Vasárnap reggel 8:12, a szobámban kellemes vaksötét uralkodna a monitor fénye nélkül, pedig a függönyt már széthúztam, odakint, az égen is csak szórványosan vonulnak a felhők. Na igen, január elején a Nap nem sieti el a felkeltét Koppenhágában, álmosan, lassan tér magához hosszú, átlag napi 16-17 órás álmából, hogy ismét, alig több mint 7 órán át vonuljon végig a horizonton, jó alacsonyan, és délután fél négyre alá is bukjon újra. Persze csak ha elég szerencsés vagy, hogy mindebből láss is valamit a felhőkön keresztül. A szél vészjóslósan süvít odakint, pont, ahogy szokott, talán olyan 50-60 km/h-val. Egy újabb szürke, mindenféle extrém időjárási tényezőktől mentes reggel ez, nem beszélve arról, hogy még csak eső sem várható, szóval pont ideális volt arra, hogy a bringámra pattanva elmenjek a kedvenc pékségembe és feltankoljak némi szénhidrátot.
Kicsit nehéz volt megszokni a napfény mentes életet, de azért annyira nem katasztrofális a helyzet, mint ahogy azt előre vetítették. Jó, majd aztán lehet, hogy februárban megváltoztatom a véleményemet, de egyelőre ki lehet bírni. Az év e szakában majd másfél órával rövidebbek a nappalok, mint otthon, cserébe viszont nincs olyan böszme hideg. Egy dolog van csak, amihez kicsit nehézkesen sikerül idomulni, az pedig a szél… Főleg úgy, hogy itt mindenhová bringával járok, legyen az meló, vásárlás, dajdajozás, stb… Ezzel igyekszem idomulni az helyi mentalitáshoz, mivel itt az emberek 60%-a jár biciklivel napszaktól/évszaktól függetlenül, és nyilván megvan a maga varázsa a dolognak. Igen, még télen, mínuszban, szélben is. Ilyenkor persze nem „bringázásról” van szó, hanem őrült küzdelemről az elemekkel, a forgalommal és a lámpákkal. Pl. nagy nehezen felszenveded magad a hídra szembeszélben, és épp élveznéd, hogy majd urasan legurulsz a lejtőről. Hát persze, csak arról senki nem szólt, hogy a szél sokkal erősebben fúj, hogy te csak úgy lecsordogálj zéró energia bevitellel. Szóval, ha nem tekersz, akkor lejtőn lefelé is easy módon megfoghat a szél… Nyilván nem kell annyira taposni, mint fölfelé, de bazz, ez akkor sem tűnik normálisnak.
Másik kedvencem, amikor oldalról kap el a „fuvallat” amint kiérsz a háztömb takarásából, és hirtelen egy méterrel arrébb találod magad a bringa úton. Jobb esetben ez nem jár padkához (vagy a melletted jövőhöz) való csapódással, de nyilván olyanra is volt már példa.
Extra frusztrációs faktor, amikor a szél miatt a zöldhullámokat is bukod, és mindenhol újra föl kell gyorsítani (azaz, kínkeservesen nyomni neki, hogy elindulj), hogy azután a következő lámpánál megint megállj.
Mindezekhez társul még a helyiek közlekedési habitusa. Ugyan a bringa utak kialakítása elég jó, nincs idióta térkő/macskakővel kirakva, mint otthon, ketten simán elfértek egymás mellett, magasságban pedig a járda és az autóút között közlekedsz, viszont kb itt is pont ugyanannyit foglalkoznak a hátulról érkezővel, mint Indiában. Tény, hogy ott mondjuk hátra/tükörbe sem néznek, mielőtt nekiállnának sávot váltani, de érdemben pont ugyanúgy reagálnak Koppenhágában is, mint aki nem látta, hogy jössz, pedig épp az előbb nézett hátra. Pl. Látod, hogy megy előtted két bringás, szorosan egymás mögött. Te már jó előre hátranéztél, konstatáltad, hogy nem jön senki, behúzódtál a belső sávba és nyomod neki – mint ahogy azt autóval is tennéd. Pont mielőtt beérnél a hátsó ember mellé, az hátranéz, látja, hogy jössz, és mintha mi sem lenne természetesebb, bevág elég… De tényleg, rengeteg ilyen szituációba találtam már magam. Elsőre majdnem baleset lett a vége, utána azért már kezdtem számítani rá, így a további alkalmaknál már nem lepődtem meg. Később ráuntam erre és taktikát váltottam: minden előzésnél veszettül nyomom a csengőt. Nem csak úgy tessék-lássék módon megpöccintem, egy f.szt, csilingelek megállás nélkül, mint egy hülyegyerek. Lehet, hogy nem túl elegáns megoldás, de hatékony, mindenki érti a célzást, és azóta nem jönnek ki elém. Vagy ha valaki épp lopja be magát a belső sávba, bizonytalanul settenkedve, az gyorsan visszakapja a kormányt, amint felharsan mögötte a vad csengőszó.
Szóval vannak érdekes dolgok és azért nehéz higgadtnak maradni ilyen szituációkban. A szitáló esőt eddig nem emeltem ki, az igazából csak széllel együtt para, önmagában nem releváns.
Hát igen, így jár az, aki feladja a királyi Suzuki Dzire-jét sofőröstül, és Észak Európában próbál szerencsét. Jó, ez nyilván nem a legjobb példa, csak jól hangzik. Panaszra továbbra sincs okom, sikerült letelepednem, megvetettem a lábamat melóban és élvezem, a nyugodt, skandináv életvitelt.
Egy kertvárosi két emeletes házban bérelek egy szobát Dan-től, a New Yersey-i kollégámtól, aki már igazi veteránnak számít a cégnél, a maga laza, 20 éves karrierjével. Az egész ház full (mondhatni túl) bútorozott, van egy maximálisan profin fölszerelt konyha, nagy nappali, lent az alagsorban mini kondi-terem stb… Ugyan a szobám elég kicsi, de ez különösebben nem zavar, a privát kuckó érzést megadja, és az a fontos. A Mumbai-ból idehozott cuccaim nagy része meg jól elvan a padláson is egyelőre, ha már kb semmit nem kellett kicsomagolnom a ruháimon kívül (még Play Station is volt háznál). A lényeg, hogy ár-érték arányban esélyem nem volt ennél jobban találni, és egyelőre nagyon jól érzem itt magam. Vannak a közelben szupermarketek, a meló össz-vissz 6,5km-re van, akad egy pici kert is, ahol majd egyszer biztos lehet napozni is, amint az újra kezd sütni márciustól, állítólag.
Házunk pompás gúnyát öltött az ünnepekre.
Ami baromira tetszik itt, az a rend és tisztaság mindenfelé. Nyilván vannak kevésbé csili-vili városrészek is, meg jobban köhömm… lestrapált állapotban lévő negyedek is, de az átlag színvonal nagyon magas. Mindenfelé vannak parkok meg zöld övezetek, bár annyira a városból sem nehéz kijutni, mégis csak egy Budapesthez mérten jóval kisebb fővárosról van szó. A kertvárosi házak pedig nagyon otthonosnak tűnnek kívülről, karácsonyi dekoráció van/volt kirakva tonnaszám, így azért sokkal könnyebben viseli az ember a sötétséget.
A tömegközlekedés brutál jól szervezett, és relatíve sokkal olcsóbb, mint otthon – figyelembe véve persze az átlag keresetek mértékét. A helyi „HÉV-ek” teljesen átszelik a várost, így nem okoz nehézséget 20 perc alatt eljutni egyik végéből a másikba, a metró vonalak járnak egész éjszaka, és buszokkal is igen jó a lefedettség. Mindezeknek, és persze a biciklis kultúrának hála, jóval kevesebb autót használnak errefelé, mint amennyi a lakosság méretének megfelelően mondjuk nálunk otthon. Meg nem utolsó sorban itt k drága autót venni és fönntartani.
Az árszínvonal alapvetően nagyon magas, a lakhatás költsége a legelrugaszkodottabb Pesthez képest, de ezen felül a ruházkodás is meglehetősen költséges, nem is értem, hogy itt a norvégokon kívül kinek éri meg a plázákban pénzt szórni. Jó persze, a fizetések is sokkal magasabbak, mint otthon, de kell is, hogy fönntartsd magas. A kaja árak szerintem teljesen rendben vannak.
Itt biztos szívesen látják az embert.
A dánok alapvetően nyugodt, pozitív emberek, sokkal zárkózottabbak, mint a magyarok, de azért lehet velük barátkozni. Segítőkészek is emellett, és nagyon komolyan veszik a munka és magánélet közti határvonalat, szerintem hatékonyabbak is nálunk, valószínűleg emiatt is dolgoznak kevesebbet. Persze a minőségre törekednek, és nem a ledolgozott munkaóra számít. Ennek megfelelően nekem abszolút nem esett nehezemre beilleszkedni, kb. ez volt az a dolog, ami leginkább tudott zavarni még Indiában. Mármint nem a hatékonyság, leginkább annak hiánya arrafelé.
Ja igen, a dánok (is) isznak. Sört, bort, töményt, bármit. Sokat. A szocializálódás egyik alap pillére a pia, és azért az első két sör után mindjárt beszédesebbek és barátságosabbak lesznek. Kedvencem a Friday-bar az irodában, amikor is péntek délután 4-kor előhozzák az előre behűtött – és cég által szponzorált – rekesz sört és pár üveg bort némi nassolnivaló kíséretében és azt módszeresen elfogyasztják mielőtt beütne a hétvége. Ami külön szimpatikus, hogy közben simán vegyülnek az emberek beosztástól függetlenül, a nagykutyák is csatlakoznak mindig, és utána már nem ülnek vissza melózni. Még mielőtt valaki azt hinné, hogy ilyenkor vérszemet lehet kapni és kiinni a céget vagyonából, hozzáteszem, a Friday-bar általában max másfél óráig tart, utána mindenki megy a dolgára. És nem azért mert elfogy a pia, egyszerűen csak ez a szokás. Jó, utána nem mindenki megy haza a családhoz kapásból, a szomjasabbak még nyilván beülhetnek bármilyen random bárba a környéken, választék azért van bőven.
Érdekes, hogy a bárok nagy részében tilos bent cigizni (best law ever), ugyanakkor vannak olyan kisebb kocsmák – itt bodega-nak hívják őket – ahol még elfogadott. Törvény szerint, kizárólag akkor lehet bent dohányozni, ha a vendégek számára fönntartott terület 40m2 alatti és persze az üzemeltető engedélyezni kívánja. Utóbbi nyilván nagyban függ a tulaj/üzemeltető dohányzási szokásaitól is.
És mindig mindenhol iszonyatosan sok gyertyát használnak errefelé, legyen az étterem, kocsma, bár, kávézó stb… Ez nekem felettébb szimpatikus, mivel minden hely otthonosabbá válik tőle, és nem utolsó sorban meleg hatást kölcsönöz, ami meg nyilván praktikus is Dániában.
Újabban rákaptam a süti sütésre. Nem, semmiféle vicces dologra nem kell gondolni, inkább csak kísérletezek a konyhában. Alapvetően nem szeretek főzni, de gondoltam még hasznos lehet ha tudok jóféle sütit sütni.
Szerencsére van lehetőség a cégnél ingyé(!) sportolni járni, a konditerem 0-24 nyitva van minden nap – igen, hétvégente is – emellett pedig járhatsz munkanapokon mindenféle órákra is, pl yoga, spinning, cross fit, TRX, mindenféle rövid cardio edzések stb… Ezek pedig jól be vannak rendezve órarend szerűen, azaz mehetsz kora reggeltől egészen késő délutánig, akár napközben is. Azért elég erőteljesen meg tudja dobni a morált és az ember munkakedvét, ha lemehetsz kicsit vagy sokat edződni, nem beszélve arról, hogy nem kell a meló utáni csúcsban még átverekedni magad a város egy másik pontjára is ugyanezen célból. Elég hasznos beruházás ez a cégeknek, mivel a) kevesebbet lesz beteg a jó munkaerő és b) lesz kedve bemenni dolgozni. Én pedig élek is a lehetőséggel, heti két cardio edzést szoktam beiktatni saját szervezésben, ahol igyekszem összemixelni az elmúlt években megtanult kettlebell (igen, vannak bellek is!), cross training, és egyéb saját testsúlyos gyakorlatokat. Ezen kívül pedig heti három yoga session-t látogatok aktívan, vasárnaponként eljárok futni a vársban, szombatonként pedig, ha épp nincs rettenet idő odakint, akkor kimegyek otthon a kertbe kézen állni tanulni. Nincs különösebb célom vele, de szerintem baromi vicces és nem utolsó sorban látványos bohóckodás.
Tavaly év végén beadtam a jelentkezésemet egy dán nyelviskolába. Érdekes, hogy itt ezt a dán állam támogatja, már amennyiben átmész a hat hetente esedékes vizsgákon. A középfokig 5 kurzust kell elvégezni, azaz összesen 30 hétig tart az oktatás, bár annyira nagyra törő vágyaim nincsenek most még. A melóhoz pl abszolút nem kell, inkább csak szeretnék valamiféle kezdő tudásra szert tenni, a hogy legalább ne kelljen mindenhol angolra váltanom, ha akarok venni bármit is pl, vagy meg akarok szólítani valakit. Úgy tűnik, hogy a januári kezdésről már le fogok csúszni – ami 6-án indul és eddig még nem kaptam visszajelzést, szóval gondolom, hogy ez a szitu – ez esetben azért remélem, hogy februárban el tudok indulni ezen a hosszú úton, aztán majd meglátjuk, hogy alakul… :)
Ő itt Bounty, a vendég kutya, aki nálunk pecózott egy hétig.
