Egy pillanatra nem figyelek oda aztán a hirtelen beköszöntött a nyár is, na szép. Persze indiai szempontból nézve ez egy hangyányit mást jelent, mint otthon, itt nem a lengén öltözött leányok szívet melengető látványa, meg az egymást érő fesztiválok adják meg az alaphangulatot – a Balcsis lángosról nem is beszélve - hanem nemes egyszerűséggel csak annyi, hogy egyik napról a másikra elkezd esni az eső, aztán pár hónap után meg abbahagyja. Állítólag, ugyanis eddig még nem volt szerencsém egy egész monszunt kibekkelni errefelé. Márpedig a helyieket nem azzal tudod lenyűgözni, hogy te már x éve itt laksz, hanem, hogy már volt szerencséd x monszunt itt tölteni. Múlt augusztusban, a kiküldetésem megkezdésekor csak pont a végét csíptem el, akkor azért már nem volt olyan rossz a szitu, csak a 90%-os pára, napi 2-3 legkevésbé sem üdítő zápor, meg a cuccaimon megjelenő apró, fehér penészfoltok halovány emléke dereng, illetve az akkor rám törő felejthetetlen érzés, hogy: ”Ú bazz mire vállalkoztam…”. A penész amúgy nem igazán válogat, öltöny, asztal, függöny neki egyre megy.
Rend van na. Legalábbis helyi módon.
Az időzítésre egy szavam se lehet, az idei monszun türelmesen kivárta, amíg visszatérek Mumbai-ba európai körutamról, és a helyiek által beharangozott június eleji kezdésből végül július elseje lett, így biztosítva, hogy az első perctől kiélvezhessem annak minden gyönyörét. Mondjuk egyelőre nem rossz a helyzet, felváltva esik, szakad, szitál és csepereg az eső (napi 30-60mm), plusz rendesen lehűlt a levegő, azaz a megszokott 35 fok helyett csupán 28 fokig melegszik föl napközben. És végre beindult némi légmozgás, azaz ha kinyitom az ablakot, akkor lágy szellő áramlik a szobába - néha finoman emlékeztetve a csatornák mélyén mindeddig békésen bomló, a temérdek víz által azonban felszínre szabaduló dolgok szagára – és a páratartalom is csak apránként kúszik egyre följebb. A tizennyolcadik emeleti lakásban mondjuk tényleg nem rossz a helyzet, gyakran jut valóban friss levegő a szobákba, ha jobban belegondolok, mindeddig még talán nem is éreztem igazán kellemes, oxigén dús áramlatokat a még-a-wikipédia-sem-tudja-hány-milliós metropolisz szmogfelhői árnyékában. Egyébként most először láttam ilyet, hogy az alapvetően függőleges irányban szakadó apró-szemű esőt a széllökéseknek köszönhetően néha vízszintesen is kapod az arcodba. De csak amíg arra nem fordítod az ernyőt, utána megint fölülről folyt köv.
Szóval egyelőre öröm és boldogság lengi körül mindennapjaimat, a változatosság kedvéért továbbra is rengeteg felé utaztam az elmúlt hónapokban – úgy tűnik ebben az évben valóban többet vagyok Indián kívül mint belül - július végére pedig ismét visszatérek majd két hétre az európai nyárba, de ennyire most ne szaladjunk előre, azért történt egy s más a közelmúltban, amire érdemes néhány szót vesztegetni.
Ahhoz képest, hogy lassan közel 1 éve hivatalosan Mumbai-ban lakok, viszonylag keveset láttam India csodáiból, már nem a mindennapok hihetetlen anomáliáira gondolok - azokból pont több van, mint kellene – hanem magára az indiai tájakra és vidékre. Még igazából a kötelező turistalátványosságok legnagyobb része sincs kipipálva a listámon, így ennek javítása érdekében május végén pár expat sorstárssal elugrottunk egy hosszú hétvégére Goa-ra. Goa India legkisebb állama, Mumbai-tól nem több mint 600km délre található, és leginkább a hosszú, fehér homokos tengerpartjáról híres – meg amúgy alapvetően innen származik a goa zene – más látványosság nem is nagyon található erre, de a célnak ez is pont megfelelt. Volt róla szó, hogy egyik irányba vonattal megyünk majd, de másfél hónappal az utazás előtt az összes előre váltható vonatjegy elkelt a klímás kocsikba, és nem voltunk elég bátrak 10-12 órán át főni a full-on zsúfolt, MÁV-hoz képest fasorban sem lévő szerelvényen. Így oda-vissza maradt a repülő, ami egy irányba kevesebb, mint 1 óra abszolválta a távot.
A tengerpartra kiérve pedig igen meggyőző látvány fogadott, valóban fehér homokos, még indiai szemmel nézve is tiszta strand, annyi szépséghibával mondjuk, hogy épp a közelmúltban süllyedt el egy hajó nem messze innen, így a parton néhány cm vastag olajcsík húzódott úgy kb egy röpke 8-10 km-es szakaszon. De hát mi ez nekünk, nehogy már sírva fakadjunk egy pár csepp olajtól, szóval igen hirtelen sikerült ignorálni az egyébként meglehetősen jellegzetes szagot árasztó vékony, barnás fekete csíkot a parton, úgyis csak esténként forgatta vissza azokat a dagály a vízbe.
Hű üzlettárs az étteremben. A vendég a vásárolt kajáját nyilván megosztja az ilyen lényekkel.
Goa-t nem csak a meglehetősen jó elhelyezkedése teszi igazán turista csalogatóvá, hanem az a tény is, hogy India többi államával szemben ők nem az iszonyat magas adókkal igyekeznek fejni a látogatókat, hanem épp ellenkezőleg, ők úgy döntöttek, hogy inkább minél alacsonyabban tartják azokat. És igen, ez nem csak a kenyérre meg a tejre vonatkozik, hanem bizony a jövedéki termékekre is, azaz: cigi, pia meg az üzemanyag. Így fordulhat elő, hogy itt egy átlag beach bar-ban olcsóbban kapsz sört úgy, hogy kihozzák a napozóágyadhoz, mint Mumbai-ban a boltban. Rövid úton meg lehet szokni az a baj.
A part menti kicsiny városok nagy része már egybe van épülve, de azért még mindig elég jelentősek a távolságok, emiatt nem meglepő, hogy a helyiek elég jelentős része a látogatók fuvarozásából él. Az utcán gyalog közlekedve 5 méterenként lehet hallani a „My friend!!! Taxi???” kurjongatásokat. (A fehér bőrűeket itt egyébként jellemzően nem „sir” hanem a „friend” megszólítással köszöntik.) A májusi hónap egyébként holt szezonnak minősül, mivel túl meleg(!) van, azaz kb 34-35 fok. Szerintem totál élvezhető volt így is, bár állítólag szezon alatt – decembertől márciusig – sokkal pezsgőbb az élet, általában az utcák megtelnek ilyenkor orosz látogatókkal, a helyiek igen nagy része beszéli is a turista-oroszt. Mivel én viszont nem beszélek oroszul így nem tudtam lemérni mennyire jó a tudásuk – nyilván engem is kapásból ruszkinak néztek -, de ha az angolból indulok ki, akkor valószínű kimerül a vendéglátó ipari szaknyelv alapfok alatti szintjével.
Illetve maradéktalanul igaz az az indiai felállás, hogy mindenből lehet alkudni, plusz ami nem eladó, ott csak kicsit rá kell fizetni, hogy meg tudd venni. Nem is tudom kitől hallottam a következő tételt, de baromira igaz: „Az indiaiak betartják a szabályokat, az európaiak meg megveszik azokat”. Egyik délután pl kitaláltuk, hogy béreljünk jet ski-t, és sikerült is ledumálnunk az árat, de nagyon kötötték az ebet a karóhoz, hogy márpedig csak úgy lehet menőzni vele, hogyha felül mögéd egy lokál arc, hogy minden biztonsági szabványnak megfeleljen a tranzakció. Persze hamar kiderült, hogy nyilván csak ki kell „váltani” az extra helyet némi felárért és hirtelen mindjárt EU konform lett a szolgáltatás biztonsági személyzet nélkül is. Pár perc múlva pedig azon kaptuk magunkat, hogy tessék ott az „on” gomb, másik oldalon meg ott a gáz – fék nincs rajta – és mehetsz is amerre akarsz. Ez volt életem első jet ski-s élménye és mit mondjak, ezek a masinák böszme erősek: 80 lóerő 80 km/h végsebességgel, persze függ is, hogy mennyire nyugodt a víztükör, amin használod. Szóval nyílt tengerparton, ahol 2-3 m-es hullámok simán előfordulnak, ott nem lehet maxra járatni, de a gyorsulását határozottan jól ki lehetett élvezni, igaz, a szemedbe fröcskölő sós tengervíz némileg csökkentett az élményen. Viszont iszonyatos adrenalin bomba így is, nálam jól be is kattant valami, mert megállás nélkül a hullámok tetejét céloztam be. És nyilván nem kellett sok idő hozzá, hogy egyszer rosszul számoljam ki mikor is lesz maxon az amplitúdó, így csak az a pillanat rémlik, amikor egy 3 méteres hullám beborította a száguldó jet ski-t, én meg a fizika törvényei szerint repültem le róla előre. Kellett pár másodperc, amíg fel nem bukkantam a víz tetején, a járgányom épp ekkor kezdett süllyedni fejjel lefelé kicsit arrébb tőlem. De rövidesen dolgos indiai kezek rángatták ki azt a partra, rám meg közben meglehetősen gyilkos pillantásokat vetettek. A partra érve csak annyit mondtam, hogy szerintem nekem még 3 perc hátravan a menetből, de kiderült, hogy telement a motor vízzel, így ki kell belőle szivattyúzni a cuccot. A tulaj épp felháborodva kérdezte, hogy mégis miért nem mentem távolabb a parttól, ahol nincsenek hullámok, mivel ők külön jelezték ezt az elején. Ja persze, csak nem nekem – válaszoltam kicsit rájátszott felháborodással, mivel tényleg egy szót sem szóltak a már fent említett két gomb működésén kívül – így inkább elkezdte a tulaj a többi kiscsávón levezetni a mérgét…
Jet ski után jött egy laza gokartozás levezetésként, csak, hogy az egész nap aktív programok jegyében teljen, és mindezt megkoronázva egy tengerparti naplementés vacsival. Egy biztos, ide még visszatérek!
Goa-ról hazatérve kb 20 órám maradt összepakolni a következő utazásomra, ami kicsit több mint 1 hónap hosszúra sikeredett. Ez idő alatt megfordultam Dániában, Ausztriában, Magyarországon majd ismét visszatértem egy hét levezetésre Dániába. A koppenhágai melós ügyekkel most inkább nem traktálok senkit, még a végén elkottyantanék valami hiper titkos céges bullshit-et. De azért nem csak a munka szellemisége járta át mindennapjaimat errefelé, először voltam összezárva két hétre olyan társasággal, akik a különböző workshop-ok minden egyes napja után estére közös szociális programot szervezett, ez pedig helyi dán szokásoknak megfelelően kivétel nélkül italozásba torkollt. Így kizárólag a hétvégéken tudtam magam kicsit ráncba szedni, hogy aztán újult erővel folytathassuk, amit előző pénteken abbahagytunk.
Egyébként hivatalos programom kizárólag dán földön volt, de volt benne egy hét megszakítás, erre az időre pedig a cég vissza kívánt juttatni Mumbai-ba eredetileg. Persze erről villámgyorsan lebeszéltem őket, mondván, hogy pont tudok egy közelebbi országot is ahol meghúzhatnám magam a szóban forgó 7 napra – pl otthon – szóval kösz, de kösz nem. Illetve, az első, két hetes workshop pont június 12-én ért véget, az idei Novarock fesztivál pedig pont június 13-tól kezdődött. Újfent beláttam, hogy véletlenek márpedig nincsenek, ez bizony égi jel, a Rock’n’roll istenei ismét megjutalmaznak töretlen hitemért.
Random house in Copenhagen.
Így történt, hogy péntek kora reggel CPH-ból Bécsbe repültem, ahonnét röpke 3 és fél óra alatt sikerült eljutnom a magyar-osztrák határ menti puszta közepén fekvő, a reptérről légvonalban kb 40 km-re lévő Novarock fesztiválra. Hogy mindez mi a bánatért tartott ilyen sokáig arra nem igazán tudok magyarázatot, úgy tűnik, van, ami Ausztriában sem megy olyan olajozottan. Mindegy, a nap sütött, a málhazsákom jött ki elsőként a poggyász kiadón, vettem szendót meg sört - többet is -, ugyan mi más kellene még egy tökéletes fesztiválkezdéshez?
TO BE CONTINUED…
