha erkölcsű helyre, mint pl a Super Pussy, ahol igen érdekes produkcióval szórakoztatják a közönséget. Jónak egyáltalán nem hívnám, viszont a pénzlehúzási faktor hihetetlenül magas. Ping-pongot végül nem láttunk, de sajnos láttunk pár dolog amire viszont nem lettem volna kíváncsi. :) Szóval a fickókat az úton szimplán ignorálni kell, mivel úgyis minden bár ki van táblázva és könnyen megtalálható, meg a belépés előtt érdemes megtudakolni a „sales-es” csajoktól, hogy van-e beugró, vagy „látvány díj”, a legegyszerűbb az, ha megkérdezed, hogy mennyit fizetsz ha beülsz, nézelődsz és iszol egy italt. Ha ez az összeg 100b magasságában van, akkor valami rejtett költség még lesz, de 150-200b már reális. Ha nincs beugró, az nem feltétlenül jelenti azt, hogy a látvány ne lenne minőségi, míg sajnos a beugró megléte sem garantálja azt, hogy az impresszió ne lenne alávaló, mint ahogy azt volt szerencsénk tapasztalni. Ha pedig szeretnéd szórni a pénzt és fizetni extra szolgáltatásért, akkor megint csak széles skálán válogathatsz a 100b-os beszélgetéstől kezdve a… nos, ki lehet találni. Viszont rémísztő, hogy városszerte nem lehet alkoholt venni éjfél után a boltokban! Igény pedig lenne rá.

Másnap nem kapkodtuk el a felkelést, csak délutánra akartunk Ajutthaja-ba jutni, így délelőtt csak urasan típíztünk (TP: time passing – Indiában tanultam a kifejezést, gyakorlatilag a haszontalan időtöltésre vonatkozik, úgy mint a henyélés, naplopás), aztán irány a vasútállomás.

Dobott már be ide valaki, valamit, valaha?

Vicces volt, hogy egy adott vonatra kizárólag másfél órával indulás előtt volt lehetőség jegyet váltani, szóval beültünk ebédelni várakozás gyanánt. Aztán sajnos benéztünk a következő indulást, így csúsztunk rossz másfél órát, ami azért volt kicsit para, mert így pont sötétedés előtt 20 perccel értünk oda, mivel a vonat a papíron egyórás menetidő előtt 45 perces késéssel indult, plusz még késett is biztos, ami biztos.

Ellenben az egész úton az én oldalamon tűzött a nap, légkondi nem volt, az ablak ugyan le volt húzva, de csodát nem tett a trópusi melegben. Ezenen felül a vonat tele lett hamar, az ülések méretét inkább 160 cm-es emberekre méretezték – szigorúan műbőr borítással – így nagyjából a háttámla a nyakam tövéig sem ért. Ha már véletlenül sikerült az égtelen izzadás közepette el-elbóbiskolnom, akkor meg általában a kalauz ébresztett fennhangon üvöltve, mert ő jó munkásember lévén bemondta beordította a megállóhelyek nevét – kétszer háromszor is, hogy el ne hibázd a leszállást. Így kissé megfáradva érkeztünk Ajutthaja-ba, a napnyugta már közeledett, így gyorsan lepasszoltuk a hátizsákokat a csomagmegőrzőbe és béreltünk két bringát, azt olvastuk, azzal jól fel lehet deríteni az óvárost. A mindössze 53.000 fős kisváros szmogszintje szerintem simán ütötte a pestit, de legalább a közlekedéssel nem volt gond, minden autó figyelt rendesen, néhányan még barátian ránk is dudáltak jelezvén, hogy mindjárt előznek. Tekertünk rendesen, hogy lássunk még valamit, a kisebb emlékműveket már lekéstük teljesen, de legalább a fő attrakciót meg tudtuk nézni, ami ki is volt világítva.

Nekem a Mortal Kombat helyszíne jutott róla eszembe, a kolostor, ahonnét Liu Kang származik, rá is gugliztam, hogy nem-e esetleg itt forgatták és de! :)

Folytatása következik.

.

Vasárnap reggel 8:12, a szobámban kellemes vaksötét uralkodna a monitor fénye nélkül, pedig a függönyt már széthúztam, odakint, az égen is csak szórványosan vonulnak a felhők. Na igen, január elején a Nap nem sieti el a felkeltét Koppenhágában, álmosan, lassan tér magához hosszú, átlag napi 16-17 órás álmából, hogy ismét, alig több mint 7 órán át vonuljon végig a horizonton, jó alacsonyan, és délután fél négyre alá is bukjon újra. Persze csak ha elég szerencsés vagy, hogy mindebből láss is valamit a felhőkön keresztül. A szél vészjóslósan süvít odakint, pont, ahogy szokott, talán olyan 50-60 km/h-val. Egy újabb szürke, mindenféle extrém időjárási tényezőktől mentes reggel ez, nem beszélve arról, hogy még csak eső sem várható, szóval pont ideális volt arra, hogy a bringámra pattanva elmenjek a kedvenc pékségembe és feltankoljak némi szénhidrátot.

Kicsit nehéz volt megszokni a napfény mentes életet, de azért annyira nem katasztrofális a helyzet, mint ahogy azt előre vetítették. Jó, majd aztán lehet, hogy februárban megváltoztatom a véleményemet, de egyelőre ki lehet bírni. Az év e szakában majd másfél órával rövidebbek a nappalok, mint otthon, cserébe viszont nincs olyan böszme hideg. Egy dolog van csak, amihez kicsit nehézkesen sikerül idomulni, az pedig a szél… Főleg úgy, hogy itt mindenhová bringával járok, legyen az meló, vásárlás, dajdajozás, stb… Ezzel igyekszem idomulni az helyi mentalitáshoz, mivel itt az emberek 60%-a jár biciklivel napszaktól/évszaktól függetlenül, és nyilván megvan a maga varázsa a dolognak. Igen, még télen, mínuszban, szélben is. Ilyenkor persze nem „bringázásról” van szó, hanem őrült küzdelemről az elemekkel, a forgalommal és a lámpákkal. Pl. nagy nehezen felszenveded magad a hídra szembeszélben, és épp élveznéd, hogy majd urasan legurulsz a lejtőről. Hát persze, csak arról senki nem szólt, hogy a szél sokkal erősebben fúj, hogy te csak úgy lecsordogálj zéró energia bevitellel. Szóval, ha nem tekersz, akkor lejtőn lefelé is easy módon megfoghat a szél… Nyilván nem kell annyira taposni, mint fölfelé, de bazz, ez akkor sem tűnik normálisnak.

Másik kedvencem, amikor oldalról kap el a „fuvallat” amint kiérsz a háztömb takarásából, és hirtelen egy méterrel arrébb találod magad a bringa úton. Jobb esetben ez nem jár padkához (vagy a melletted jövőhöz) való csapódással, de nyilván olyanra is volt már példa.

Extra frusztrációs faktor, amikor a szél miatt a zöldhullámokat is bukod, és mindenhol újra föl kell gyorsítani (azaz, kínkeservesen nyomni neki, hogy elindulj), hogy azután a következő lámpánál megint megállj.

Mindezekhez társul még a helyiek közlekedési habitusa. Ugyan a bringa utak kialakítása elég jó, nincs idióta térkő/macskakővel kirakva, mint otthon, ketten simán elfértek egymás mellett, magasságban pedig a járda és az autóút között közlekedsz, viszont kb itt is pont ugyanannyit foglalkoznak a hátulról érkezővel, mint Indiában. Tény, hogy ott mondjuk hátra/tükörbe sem néznek, mielőtt nekiállnának sávot váltani, de érdemben pont ugyanúgy reagálnak Koppenhágában is, mint aki nem látta, hogy jössz, pedig épp az előbb nézett hátra. Pl. Látod, hogy megy előtted két bringás, szorosan egymás mögött. Te már jó előre hátranéztél, konstatáltad, hogy nem jön senki, behúzódtál a belső sávba és nyomod neki – mint ahogy azt autóval is tennéd. Pont mielőtt beérnél a hátsó ember mellé, az hátranéz, látja, hogy jössz, és mintha mi sem lenne természetesebb, bevág elég… De tényleg, rengeteg ilyen szituációba találtam már magam. Elsőre majdnem baleset lett a vége, utána azért már kezdtem számítani rá, így a további alkalmaknál már nem lepődtem meg. Később ráuntam erre és taktikát váltottam: minden előzésnél veszettül nyomom a csengőt. Nem csak úgy tessék-lássék módon megpöccintem, egy f.szt, csilingelek megállás nélkül, mint egy hülyegyerek. Lehet, hogy nem túl elegáns megoldás, de hatékony, mindenki érti a célzást, és azóta nem jönnek ki elém. Vagy ha valaki épp lopja be magát a belső sávba, bizonytalanul settenkedve, az gyorsan visszakapja a kormányt, amint felharsan mögötte a vad csengőszó.

Szóval vannak érdekes dolgok és azért nehéz higgadtnak maradni ilyen szituációkban. A szitáló esőt eddig nem emeltem ki, az igazából csak széllel együtt para, önmagában nem releváns.

Hát igen, így jár az, aki feladja a királyi Suzuki Dzire-jét sofőröstül, és Észak Európában próbál szerencsét. Jó, ez nyilván nem a legjobb példa, csak jól hangzik. Panaszra továbbra sincs okom, sikerült letelepednem, megvetettem a lábamat melóban és élvezem, a nyugodt, skandináv életvitelt.

Egy kertvárosi két emeletes házban bérelek egy szobát Dan-től, a New Yersey-i kollégámtól, aki már igazi veteránnak számít a cégnél, a maga laza, 20 éves karrierjével. Az egész ház full (mondhatni túl) bútorozott, van egy maximálisan profin fölszerelt konyha, nagy nappali, lent az alagsorban mini kondi-terem stb… Ugyan a szobám elég kicsi, de ez különösebben nem zavar, a privát kuckó érzést megadja, és az a fontos. A Mumbai-ból idehozott cuccaim nagy része meg jól elvan a padláson is egyelőre, ha már kb semmit nem kellett kicsomagolnom a ruháimon kívül (még Play Station is volt háznál). A lényeg, hogy ár-érték arányban esélyem nem volt ennél jobban találni, és egyelőre nagyon jól érzem itt magam. Vannak a közelben szupermarketek, a meló össz-vissz 6,5km-re van, akad egy pici kert is, ahol majd egyszer biztos lehet napozni is, amint az újra kezd sütni márciustól, állítólag.

Házunk pompás gúnyát öltött az ünnepekre.

Ami baromira tetszik itt, az a rend és tisztaság mindenfelé. Nyilván vannak kevésbé csili-vili városrészek is, meg jobban köhömm… lestrapált állapotban lévő negyedek is, de az átlag színvonal nagyon magas. Mindenfelé vannak parkok meg zöld övezetek, bár annyira a városból sem nehéz kijutni, mégis csak egy Budapesthez mérten jóval kisebb fővárosról van szó. A kertvárosi házak pedig nagyon otthonosnak tűnnek kívülről, karácsonyi dekoráció van/volt kirakva tonnaszám, így azért sokkal könnyebben viseli az ember a sötétséget.

A tömegközlekedés brutál jól szervezett, és relatíve sokkal olcsóbb, mint otthon – figyelembe véve persze az átlag keresetek mértékét. A helyi „HÉV-ek” teljesen átszelik a várost, így nem okoz nehézséget 20 perc alatt eljutni egyik végéből a másikba, a metró vonalak járnak egész éjszaka, és buszokkal is igen jó a lefedettség. Mindezeknek, és persze a biciklis kultúrának hála, jóval kevesebb autót használnak errefelé, mint amennyi a lakosság méretének megfelelően mondjuk nálunk otthon. Meg nem utolsó sorban itt k drága autót venni és fönntartani.

Az árszínvonal alapvetően nagyon magas, a lakhatás költsége a legelrugaszkodottabb Pesthez képest, de ezen felül a ruházkodás is meglehetősen költséges, nem is értem, hogy itt a norvégokon kívül kinek éri meg a plázákban pénzt szórni. Jó persze, a fizetések is sokkal magasabbak, mint otthon, de kell is, hogy fönntartsd magas. A kaja árak szerintem teljesen rendben vannak.

Itt biztos szívesen látják az embert.

A dánok alapvetően nyugodt, pozitív emberek, sokkal zárkózottabbak, mint a magyarok, de azért lehet velük barátkozni. Segítőkészek is emellett, és nagyon komolyan veszik a munka és magánélet közti határvonalat, szerintem hatékonyabbak is nálunk, valószínűleg emiatt is dolgoznak kevesebbet. Persze a minőségre törekednek, és nem a ledolgozott munkaóra számít. Ennek megfelelően nekem abszolút nem esett nehezemre beilleszkedni, kb. ez volt az a dolog, ami leginkább tudott zavarni még Indiában. Mármint nem a hatékonyság, leginkább annak hiánya arrafelé.

Ja igen, a dánok (is) isznak. Sört, bort, töményt, bármit. Sokat. A szocializálódás egyik alap pillére a pia, és azért az első két sör után mindjárt beszédesebbek és barátságosabbak lesznek. Kedvencem a Friday-bar az irodában, amikor is péntek délután 4-kor előhozzák az előre behűtött – és cég által szponzorált – rekesz sört és pár üveg bort némi nassolnivaló kíséretében és azt módszeresen elfogyasztják mielőtt beütne a hétvége. Ami külön szimpatikus, hogy közben simán vegyülnek az emberek beosztástól függetlenül, a nagykutyák is csatlakoznak mindig, és utána már nem ülnek vissza melózni. Még mielőtt valaki azt hinné, hogy ilyenkor vérszemet lehet kapni és kiinni a céget vagyonából, hozzáteszem, a Friday-bar általában max másfél óráig tart, utána mindenki megy a dolgára. És nem azért mert elfogy a pia, egyszerűen csak ez a szokás. Jó, utána nem mindenki megy haza a családhoz kapásból, a szomjasabbak még nyilván beülhetnek bármilyen random bárba a környéken, választék azért van bőven.

Érdekes, hogy a bárok nagy részében tilos bent cigizni (best law ever), ugyanakkor vannak olyan kisebb kocsmák – itt bodega-nak hívják őket – ahol még elfogadott. Törvény szerint, kizárólag akkor lehet bent dohányozni, ha a vendégek számára fönntartott terület 40m2 alatti és persze az üzemeltető engedélyezni kívánja. Utóbbi nyilván nagyban függ a tulaj/üzemeltető dohányzási szokásaitól is.

És mindig mindenhol iszonyatosan sok gyertyát használnak errefelé, legyen az étterem, kocsma, bár, kávézó stb… Ez nekem felettébb szimpatikus, mivel minden hely otthonosabbá válik tőle, és nem utolsó sorban meleg hatást kölcsönöz, ami meg nyilván praktikus is Dániában.

Újabban rákaptam a süti sütésre. Nem, semmiféle vicces dologra nem kell gondolni, inkább csak kísérletezek a konyhában. Alapvetően nem szeretek főzni, de gondoltam még hasznos lehet ha tudok jóféle sütit sütni.

Szerencsére van lehetőség a cégnél ingyé(!) sportolni járni, a konditerem 0-24 nyitva van minden nap – igen, hétvégente is – emellett pedig járhatsz munkanapokon mindenféle órákra is, pl yoga, spinning, cross fit, TRX, mindenféle rövid cardio edzések stb… Ezek pedig jól be vannak rendezve órarend szerűen, azaz mehetsz kora reggeltől egészen késő délutánig, akár napközben is. Azért elég erőteljesen meg tudja dobni a morált és az ember munkakedvét, ha lemehetsz kicsit vagy sokat edződni, nem beszélve arról, hogy nem kell a meló utáni csúcsban még átverekedni magad a város egy másik pontjára is ugyanezen célból. Elég hasznos beruházás ez a cégeknek, mivel a) kevesebbet lesz beteg a jó munkaerő és b) lesz kedve bemenni dolgozni. Én pedig élek is a lehetőséggel, heti két cardio edzést szoktam beiktatni saját szervezésben, ahol igyekszem összemixelni az elmúlt években megtanult kettlebell (igen, vannak bellek is!), cross training, és egyéb saját testsúlyos gyakorlatokat. Ezen kívül pedig heti három yoga session-t látogatok aktívan, vasárnaponként eljárok futni a vársban, szombatonként pedig, ha épp nincs rettenet idő odakint, akkor kimegyek otthon a kertbe kézen állni tanulni. Nincs különösebb célom vele, de szerintem baromi vicces és nem utolsó sorban látványos bohóckodás.

Tavaly év végén beadtam a jelentkezésemet egy dán nyelviskolába. Érdekes, hogy itt ezt a dán állam támogatja, már amennyiben átmész a hat hetente esedékes vizsgákon. A középfokig 5 kurzust kell elvégezni, azaz összesen 30 hétig tart az oktatás, bár annyira nagyra törő vágyaim nincsenek most még. A melóhoz pl abszolút nem kell, inkább csak szeretnék valamiféle kezdő tudásra szert tenni, a hogy legalább ne kelljen mindenhol angolra váltanom, ha akarok venni bármit is pl, vagy meg akarok szólítani valakit. Úgy tűnik, hogy a januári kezdésről már le fogok csúszni – ami 6-án indul és eddig még nem kaptam visszajelzést, szóval gondolom, hogy ez a szitu – ez esetben azért remélem, hogy februárban el tudok indulni ezen a hosszú úton, aztán majd meglátjuk, hogy alakul… :)

Ő itt Bounty, a vendég kutya, aki nálunk pecózott egy hétig.

Lassan de biztosan lejár a mandátumom Mumbai-ban és ugyan megadatott a lehetőség, hogy meghosszabbítsuk a szerződésemet még egy évvel, én inkább más kapukon kopogtattam és nyertem bebocsáttatást. Amiért Indiába jöttem, azaz új kihívások keresése, tanulás, nos, azokra bőven volt lehetőség, és úgy vélem rengeteg új tapasztalattal gazdagodva zárhatom az itt töltött két évet. Kb mostanra sikerült összegezni magamban, hogy akkor mik is a főbb tanulságok. Röviden:

1. Sikeresen végigutaztam az elvárások hullámvasútján, ami nagyjából a következő lépésekben írható le: elvárások minimalizálása -> apróbb elégtelenségek és nem hatékony folyamatok megkérdőjelezése ->  sok "miért?" kérdés feltevése ->  káosz ->  türelem elveszítés ->  dühkitörés -> idegroham -> lecsillapodás ->  beleszarás ->  pozitív hozzáállás -> elvárások átértékelése ->  elvárások korszerűbb újratervezése ->  apróbb elégtelenségek... és így tovább, és így tovább... Majd jött a megvilágosodás: "miért?" kérdések és elvárások teljes elengedése ->  beleszarás ->  elfogadás ->  megnyugvás. Ahogy Darth Sidious megmondta Anakin-nak: "and we...shall...have...peace". Ilyen egyszerű. Nyilván nem azt mondom, hogy megvilágosodtam, és mostantól semmi nem tudja felk.rni az agyamat, inkább úgy lehetne levezetni, hogy jelentősen több dolog kell hozzá, hogy az alapvetően azért véges türelmemet kikezdje, és ha eljutok oda, hogy szakad a cérna, akkor jóval kevesebb ideig tart a "rage". Hamarabb tudatosítom magamban, hogy ja, már megint valami nem úgy történik, ahogy én azt lelkem pici forgatókönyvében elterveztem és ahelyett, hogy hőbörgök, anyázok, fikázódok, meg fröcsögök, inkább tudomásul veszem a valós szituációt, nullázom az elvárásokat, és ezzel a helyzet szinte azonnal normalizálódik. (Azért előtte pici hőzöngés belefér…) Valami úgyis történni fog, ami ugyan nem egyezik a tervezettel általában, de hát kit érdekel, majd az is változik holnap. Röviden szólva: türelem, tököm tudja mit, de terem. 

2. A "miért?" kérdések teljesen fölöslegesek. Már nemcsak Mumbai-ra igaz, hogy ezek totál értelmetlenek, hanem rá kellett, hogy jöjjek, úgy alapvetően is. Indiában a legkézenfekvőbb válasz ezekre amúgy a "csak" lenne, de e helyett inkább csak hosszas magyarázkodás fog következni, már ha firtatni merészeled ezt a kényes témát. A felelet ugyan a kérdezett tárggyal valóban kapcsolatos, de ugyanakkor nem a kérdésre válaszol. Olyan politikusszerűen. Például egy nemzetközi banki átutalásnál:

- Miért kell háromszor kézzel beírni ugyanazt az adatot (átvevő bank címe) ezen a formanyomtatványon? (megjegyzés: innen külföldre utalni kizárólag személyesen, 3 különböző banki formátum kézzel történő kitöltése esetén van lehetőség...)

- Mert ezt az adatot az utalást végző banknak le kell ellenőriznie.  

- Aha. Már értem. De miért is kell háromszor megadni?

- Mert ez a törvényi előírás.

- De hisz ettől még le lehet ellenőrizni, az előző oldalon már megadtam, ergo teljesítettem a törvényi előírást.

- Igen, ezért már csak a maradék két rublikát kell kitölteni... blablabla...

Szóval beletelt néhány ilyen és ehhez hasonló végtelen, önmagába állandóan vissza loop-olható párbeszédbe mire levontam a tanulságot: Máshogy történt, mint ahogy tervezted? No para, go with the flow. Esetleg ez neked további kellemetlenséget von maga után? Lépj tovább. Ki a felelős? Szard le, a dolog megoldásának szemszögéből nézve totál irreleváns. Ki tudja megoldani a dolgot? Valószínűleg sokan. Ki fogja megoldani a dolgot? Kizárólag az, akinek érdekében áll. És igen, így lehet a potenciális megoldók körét sokszor saját magadra szűkíteni.

3. Hazai földön a dolgok olajozottan, és bürokrácia mentesen történnek. Kb 10-ből 7 pontot adok erre Magyarországnak, szóval, aki hasonló dolgok miatt panaszkodik otthon, annak javallom, hogy látogasson el Keletre kicsit, és saját bőrén tapasztalja meg, hogy emberek milliárdjai számára mi a nagy átlag. Sokat segít az elfogadásban.

4. Dudálással rengeteg fölösleges mondatot kiválthatsz. Néhány példa: "Menj már előlem, gyorsabb vagyok", "Kell fuvar? (riksa/taxi), "Vigyáz, jövök mögötted", "Meg foglak előzni", "Sávot váltok", "Indulj már!" "Ki ne gyere elém!", "Gyere már, kiengedlek" (ritka), ”Menj már előrébb, nem látod, hogy a sor megmozdult 20 centit?” stb...

5. Más értelem bújik meg egy-egy szó és kifejezés mögött. Pl: sürgős. Otthoni jelentés: már meg kellene lennie. India: valamilyen rejtélyes és felfoghatatlan okból kifolyólag majd ezt a dolgot kell legközelebb elvégezni. Ez persze még bőven nem jelenti azt, hogy ma meglesz, majd ahogy sikerül. Kb sürgős = következő.

Bjutifikáció. Ha ez nem elég magyar, akkor legyen gyönyörűségesítés.

 Most így hirtelen ennyi jut eszembe, így ezen gondolatokkal indulok tovább. Az utamat pedig Észak-Nyugatra veszem, és meg sem állok a vikingek szülőhazájáig, azaz Dániáig. Az elmúlt pár évben már elég sokszor megfordultam Koppenhágában, így valamennyire adta is magát az ötlet és a lehetőség is, hogy erre vegyem az irányt. Ezúttal pedig a cég HQ-jában folytatom multibetyáros kalandozásaimat, gondoltam, biztos, ami biztos, vegyük a nehézségi fokot eggyel magasabbra. Lehet a túl sok Vikings sorozattal és Skyrim-mel eltöltött hosszú óra is erre felé terelte a jövőt. Na jó, ez elég béna poén volt. Nyilván ez elég nagy horderejű döntés volt részemről - mégiscsak a ’hol is akarok élni?’ kérdéssel kapcsolatban kellett határozott állást foglalni - szóval nem egyik pillanatról a másikra történt. Igazából úgy voltam vele, hogy két év Indiában szép és jó volt ugyan, de most így ennyi köszönöm szépen elég is volt. Az országnak több mint a 75%-át ugyan nem volt alkalmam megnézni, de legalább majd lesz miért visszatérni. Igen, abszolút nem zárkózom el tőle, hogy egyszer majd újfent visszavágyok a nyüzsgő káosz világába. Ugyan föl-föl villannak az emlékképek: amikor tele volt a tököm már mindennel, amikor majdnem lekéstem az interkontinentális repülőt valami vallási ünnep miatt, amikor semmi nem akart a helyére kerülni, vagy semmi nem akart bent maradni stb... de valami varázslatos mégiscsak van ebben az országban. Sosem azt kapod, amit kérsz, cserébe viszont megkapod azt, amire szükséged van. Jó, a háromnapi hígfosás mögött nem kell nagyfokú filozófiai értelmet keresni, de tény, hogy még az is megedzi a gyomrodat hosszú távon. Ormótlan közhely, de valóban egyetértek azzal a mondással, hogy ide mindenkinek érdemes eljönnie, főleg aki nem harmadik világbeli országból származik. Aztán nyilván majd én is csak akkor kezdem el hiányolni az itteni dolgokat, amikor már nem leszek itt. Utcai kaják, ingyenes házhoz szállítás mindenre(!), mosolygó emberek, este hat előtt soha le nem menő nap, csak hogy pár példát említsek.

Na jó, meg az irodai kutyák sem annyira elterjedtek másfelé.

 Augusztus közepén teszem majd át a székhelyemet, ezúttal nyitott végű megállapodással, ahogy napjaink önjelölt királyai szokták. Első harcom  egy megfelelő kuckó felkutatása lesz, amit az előzetes információk alapján "elcseszetten sok pénz / négyzetméter" áron tudok majd kibérelni. Ez pedig gyanús, hogy a mumbai-i 3 hálószoba + 3 fürdőszoba + nappali után bizony meglehetősen cseppnek fog hatni, de ugyanakkor rá kellett döbbenem: A) nem tudok egyszerre két szobában aludni, B) sem zuhanyozni két fürdőben, 3) és – ugyan kit akarok átverni – az ember még a saját, jól bejáratott retyójához is igenis ragaszkodik, bizony nem kívánja azt megcsalni, hacsak a szükség nem hozza úgy. És nem utolsó sorban, D) annyira nem király királyi méretű lakásban királykodni egyedül. Mondjuk ez a veszély Észak-Európában nyilván nem fenyeget. 

 Szóval ennyit a tervekről, egyébként az idei nyár egyelőre igen mozgalmasan telt, és ugye a rövidesen bekövetkező költözés sem lesz éppen mindennapi történés. Amint kiderült, hogy indiai napjaim meg vannak számlálva, hamar realizáltam, hogy ugyan rengeteget utaztam business ügyben az elmúlt két évben, viszont annál kevesebbet láttam Indiából, vagy éppen az innen nézve közeli, otthonról tekintve viszont igencsak egzotikus távol-keleti országokból. Mentsük ami menthető alapon gyorsan beterveztem két utazást, bár a főnököm nem igazán volt rugalmas szabik tekintetében, főleg, hogy júliusra már megvolt a magyar repjegyem is. Utóbbiról egyébként kész szerencse, hogy időközben megfeledkezett, így legalább lehetett beszélni ún. nyári szabiról is. Viszont épp superbusy periódusát éli a projekt amin az elmúlt két évben melóztam, így pont nem volt szerencsés a felállás, hogy egész idő alatt a ’pótolhatatlan’* látszatát igyekeztem kelteni. Nagy kegyesen kaptam tehát egy hét és egy egész nap szabit nyárra, amit igyekeztem a leghatékonyabban eltölteni. Gondoltam kicsit szétnézek még Indiában - már amit ugye bele lehetett sűríteni egy hosszú hétvége kereteibe - majd egy hét Balin, azaz Indonéziában, és végül de nem utolsó sorban ugye haza is tudtam látogatni 3 hétre, igaz, még ha papíron dolgoznom is kellett. Nyilván volt meló is. Sok más egyéb mellett. J

*’Pótolhatatlan’: Mint tudjuk, mindenki pótolható. Viszont minél közelebb kerülsz a pótolhatatlanság látszatához, annál inkább lehet a munkáltató erőforrásait a magad javára fordítani, avagy más néven, közelebb ülni a mézes bödönhöz. Negatívum viszont, hogy minél jobban sikerült az álca, annál rövidebb időre hajlamos a munkaadó megválni tőled egy szabadság erejére. Pedig te tökéletesen tisztában vagy vele, hogy nyilván a gépezet nélküled is pont ugyanúgy pörög majd, mint előtte… Viszont nyilván ennek leleplezésére nem szabad elegendő időt hagyni, amint erre mások is rájöjjenek, vérrel-verítékkel kiharcolt pótolhatatlansági mutatód abban a pillanatban indul hanyatlásnak…  

A következőkben tehát be fogok számolni többek közt a Taj Mahal, Bali, és kicsiny hazánk látogatásának élményeiről. Addig is itt egy gyöngyszem a pussy-collection-ömből:

So, the time has come, after writing ’wasn’t-in-the-mood-to-count’ how many series of Hungarian posts I finally got inspired to reveal my deepest secrets in a way gooogle-translate will be able to cope with. Yes, English is turned on, though it is definitely not a new year’s resolution so it might or might not continue in the future. A good resolution would have been to continue writing regularly regardless of the language, but I don’t like to handicap myself. So I just kept my old promise: not to make any stupid or smart resolutions I might regret later on. Especially, as there are way too many distractions around constantly trying to tempt me with offering higher level of entertainment than pressing Alt+Tab repeatedly to double check my writing skills in not my mother tongue, online. Nevertheless, as my primary audience remains the same (yeah, sounds lame but it is myself) and I don’t necessarily prefer to build up sentences  literary correctly, I just want to clarify in the very beginning that even my grammatically incorrect sentences remain technically correct as I mistyped them deliberately.

Now that both my language skills’ and my future laziness’ asses are perfectly covered, let me set only one (more) ground rule before getting into storytelling mood. I seriously hate serious style of blogging. So please don’t forget to put on the invisible “ “ signs even if I don’t use them, as otherwise the content might not make too much sense. Like sometimes my verbal communication ;)

Once again way too many things happened since my last post, not to mention that I still owe the glorious story of my brother’s wedding – rather the bachelor party – to the audience, so let me begin the story with the events of last August 2014.

After flying home to Mumbai for a rather short period of 6 days (having the chance to enjoy the splendid monsoon season) I returned to Copenhagen again for another week. We were doing some new system testing there which turned out to be so exciting that the session was extended by one more week, and also my presence was highly appreciated till its end. Of course I had no objection stay in sunny CPH for another couple of days as an honoured guest of the company, so I gladly accepted this extension. Not to mention that we still had several cool sushi places in the city yet to explore. Therefore on the upcoming bright Saturday morning we founded a new biker gang with my good friend Andrew, rented two cool bikes, and roamed around the city to plunder some good Japanese food. Unfortunately our fuel tanks run dry several times during the day so we had to stop at some random roadhouse stations to refill them. In the meantime, our secondary objective was to watch a (probably) great live rugby game in the suburbs, but due to these vis major circumstances the only thing we were able to observe is the last 5 seconds of the game when the last players were leaving the field. That called for another tank-refill with Pat, member of the winner team, and it turned out that the after party of a rugby game can be really awesome. Oh yes, before I forget to mention - or someone would question our common sense why we stopped multiple times a day – our bikes was literally bicycles and the fuel we used was “special tea”*.

*Side-note: I just learnt this expression which might refer to beer in some restaurants mainly in South India which do not have a license to sell liqueur.

We got back to downtown by sunset and luckily were able to find a great sushi place where we could finally have dinner, and fill our bellies with some more solid(ish) meal. This feast was a perfect closure of the whole day long drink… I mean… riding tour. Not sure if it is due to things look better in hindsight, but I clearly remember we looked pretty darn cool riding our mighty bikes. Mine was white, and Andrew’s was pink. I still regret not clicking a single picture of them. I believe our gang should reunite soon.

So, after spending some more sleepy days in the Danish summer I really needed to wrap up quickly, as the next Saturday we had my brother Csaba’s bachelor party back in Hungary, and missing that one would have been a cardinal sin. Even though I wanted to arrive in the last minute like in a lame movie, I landed in Budapest one day earlier just to be one the safe side. The pre-party itself started in Eger – so I joined only later on - where the participants collected my brother and gave him the magnificent task of driving a Porsche 911 Carrera Cabrio to half way Budapest, where the real challenge began at a random highway petrol station. Considering that Cs’s driver duty ended here for the day, he was offered a few shots by the team just to take the upcoming task more seriously. First of all he had to write a really-really job specific CV & a motivation letter why his dream career was to be employed here as ‘Fuel Dispenser Nozzle Polisher Supervisor’. Then he just only needed a written confirmation and stamp from the manager of the station proving that he will be considered as a promising applicant to this fairly dynamic and challenging role. And due to his comprehensive professional experience in the subject the mission was accomplished in less than 15 minutes.

They were just about to leave when suddenly one of the most beloved Hungarian show-man: Gáspár Győzi appeared at the scene unexpectedly – accompanied by some of his minions -, so my brother improvised a new voluntary task to get a joint picture with him. Győzi was more than happy to pose in the pictures, in the meantime he shared one of his sad but true stories: “Once I had a Porsche too, but I had to get rid of it as the country was not pleased about it”. Then he also revealed which FB account of his is the real one – plus added/tagged the picture too right away -, and why he has around ten more duplicate accounts just to make sure that he is not getting disturbed by “undesired fellas”. After a few more minutes of friendly chit-chat it was time to say goodbye as the team still had some distance to cover shortly.

The next stop of the trip was at one of the malls of Budapest suburbs, Pólus, where Cs was left on his own without his wallet, phone and ID cards making his next task quite easy and simple: get to the given address by any means ASAP. After several unsuccessful attempts of hitching a ride to town – seems average suburb mall visitors do not live in downtown – he realised what his best option was: Hop on the first bus and devolve any incidental fine upon us which might occur during the ride. However, as no controller appeared during the ride there was no need to explain the situation. I was already with the team once Cs arrived, and every one of us was impressed with the timing he made it to the scene of the party, which called for another drink, immediately.

 Impressive view from the balcony – before the kick-off

 While the burden of preparing the dinner fell to Oli – and he nailed it like a master chef - the rest of the team continued to evoke the funniest memories and used some strong potions (minimum 40%++ alc.) to sharpen our minds. A few hours later we were feasting on the freshly made bográcsgulyás in a rather festive mood and by that time of course we could not wait for our “special guests” to arrive. Yes, strippers indeed. In plural form. Sadly for Csaba, who was not aware of the little trick that actually the first two “ladies” arriving were not exactly women genetically… Just to make it a bit more challenging he also got blindfolded, though his other senses did not fail him, and he actually saw through the disguise too early, sparing us from some really awkward moments. I felt indeed lucky not to see more of this special show. And finally, a few more drinks later the real stripper arrived (sadly this time word is in singular form) who truly did her best to amuse us, quite successfully. 

Brothers.

After the show – and the rest of the drinks – got finished we moved out from our HQ to spend the rest of the night in random clubs. Unfortunately I run out of energy too early, so probably I was the first man down. Once felt that my battery is critically low, I quickly activated the “safe mode” to get home before anything happens which worth putting on youtube. Sorry, for not saying any proper goodbye, that was the cost of my escape.

In summary, the party was more than awesome, the location was fabulous, the drinks were (nearly) unlimited and so on. Well done guys!

 And one week later, there was only one more thing to do before getting back to Mumbai, indeed, the wedding itself in the beautiful city of Eger. Being a member of the close family I had the privilege of being seated to the best spots during the ceremonies plus the dinner, and luckily, the only extra task I got from Csaba and Adri is to ensure the dance floor is never empty. Knowing the traditions of a Hungarian wedding this was not difficult at all, considering that after the heavy meals and plenty of welcome liqueurs everyone was in Fred Astaire mood.

I had an old promise to leave from any party once the song Afrika by KFT is played, and I already feared the moment of its kick-in, which eventually did happen. This time obviously I stayed due to two main reasons: First of all, I learnt from the Friends series that you should never refer to a wedding as a party, plus in this specific case leaving was definitely not an option. So I rather had two shots of pálinka quickly to ease my mind and continue dancing as per the agreement with the family. Long story short, that night I think I danced more than ever before, watched the others getting invisible (final level of drunkenness when you think you can do anything as no one can see you) and left only after the official closure. Primary objectives completed!

 Trailer of the upcoming Matrix movie

Yes, 3 more before I lose focus!

The other day I was already on my way back to Budapest since needed to catch a flight on Monday morning, and as a temporary last event in Hungary I went to a bikram yoga class with Ádám and Zsolti. It is a really intense and challenging sport, the only thing I could think about before almost fainting was that it’s probably a better idea to try it some other day than right after a wedding night.

To be continued…