Sikeresen visszatértem a két hetes koppenhágai megbízatásomból, viszont megint időcsapdába estem, azaz túl sok minden történt, hogy tartsam a kronológiai sorrendet a legutolsó bejegyzésem óta… Nem baj, a hiányzó elemeket majd igyekszem izgalmasabbnál izgalmasabb, viszonylag még hihető elemekkel feltölteni. Lehet, nyúlok pár klisét a lokál szuperhőstől, azaz Krrish-től:

 A frizurát Zorro is megirigyelné.

Vagy inkább hagyom a részleteket a fenébe, inkább csak írok az indiai mindennapokról úgy általánosságban. Elvégre ezeket nap, mint nap megtapasztalom Mumbai utcáin, az irodában, klubokban, éttermekben, bárokban, és mivel a személyes élettér fogalma itt nem létezik, így gyakorlatilag otthon is az albérletben.

Még csak alig több mint két hónap telt el érkezésem óta, így azért kissé korai messzemenő következtetéseket levonni, viszont a most következőket nyugodt szívvel osztom meg, hiszem az első benyomásom óta mit sem változtak. Persze előre hangsúlyozom, hogy ezek nem feltétlenül általános dolgok még Mumbai szerte sem, lehet, hogy egy másik városnegyedben egészen más élményekkel gazdagodnék.

Az idő…

Már nem az időjárás, hanem az emberek időérzéke. Talán úgy lehet a legegyszerűbben megfogalmazni, hogy itt az időnek úgy különösebben nincs értéke. Így gyakorlatilag a lefixált dolgoknak sem, hiszen attól még, hogy valaki késik 4(!) órát, vagy épp a megbeszélt találkozóra el sem jön, teljesen általános dolog. Azért még nem felejtettem el, milyen szinten föl tud cseszni magyar honban, ha valakire csak 15 vagy 20 percet kell várni, és persze nem jelzi előre, hogy késni fog. Nyilván utána a legkacifántosabb kifogással menti ki magát az illető pl: Totó kutyus megbetegedett, defektet kapott a villamos, dementorok állták el az utat stb… Az elején persze mondta mindenki, hogy Indiában másképp működnek a dolgok, de azért azt nem hittem volna, hogy ennyire. Volt olyan este, hogy három különböző szolgáltató cég megbízottját is vártam este 6 és 8 között, hogy applikálják be a mosógépet, a szárítót, a szúnyoghálót stb… és háromból senki nem jött el. A telefont persze nem vették föl, legalábbis aznap, másnap meg, amikor hívtam őket, totális nyugalommal válaszoltak, hogy “Good morning sir, have are you doing?”…hát őőő… Nem egészen úgy, mint ahogy szeretném. Valaki azért egy mondat erejére megemlékezett az előző este meg nem történt szolgáltatásáról: “Sorry about yesterday”, és ennyi, ezzel le is van tudva. Azon nyilván meg sem sértődhetsz, ha valaki szombat reggel 10 helyett, délután 4-kor hipp-hopp fölbukkan. 

Ugyancsak teljesen alap érvényű Gergő teóriája, miszerint ha itt valaki a jelenhez képest x perc/óra/nap múlva ígéri a teljesítést, akkor az alábbi szorzók lépnek életbe:

-      Fél órán belül időtáv szorzandó 3-mal

-      Fél óra fölött 2-vel – igen, napok esetében is

-      Ha pedig a jövőhétre ígérnek valamit, nos, ebben az esetben jövőhéten jogosult az illető új teljesítési dátumot kérni

Ennek türkében aztán érdemes a teljesítést leginkább “most azonnal”-ra kérni, így valószínűleg fél órán belül történni is fog valami. Kivétel ez alól a személyi bankár hölgy, aki mindig nagyon kedves a telefonban, ha nem a mobilomról hívom – azt alapvetően ignorálja – és mindig megígéri, hogy visszahív 10 perc múlva. Hát persze. Csak nem engem. Ő volt az, akivel kétszer is lebeszéltem időpontot, hogy feljön az ötödik emeletre az irodába – mivel egy épületben melózunk – délután négyre, aztán a két alkalomból valahogy az egyik sem jött össze. Harmadjára már inkább én mentem le hozzá előzetes egyeztetés után, ami nem volt egyszerű, hiszen az ajtóban álló security csávó hatalmas puskával a vállán mondogatta, hogy háromtól már be vannak zárva – mily meglepő – de addig erőszakoskodtam, hogy időpontra megyek, és meg van beszélve, hogy aztán beengedett. Odabent igencsak meglephettem a bankár csajt, ugyanis pont olyan fejet vágott, mint aki nem rám számított, az asztalán lévő, éppen frissen felvágott még gőzölgő óriáspizza is erről árulkodott. És még csak meg sem kínált.

Az elvárások és a gondolkodásmód:

Hamar beláttam, hogy elvárásaim másokkal szemben – lásd az előző pár példát – nem lehetnek. Vagyis lehetnek, csak ebben az esetben meglehetősen frusztrált lenne az életem. Szóval örök érvényű az igazság: csak magadra számíthatsz, másoktól pedig számíts a legrosszabbra, így max pozitívan csalódhatsz. Már csak azért sem érdemes idegeskedni, mert itt az egyszerűen nem szokás. Mint ahogy panaszkodni, aggódni, és negatívkodni sem divat. Utóbbiaknak azért felettébb örülök, hiszen így én is egyre kevesebbet stresszelek a dolgokon, ami rajtam múlik, ott adom a maximumot – már ahogy sikerül. Minden más meg majd megy a maga útján. És így, ez itt tökéletesen működik.

Mobil -és nethálózatok:

Mobiltelefont használva hamar megtanulja az ember, hogy ne vesszen el a részletekben, és ne zavartassa magát, ha nem mindent megértve, inkább csak úgy a másik beszédét érezve, kell válaszolni. A mobilvonalak minősége ugyanis nem éppen 3G, vagy 2, vagy éppen G, vagy nem is tudom, hogy nevezzem... Hol van térerő, hol nincs – még mindig Mumbai belvárosáról van szó – hol kimarad pár másodpercre a vonal, hol nem tudsz tárcsázni, pedig maxot mutat a térerő. (Liftekben alapvetően nincs, bár ez annyira nem zavaró.) Megkönnyíted a saját dolgod, ha úgy teszed föl a kérdésedet a vonal túlsó felén lévőnek, hogy arra egy határozott “igen” legyen a válasz, így minimalizálva az információtorzulást. A “nem”-re játszani azért nem célszerű ha indiaival beszélsz, mert ez esetben nem szeretnek állást foglalni, azaz ellentmondani neked, és telefonon nincs jobbra-balra fejrázás, így marad a magyarázkodás -> megint ki vagy szolgáltatva az ingadozó vonal minőségnek.

Sajnos hasonló a színvonal a net-szolgáltatóknál, érdemes a modem-et/router-t rákötni egy kapcsolóra, hogy ne kelljen mindig kihúzni-visszadugni, ha újra akarod azt indítani. Márpedig újra kell, napi átlagban számolva 2-3-szor. Majd várni fél percet, és jó esetben hamarosan újra lehet szörfölni. Legalábbis korlátozott sávszélességben. Feltölteni meg inkább nem lehet – pl, ha posztolni akarsz fényképeket – mert folyton hibaüzenet dob. Utánajártam, sajnos a többi net-szolgáltató sincs a helyzet magaslatán, hasonló hibák rendre előfordulnak másoknál is. Szóval van internet, egy kicsi jut is belőle mindenkinek alkalomadtán.

Már megint a balra tarts…

Az első pár héten nem értettem, hogy miért akar vajon minden szembejövő ember lépten-nyomon nekem jönni, amikor én határozottan a jól bevált jobb oldalról igyekeztem kerülni – nem gondolkodva az irányon, hiszen így rögzült be - és igyekeztem nem fellökni a szembe jövő értetlenül pislogó embereket. Aztán röpke egy hónap után tudatosítottam magamban ezt a jobb oldal dolgot, és onnantól nyilván hamar összeállt a kép, hogy basszus itt nemcsak a forgalom tart balra, hanem mindenki alapból balra akar kerülni gyalogosan is. Na, mindjárt egyszerűbb is így mászkálni, végre az emberek csak szimplán megbámulnak, de nem akarnak hozzám dörgölőzni. Igen, ha éppen nem a biznisz negyed közepén mászkálsz, akkor alap, hogy mindenki úgy néz rád, mint valami alien-re. És nem zavartatják magukat akkor sem, ha szúrós tekintetedet rájuk emeled, kb úgy kell elképzelni, mint amikor egy kisgyerek kipécéz magának és megállás nélkül bámul rád, te meg bármennyire is kényelmetlenül érzed magad tőle , ő csak nem hagyja abba.

A spanolós arcok:

Ha két-háromfős ifjú csávók csoportjába botlasz, akkor általában egyikük mindig hangosan rád üvölt, hogy: „Hey mister, how are you doing?” és közben igyekszik kiharcolni egy kézfogást is tőled. Az elején még lefagytam ezen, most már simán lepacsizok, mondom, hogy „pompásan vagyok, és te?”, közben meg ezerrel mosolygok. Ettől mindig atom jó kedvük lesz, meg ugye nekem is, ha már sikerült mosolyt csalni az arcukra. Ha pedig megállsz valahol várakozni, akkor van, hogy fotózkodni is odajönnek az ifjak, gondolom, a pózolj fehér csávóval képek náluk felbecsülhetetlen értékűek a fészbukon. 

A Diwali, azaz a Fény Ünnepe:

Hivatalosan 5 napos ünnep, én pont lecsúsztam az első kettőről Koppenhága miatt, de sebaj, úgyis folytatódott még bőven két extra napig is. Errefelé ez a legfontosabb ünnep az évben, hihetetlen mennyiségű csili-vili izzókkal pakolják tele a házakat, kb, mint az otthoni karácsonyi dekorációk. A hangulat azért annyira nem hajaz a karácsonyra, simán volt 34 fok napközben, de végre már csak olyan 60% körüli a kinti páratartalom. Egyben az indiai újév kezdetét is jelöli a dínom-dánom, amit eszetlen mértékű petárda és tűzijáték robbantásával igyekeznek még varázslatosabbá tenni. Na de nem ám úgy, mint Szilveszterkor szokás, hogy egy nap, késő délutántól kora hajnalig megy az égzengés, hanem minden nap, reggel 6-tól átlagban éjfélig, bár volt olyan nap is, amikor még hajnal fél háromkor is jó ötletnek tűnt puffogtatni. Jó, persze van vallási alapja is a dolognak, mely szerint a petárdák meg a tűzijáték elűzi a gonosz szellemeket, ettől függetlenül azért szerintem itt szimplán csak élvezik a hangoskodást.

A köszönés:

Ez igencsak érdekes kérdés, ugyanis bizonyos helyzetekben teljesen hiányzik, máshol meg túl van játszva. Az első véglet, amikor a köszönésre nem vesztegetnek szavakat, vagy időt, bár nem mintha utóbbi itt hiánycikk lenne. Ilyen pl ha leintesz egy riksát, ott a sofőr nem is számít arra, hogy te köszönteni kívánod, és az első kimondott szavadat fogja úticélként tekinteni. Így kár is bajlódni a formaságokkal, csak fölöslegesen összezavarod vele, meg nyilván ő sem mond semmit fölöslegesen.

Otthon megszoktam – bár lehet, hogy ez csak nekem volt ennyire alap – ha beszállsz a liftbe valaki mellé, akkor köszönsz. Kiváltképp érvényes ez a szabály, ha a saját lakóközösséged felvonóját használod, hiszen valamennyire mégiscsak a szomszédjaidról van szó. Idekint azért nem tapasztaltam hasonlót bármerre is jártam-keltem. Elég abszurd a helyzet, hogy megáll a lift, kinyílik az ajtó, belép egy fapofájú arc, aztán jól hátat fordít neked miután összenéztetek és becsukódott az ajtó. Jó, előfordul, hogy én is antiszociális hangulatban vagyok, és ilyenkor annyira nem is zavar a helyzet, de múltkor épp vidám voltam, és jól ráköszöntem az illetőre. A hatás elég drámai volt, a faarcot fölváltotta a teli vigyor, és kiderült, hogy mégiscsak tud köszönni az illető. Na helyes, nem is volt ez annyira nehéz, nem igaz?

Szintén nem dívik a köszönés az utcai árusoknál, meg a pénztárosoknál. És ezt nem csak velem szemben tanúsítják, hanem megfigyeltem azt is, hogy az indiaiak egymással szemben is pont így viselkednek. Még érdekesebbé teszi a helyzetet, hogy nem igazán használják a „kérem” igét, ami hihetetlenül személytelenné teszi a társalgást. Jó, célravezető meg minden, de akkor is szokatlan, hogy a piacon úgy szólítod meg a kofát, hogy: „Fél kiló paradicsom, három tojás, és egy fürt banán.”

Aztán van a másik véglet, amikor bemész bármilyen szolgáltató helyre pl: étterem, bár, vagy felhívod mondjuk a bankot, hogy ugyan mi a bánat van már a két hónappal ezelőttre ígért dologgal kapcsolatban, ahol azonnal napszaknak megfelelően jön a „Good morning/afternoon/evening Sir! How are you doing?” Na jó, akkor játszuk el a small-talk-ot megfelelően: „Kösz, jól vagyok/voltam már jobban/remek-pompás-nagyszerűen, és te?” Amire akkor jön a válasz, valószínűleg az előbb felsoroltak közül. Szép ez meg minden, csak tök fölösleges. Ha bármi gondod-bajod van, nyilván nem kezded el neki mondani, mert a., azt se tudod, kivel beszélsz b., nyilván ő is csak udvariasságból kérdezte meg c., nem csak jópofizásból jársz erre, hanem nyilván valamilyen céllal. Egyetlen kivételt a portások jelentik, akikkel nap mint találkozok, velük nyilván szívesen spanolok addig a pár másodpercig amíg éppen elmegyek mellettük. Szóval az otthon megszokott hello, szia, jó reggelt, csákány, cső stb.. egyszerű köszönési formulákkal csak igen ritkán találkozik az ember errefelé.

Egy guy nem guy:

Mint ahogy a portásokat is többes számban említettem, ugyanez a helyzet több szolgáltatónál is, azaz minimum két, ha nem három ember is ugyanazt a dolgot végzi egyszerre egymás mellett. Ha épp bedöglik a net és ki kell küldeniük a „technikust”, akkor általában két indiai csóka jön ki, ha valami új cuccot akarsz beszereltetni, akkor szintén legalább két emberre számíthatsz. Ha pedig bemész egy kisboltba, ott általában minimum két ember dolgozik a kasszás mellett. A kasszás a kisebb boltoknál/vállalkozásoknál mindig a tulaj szokott lenni, aki annyival veszi ki a részét a melóból, hogy elveszi a pénzt és visszaad. Tőle fölösleges tőle megkérdezni, hogy árul-e ilyen-olyan dolgot is, mert az esetek nagy részében nincs tisztában vele, hogy mi is kapható a boltjában, arra ott vannak a beosztottak. Ő bőven elvan egész nap a Rúpiái számolgatásával.

British English, na persze:

Ó igen, a Hinglish, azaz indiai-angol nyelv. Az irodai dolgozók kiejtése még úgy-ahogy rendben van, bár egy-két kollégám esetében így is több hetes megfigyelés, rendszeres beszélgetés és ráérzés alapú válaszolás kellett, mire úgy nagyjából megtanultam a dialektusukat és végre megértés alapon tudtam reagálni a kérdéseikre. Viszont az utca embere sajnos a legtöbbször nem iskolában sajátította el az angol nyelvet, hanem úgy innen-onnan, hallomásból. Ez pedig leginkább az ismert szavak limitáltságán és a botrányosan rossz kiejtésen érződik. Ezekkel úgy alapvetően nem is lenne baj, ugye Magyarországon jól megszoktam már, hogy ha valaki nem beszéli a magyar nyelvet, akkor ahhoz legalább hangosabban és tagoltabban kezdenek el beszéli, vagy más, egyszerűbb szavakat használva igyekeznek leírni a dolgokat. (Igaz, hogy ez egy zéró magyar nyelvtudással rendelkező egyén esetében mit sem segít, de most nem is ez a lényeg.)  Szóval, ha éppen nem is tudják itt a helyiek más szavakkal leírni a dolgokat, sokat segítene, ha legalább kicsit lassabban, és hangosabban mondanák azt, miután szemmel láthatóan fogalmam sincs miről beszélnek. De sajnos ez nem így történik. Ha nem értesz meg valamit, akkor készséggel megismétlik azt még kétszer-háromszor-tizenötször is, mindössze csak egy baj van, mindig ugyanazzal a tempóval, hangszínnel, hangsúllyal, hanglejtéssel, hangerővel és kiejtéssel… Ezzel sajnos drámaian minimalizálva annak esélyét, hogy ráérezzek az adott szó jelentésére. A legjobban azt szeretem, amikor ennek tetejében összetett szavakat alkotnak, viszont a szórendet felcserélik. pl: water bottle – a palackozott vízre. Kár, hogy a kiejtést írásban nem tudom visszaadni, mert az elég magas poén faktorral bír.

Unlimited házhozszállítás:

Az egyik legszimpatikusabb dolog, amivel itt találkoztam, hogy a legtöbb boltból – legyen az supermarket, kifőzde, italbolt stb.. mindenhonnan INGYENES házhozszállítást biztosítanak. Ennek előnyeit ugye nem kell ecsetelni, lusta fehér arcoknak ez maga a Paradicsom.

A fésű:

Minden jóravaló indiai úriember hord a jobb farzsebében egy kisméretű, általában rikító színű műanyag fésűt. Az ok egyszerű, időről időre be kell lőni a sérót, nem illik csak úgy kiálló hajtincsekkel mutatkozni sehol sem. Tükör nem igazán kell, hiszen jól begyakorolt mozdulatokról van szó, de a jobb kéz használata továbbra is kötelező, hiszen a balt kizárólag higiéniai célokra használják.

És utóbbiról jut eszembe, a wc melletti kis zuhany:

Igen, itt minden egyes angol wc mellett ott a kis rövid csövű zuhany, ami meglehetősen praktikus – a bidét hivatott kiváltani - mélyebben nem megyek a témában, de olyannyira megtetszett ez a találmány, hogyha egyszer építek magamnak mellékhelyiséget, az tuti, hogy lesz benne ilyen!

Hogyan is állnak jelenleg a dolgok?

Úgy alapvetően egyébként elég jól érzem magam idekint, vannak kihívások, de hát pont ez teszi a dolgokat érdekessé. A klímát nagyon élvezem, meg azt, hogy 25 fok alá nem csökken a hőmérséklet, ez állítólag januárig nem is nagyon fog változni. Jó, napközben a 34 fok kicsit sok, de azért az 5 fokos szeles őszi éjszakákat egyelőre még nem hiányolom.

 Túl vagyok az első „delhi belly” élményemen is, ami nem éppen kellemes dolog, de azért ki lehet bírni. Ez egy alapvetően enyhe lefolyású betegség, igen erős hasmenéssel, némi lázzal és olykor hányással jár együtt, de pár pirula bevételével hamar véget lehet vetni neki. Arról nem is beszélve, hogy a gyógyszereket igen olcsón adják idekint, plusz nem kell az egész dobozt megvenni, mert mindent árulnak levelenként is.

 Végre, három hónap elteltével megérkeztek a Pestről feladott cuccaim - kissé elcsúszott a szállítás, meg azért a vámkezelés sem ment olyan hű de gyorsan - így be tudom rendezni a lakást kicsit otthonosabbra.

Most pénteken lett kész egy új fitness center kb 30 méterre tőlem, ahol alapvetően cross-fit edzéseket fognak tartani. Bementem érdeklődni, hogy mire lehet számítani és nagyon megörültem, amikor a kérdésemre, hogy kettlebell-t használnak-e, végre tudták miről beszélek. Egyelőre mondjuk nincsenek bell edzések ebben a komplexumban, elmondásuk alapján itt alig van pár ember, aki tudja mi fán is terem a kettlebell. Viszont miután mondtam neki, hogy már több mint két éve bellezek, megbeszéltük, hogy hoznak nekem át pár súlyt a másik termükből, amiket használhatok majd. A végén még tényleg bejönnek a számításaim, és újra feltornázhatom az állóképességemet. Igény az lenne rá, az otthoni edzéseket már azért kezdtem nagyon unni, meg a kellő akaraterő sincs meg mindig, hogy a nappaliban pörgessem föl a pulzusomat 180 fölé. Hát igen, ember legyen a talpán, aki folyamatos lelkesedéssel tud fejlődni otthon, edző nélkül…

Jövőhéten pedig ha minden jól megy, lefixálhatom, hogy mikor is tudok hazalátogatni, hogy azért ne mulasszam el a magyar telet teljes egészében.