Nemzetközi multi-betyárság

…szóval egy gyönyörű júniusi péntek délelőtt – igazság szerint a nyár második, roppant silány felét ismerve akár mondhatnám úgy is, hogy az idei nyár kb legszebb napján – az előző két hét töretlen italozásától…köhömm…akarom mondani dolgos koppenhágai hétköznapjaitól kissé lestrapálva érkeztem meg Nova Rock-ra. Szerencsésnek mondhatom magam, mivel már előre tudtam, hogy mire számíthatok errefelé, ugyanis az átlag nyári fesztiválok között ez az osztrák gyöngyszem nem éppen a kényelméről híres. Így nem estem kétségbe a helyi adottságoktól, ami pár, errefelé még nem járt honfitársamról nem mondható el. Különösen azok kaptak sokkot, akik ez idáig maximum a sziget-fesztre jutottak ki napijeggyel, így nem is sejthették, hogy az ottani körülmények egészen luxus számba mennek a pusztával összehasonlítva:

Ugrás közben így néz ki a táj

A fesztivál már évekkel ezelőtt kinőtte magát, viszont a szervezőket ez különösebben nem hatja meg, továbbra is a 10 éve kijelölt területen zajlik minden, amit nem nehéz felismerni, hiszen a természetnek esélye sincs 60-70.000 ember három napos tombolását egy éve alatt kiheverni. Van pár dolog, ami a látogatók számának gyarapodásával évről évre látványosan növekszik, ezek egyike a bejárathoz vezető út menti parkoló hossza. A jóléti osztrák tinik ugyanis tömegestül és leginkább autóval érkeznek, ami a fesztiválozók számát figyelembe véve még némi osztásszorzás után is k… sok autóban testesül meg. Ha pedig nem mész ki egy nappal korábban, akkor maradnak a kicsit „messzebbi” helyek. Ez a bejárattól számított 2-3 km-t is simán elérheti. Ehhez jön pluszban, hogy a bejárattól a kemping sincs ám olyan közel, így összességében átlag 4 km-t simán kell baktatni egy irányban hátadon a málhával, sátorral – vagy osztrák szokás szerint kézikocsin szállított x² tálca sörrel – terhelve, mindezt tűző napon, árnyék nélkül. Persze nem feltétlenül kell negatívan felfogni, legalább kicsit kiizzadod a mindennapok folyamán testedben felhalmozott méreganyagok egy részét.

A kempingben egyébként kizárólag sátras megoldás létezik, már ha nem vagy német nyugdíjas lakókocsival és generátorral felszerelve – ez esetben lakhatsz úri módon a parkolóban is. A sátrak között felhúzott magas zászlók nélkülözhetetlen fontossága pedig csak az első est leszállta után válik nyilvánvalóvá, ahogy hazafelé slattyogva próbálod felidézni, hogy a még napvilágban – és kevésbé megfáradt állapotban – felállított lakosztályod merre is található.

Nova - Hilton

Mint ahogy említettem, árnyék zéró (a lehulló átlag csapadék mm-éhez hasonlatosan), ennek negatív hatása pedig nemcsak a vörösre sülő bőrben, hanem az éjszakánként tizenegynéhány fokig visszahűlő hőmérsékletben is remekül érezhető.

Brútusz (haveroknak csak Bruti) lelkes rajongója a fesztiválnak

Mivel ugye a fű a terep nagy részén hiányzik, az eső meg nem igazán szokott esni, így jóféle vadnyugati városi fíling uralkodik a kialakított utakon, azaz porfelhő mindenfelé. Ez kiváltképp élvezhető a színpadok előtti részlegen, ahol mindenféle mutatványokat kell a hű közönségnek bemutatnia a különböző zenekarok frontemberei furmányos fantáziájának megfelelően a mosh pit közepén. Ennek amúgy van írott know-how-ja is. Itt pedig egy baráti példa az idei fesztiválról. Hogy az egészből mi is a take away, azaz mit is tanultunk ma? Vagy tartsd magad távol a színpad előtti résztől (ez persze egy rokkfeszten meglehetősen puhap.cs hozzáállás) vagy ha nem akarsz két héttel később is barnás földet fújni az orrodból, akkor nyomj egy kendőt az arcodba, nem véletlenül tolták így a menő banditák sem.

Itt valaha még zöldellt a gyep

A távolságoknak hála a fesztivál területén fellelhető kajaárusok megehetősen jó pozícióban vannak a minél hitványabb minőségű kaják pofátlanul drágán történő értékesítéséhez. Főleg magyar árakhoz szokott lelkes fesztiválozók körében elterjedt szokás étkezés előtt pár heveny szitokcsokor elmormolása, hogy utána a félig sült girosz a száradt pitával végképp fröccsözésre kényszerítse a gyanútlan áldozatokat.

Szóval, ahogy évről évre egyre több embert csábít ez a paradicsomi környezet, úgy növekszik a környező szemét, mivel annak összeszedése szigorúan előre lezsírozott meló, így a fesztivál ideje alatt szinte lehetetlen kukát lelni. Jó, 5 Ejuró kötbért kapásból levesznek rólad a bejáratnál, amit csupán egy 30 literes fekete hullazsáknyi szemét összegyűjtésével kapsz vissza, ehhez viszont nem igazán kell különösebben megerőltetned magad. Emellett pedig 10 év után rendületlenül, továbbra is egy, azaz 1 zuhanyrészleg található a területen, amit este 7-től reggel 7-ig biztos ami biztos lezárnak, nehogy… őőőő… ezt a mondatot asszem nem tudom értelmesen befejezni. Ide pedig nyitvatartási időben nem olyan egyszerű ám bejutni, alsó hangon 20 perc várakozással kalkulálhatsz, frekventált időben pedig – leginkább reggel 7-től délután 4-ig – akár kicsit többel is.

A felhő miatt úgy tűnik naplemente van

Akiben mindezek után esetleg fölmerülne a kétely – mint ahogy legutóbb apukám is nekem szegezte a kérdést – hogy mi a bánatért éri meg rászánni egy hosszú hétvégét és egy valag pénzt erre az egészre? – na jó, apum úgy kérdezte, hogy „Nem vagy már te egy kicsit túl öreg ehhez?...” – annak most itt helyben megmondom a frankót: Csak. Mert itt végre kiszakadsz a komfortból. Végre mindenki pont annyira veszi komolyan magát, amennyire alapesetben kellene. Zéró stressz (már ha hajlandó vagy felülkerekedni a fizikai megpróbáltatásokon, meg az osztrák árakon). Mert itt különösebb következmény nélkül kitombolhatod magad, és nem az irodában szakad majd el véletlenül a cérna egy átlag szerda reggel, a hiú ábránd pedig, hogy a felsővezetők üvegkalitkájához vágod full erőből a monitorodat, továbbra is csak b) terv marad. Persze mindezt fejben lepörgetve továbbra is kiülhet az ördögi vigyor az arcodra, az irántad táplált félelem általában kevesebb rádpasszolt melóval hálálja meg magát. (a szerk. saját tapasztalatából származó megjegyzése…) Meg nem utolsó sorban minden évben olyan bitang erős line up-ot rak össze a szervező brigád, hogy akár kizárólag a zene miatt is simán érdemes lenézni.

Szieszta egy kora esti koncert alatt

Persze én is jól elterveztem, hogy majd megnézek mindenféle bandát, aztán nyilván feleannyit sem láttam, mint amennyit lehetett volna. Volt, amit önhibámon kívül késtem le, erre már utaltam a bécsi reptér és Nova Rock közti 3 és fél órás utammal, bár mondjuk ebben a kedves program összeállítók is vétkesek, elvégre hogy a bánatba lehetett a Buckcherry-t délután 2-re berakni?! Na mindegy, nyilván felesleges lett volna felcseszni magam rajta, inkább csak átváltottam a jól bevált fesztiválos öltözékemre – rövidgatya + flip-flop – töltöttem magamnak egy whisky-t – urasan műanyagpohárba – és felkészültem a party további részére.

Dzsó muzsikál a hangszeremen

A koncertek közül nálam a Steel Panther vitte a pálmát – pedig Arch Enemy is volt – ennyi idiótát egy rakáson már rég láttam, viszont hihetetlen mennyire jól meg tudják győzni a csajokat, hogy villantsák a melleiket. Jó, persze az ilyen a hölgyek előszeretettel ülnek fel egy általában, magas, nagydarab, friendzone gyanús lelkes pasi nyakába, hogy az egész buli alatt csak várják, míg a kivetítőn végre ők jelennek meg és máris lehet emelni a pólót/topot, melltartó persze nincs egyiken sem, és úgy érzem ez így is van rendjén. Zeneileg annyira nem az én világom amúgy, de az átkötő szövegek mentesek minden nemű komolyságtól, és általában egyetlen téma köré összpontosulnak: hogyan fogják a szépséges zenekartagok a lelkes rajongó csajok hadát egymás utána…nos …jól megszeretgetni koncert után. Lályk.

Másik igen meggyőző zenekar a Black Stone Cherry volt, és megint csak nem a zene nyűgözött le, hanem iszonyat energiával tombolták végig a bulit. Kevés ilyen power zenekart látok mostanság. Jó, mondjuk Indiában ez amúgy is elképzelhetetlen. De tény, hogy menő volt.

Arch Enemy szokásosan rombolt, mindössze csak két challenge merült föl a produkcióval kapcsolatban, az egyik, hogy délután 2-től játszottak – más akkor még javában aluszik! - a másik meg, hogy 7 számot összesen, ez barátok között sem volt meg 35 perc… Viszont arra bőven elég volt, hogy az orrom, szemeim, szám és a tüdőm full telement a már előzőekben taglalt por formátumú földdel, ezzel megkoronázva az előző hetek koppenhágai pollen mérgezését. Teher alatt nő az ember légző rendszere is, na.

Most látom, hogy a tömeg hiányzott az összes eddigi képről

Viszont sajnos lemaradtam az exkluzív David Hasselhoff „koncertről”… Semmiféle kézzel fogható mentségem nincs, belátom puhány voltam… Az úgy volt, hogy Iron Maiden után (!!!!) következett a programban, mint a szombat este záró mulatsága – Maiden amúgy szokás szerint hihetetlenül frankó show-t mutatott be és nyilván olyan magasra rakta a lécet, hogy a többi zenekar észrevétlenül limbózhatott át alatta – viszont addigra olyan rohadt hideg lett hirtelen, hogy vissza kellett caplatnom az x km-re lévő sátorhoz valami kapucnis pulcsiért, hogy ne hűljön le bennem túlságosan az addig elfogyasztott jelentős mennyiségű sör. A művészúr (?) bizonyára jól stand-upolt, bár állítólag ellőtte az egyetlen sláger számát nyitó nótaként, ez pedig ugye végzetes hiba egy olyan előadónál, akinek nem igazán vannak értékelhető munkái.

Májköl természetesen KITT pajtijával együtt érkezett a fesztiválra is

De hát ez a 3 nap is túl gyorsan elrepült, és a hétfő reggel iszonyat sebességgel rántott vissza a mindennapok valóságába, még ha ezúttal magyar földről is kellett belogolni a pesti irodában. Egy dolgot ismét tanultam a fesztiválozásból, természetesen nem azt, hogy többet nem szeretnék menni, hanem fesztivált követően legalább 48 órára van szüksége az emberi szervezetnek a regenerálódásra, mégpedig egy olyan zen állapotban, ahol az agyi munka nagyjából arra korlátozódik, hogy éppen milyen kaját vigyél be a rendszerbe és a Family Guy-os poénokat még pont megértsd.

Idén ez sajnos nem sikerült, jövőre viszont már eggyel bölcsebben lehet nekiállni a szervezésnek. Bár figyelembe véve az indiai vezetőség döntéseinek hatályosságát - ami nagyjából 5 perc és 7 nap közé esik random select módon kiválasztva, közben többször akár totál 180 fokos fordulatot is véve – valószínűleg nem lesz feszültségmentes.

Kedves honfitársaim a fesztivál területén vigadnak

A nyár ezt követő része elég érdekesen telt, mivel ekkor még bőven nem értek véget a trip-jeim. 1 hét magyarországi tartózkodásomat újabb 1 hét Koppenhága követte, utána igaz, hogy végre 3 egymást követő hétig egy helyben ülhettem a seggemen Mumbai-ban (a monszun kellős közepén) de július végére megint csak Dániába rendelt a Nagy Szem újfent 1 hétre. Ott meg kiderült, hogy fölösleges olyan hirtelen visszatérnem Mumbai-ba, mivel a visszautamat követően 6 nap múlva úgyis megint CPH-ban kell tartózkodnom – ez volt augusztus eleje. Igen ám, de erre a 6 napra muszáj volt megint Indiában repülnöm, mert át kellett adnom a magamba szívott tudást a munkatársaknak. Persze így 2014-ben a videokonferencia lehetősége szóba sem jöhetett, elengedhetetlen volt a személyes megjelenés. (az értelmet nem kell benne keresni, a döntés indiai részről történt), Próbáltam ez után más szálakat is pendíteni, hogy azért egy Mumbai-CPH út meglehetősen költséges, nem-e lenne jobb ötlet, inkább Pesten meghúzni magam erre a pár napra - meg éppen a bruttó 2x15 óra utazásra szánt hétvégi (!) időt is lehet, szívesebben költeném másra - de nem jött be…Szóval vissza 6 nap India – meg sem lepődtem, hogy az előre megbeszélt, többiek számára tartandó előadásomból nem lett semmi - hogy utána megint vissza két hét Dánia, mielőtt másfél hét hazalátogatás. Röviden ennyi.

Viszont végre úgy fest, hogy most egy ideig nyugi lesz és nem fogok kimozdulni Indiából pár hónapig. Ez nyilván napról napra változhat. Mindössze egy két hetes szabi van beszervezve Ádám barátommal, aki magyar földről érkezik ki hozzám vendégségbe október elején – p.s. a páleszt otthon ne hagyd! – a túránk pedig a következő állomásokat fogja érinteni: Goa, Kerala és Udaipur, avagy 11 nap India körül. Asszem lesz miről írni megint!

Egy pillanatra nem figyelek oda aztán a hirtelen beköszöntött a nyár is, na szép. Persze indiai szempontból nézve ez egy hangyányit mást jelent, mint otthon, itt nem a lengén öltözött leányok szívet melengető látványa, meg az egymást érő fesztiválok adják meg az alaphangulatot – a Balcsis lángosról nem is beszélve  - hanem nemes egyszerűséggel csak annyi, hogy egyik napról a másikra elkezd esni az eső, aztán pár hónap után meg abbahagyja. Állítólag, ugyanis eddig még nem volt szerencsém egy egész monszunt kibekkelni errefelé. Márpedig a helyieket nem azzal tudod lenyűgözni, hogy te már x éve itt laksz, hanem, hogy már volt szerencséd x monszunt itt tölteni. Múlt augusztusban, a kiküldetésem megkezdésekor csak pont a végét csíptem el, akkor azért már nem volt olyan rossz a szitu, csak a 90%-os pára, napi 2-3 legkevésbé sem üdítő zápor, meg a cuccaimon megjelenő apró, fehér penészfoltok halovány emléke dereng, illetve az akkor rám törő felejthetetlen érzés, hogy: ”Ú bazz mire vállalkoztam…”. A penész amúgy nem igazán válogat, öltöny, asztal, függöny neki egyre megy.

Rend van na. Legalábbis helyi módon.

Az időzítésre egy szavam se lehet, az idei monszun türelmesen kivárta, amíg visszatérek Mumbai-ba európai körutamról, és a helyiek által beharangozott június eleji kezdésből végül július elseje lett, így biztosítva, hogy az első perctől kiélvezhessem annak minden gyönyörét. Mondjuk egyelőre nem rossz a helyzet, felváltva esik, szakad, szitál és csepereg az eső (napi 30-60mm), plusz rendesen lehűlt a levegő, azaz a megszokott 35 fok helyett csupán 28 fokig melegszik föl napközben. És végre beindult némi légmozgás, azaz ha kinyitom az ablakot, akkor lágy szellő áramlik a szobába - néha finoman emlékeztetve a csatornák mélyén mindeddig békésen bomló, a temérdek víz által azonban felszínre szabaduló dolgok szagára – és a páratartalom is csak apránként kúszik egyre följebb. A tizennyolcadik emeleti lakásban mondjuk tényleg nem rossz a helyzet, gyakran jut valóban friss levegő a szobákba, ha jobban belegondolok, mindeddig még talán nem is éreztem igazán kellemes, oxigén dús áramlatokat a még-a-wikipédia-sem-tudja-hány-milliós metropolisz szmogfelhői árnyékában. Egyébként most először láttam ilyet, hogy az alapvetően függőleges irányban szakadó apró-szemű esőt a széllökéseknek köszönhetően néha vízszintesen is kapod az arcodba. De csak amíg arra nem fordítod az ernyőt, utána megint fölülről folyt köv.

Szóval egyelőre öröm és boldogság lengi körül mindennapjaimat, a változatosság kedvéért továbbra is rengeteg felé utaztam az elmúlt hónapokban – úgy tűnik ebben az évben valóban többet vagyok Indián kívül mint belül - július végére pedig ismét visszatérek majd két hétre az európai nyárba, de ennyire most ne szaladjunk előre, azért történt egy s más a közelmúltban, amire érdemes néhány szót vesztegetni.

Ahhoz képest, hogy lassan közel 1 éve hivatalosan Mumbai-ban lakok, viszonylag keveset láttam India csodáiból, már nem a mindennapok hihetetlen anomáliáira gondolok - azokból pont több van, mint kellene – hanem magára az indiai tájakra és vidékre. Még igazából a kötelező turistalátványosságok legnagyobb része sincs kipipálva a listámon, így ennek javítása érdekében május végén pár expat sorstárssal elugrottunk egy hosszú hétvégére Goa-ra. Goa India legkisebb állama, Mumbai-tól nem több mint 600km délre található, és leginkább a hosszú, fehér homokos tengerpartjáról híres – meg amúgy alapvetően innen származik a goa zene – más látványosság nem is nagyon található erre, de a célnak ez is pont megfelelt. Volt róla szó, hogy egyik irányba vonattal megyünk majd, de másfél hónappal az utazás előtt az összes előre váltható vonatjegy elkelt a klímás kocsikba, és nem voltunk elég bátrak 10-12 órán át főni a full-on zsúfolt, MÁV-hoz képest fasorban sem lévő szerelvényen. Így oda-vissza maradt a repülő, ami egy irányba kevesebb, mint 1 óra abszolválta a távot.

A tengerpartra kiérve pedig igen meggyőző látvány fogadott, valóban fehér homokos, még indiai szemmel nézve is tiszta strand, annyi szépséghibával mondjuk, hogy épp a közelmúltban süllyedt el egy hajó nem messze innen, így a parton néhány cm vastag olajcsík húzódott úgy kb egy röpke 8-10 km-es szakaszon. De hát mi ez nekünk, nehogy már sírva fakadjunk egy pár csepp olajtól, szóval igen hirtelen sikerült ignorálni az egyébként meglehetősen jellegzetes szagot árasztó vékony, barnás fekete csíkot a parton, úgyis csak esténként forgatta vissza azokat a dagály a vízbe.

Hű üzlettárs az étteremben. A vendég a vásárolt kajáját nyilván megosztja az ilyen lényekkel.

Goa-t nem csak a meglehetősen jó elhelyezkedése teszi igazán turista csalogatóvá, hanem az a tény is, hogy India többi államával szemben ők nem az iszonyat magas adókkal igyekeznek fejni a látogatókat, hanem épp ellenkezőleg, ők úgy döntöttek, hogy inkább minél alacsonyabban tartják azokat. És igen, ez nem csak a kenyérre meg a tejre vonatkozik, hanem bizony a jövedéki termékekre is, azaz: cigi, pia meg az üzemanyag. Így fordulhat elő, hogy itt egy átlag beach bar-ban olcsóbban kapsz sört úgy, hogy kihozzák a napozóágyadhoz, mint Mumbai-ban a boltban. Rövid úton meg lehet szokni az a baj.

A part menti kicsiny városok nagy része már egybe van épülve, de azért még mindig elég jelentősek a távolságok, emiatt nem meglepő, hogy a helyiek elég jelentős része a látogatók fuvarozásából él. Az utcán gyalog közlekedve 5 méterenként lehet hallani a „My friend!!! Taxi???” kurjongatásokat. (A fehér bőrűeket itt egyébként jellemzően nem „sir” hanem a „friend” megszólítással köszöntik.) A májusi hónap egyébként holt szezonnak minősül, mivel túl meleg(!) van, azaz kb 34-35 fok. Szerintem totál élvezhető volt így is, bár állítólag szezon alatt – decembertől márciusig – sokkal pezsgőbb az élet, általában az utcák megtelnek ilyenkor orosz látogatókkal, a helyiek igen nagy része beszéli is a turista-oroszt. Mivel én viszont nem beszélek oroszul így nem tudtam lemérni mennyire jó a tudásuk – nyilván engem is kapásból ruszkinak néztek -, de ha az angolból indulok ki, akkor valószínű kimerül a vendéglátó ipari szaknyelv alapfok alatti szintjével.

Illetve maradéktalanul igaz az az indiai felállás, hogy mindenből lehet alkudni, plusz ami nem eladó, ott csak kicsit rá kell fizetni, hogy meg tudd venni. Nem is tudom kitől hallottam a következő tételt, de baromira igaz: „Az indiaiak betartják a szabályokat, az európaiak meg megveszik azokat”. Egyik délután pl kitaláltuk, hogy béreljünk jet ski-t, és sikerült is ledumálnunk az árat, de nagyon kötötték az ebet a karóhoz, hogy márpedig csak úgy lehet menőzni vele, hogyha felül mögéd egy lokál arc, hogy minden biztonsági szabványnak megfeleljen a tranzakció. Persze hamar kiderült, hogy nyilván csak ki kell „váltani” az extra helyet némi felárért és hirtelen mindjárt EU konform lett a szolgáltatás biztonsági személyzet nélkül is. Pár perc múlva pedig azon kaptuk magunkat, hogy tessék ott az „on” gomb, másik oldalon meg ott a gáz – fék nincs rajta – és mehetsz is amerre akarsz. Ez volt életem első jet ski-s élménye és mit mondjak, ezek a masinák böszme erősek: 80 lóerő 80 km/h végsebességgel, persze függ is, hogy mennyire nyugodt a víztükör, amin használod. Szóval nyílt tengerparton, ahol 2-3 m-es hullámok simán előfordulnak, ott nem lehet maxra járatni, de a gyorsulását határozottan jól ki lehetett élvezni, igaz, a szemedbe fröcskölő sós tengervíz némileg csökkentett az élményen. Viszont iszonyatos adrenalin bomba így is, nálam jól be is kattant valami, mert megállás nélkül a hullámok tetejét céloztam be. És nyilván nem kellett sok idő hozzá, hogy egyszer rosszul számoljam ki mikor is lesz maxon az amplitúdó, így csak az a pillanat rémlik, amikor egy 3 méteres hullám beborította a száguldó jet ski-t, én meg a fizika törvényei szerint repültem le róla előre. Kellett pár másodperc, amíg fel nem bukkantam a víz tetején, a járgányom épp ekkor kezdett süllyedni fejjel lefelé kicsit arrébb tőlem. De rövidesen dolgos indiai kezek rángatták ki azt a partra, rám meg közben meglehetősen gyilkos pillantásokat vetettek. A partra érve csak annyit mondtam, hogy szerintem nekem még 3 perc hátravan a menetből, de kiderült, hogy telement a motor vízzel, így ki kell belőle szivattyúzni a cuccot. A tulaj épp felháborodva kérdezte, hogy mégis miért nem mentem távolabb a parttól, ahol nincsenek hullámok, mivel ők külön jelezték ezt az elején. Ja persze, csak nem nekem – válaszoltam kicsit rájátszott felháborodással, mivel tényleg egy szót sem szóltak a már fent említett két gomb működésén kívül – így inkább elkezdte a tulaj a többi kiscsávón levezetni a mérgét…

Jet ski után jött egy laza gokartozás levezetésként, csak, hogy az egész nap aktív programok jegyében teljen, és mindezt megkoronázva egy tengerparti naplementés vacsival. Egy biztos, ide még visszatérek!

Goa-ról hazatérve kb 20 órám maradt összepakolni a következő utazásomra, ami kicsit több mint 1 hónap hosszúra sikeredett. Ez idő alatt megfordultam Dániában, Ausztriában, Magyarországon majd ismét visszatértem egy hét levezetésre Dániába. A koppenhágai melós ügyekkel most inkább nem traktálok senkit, még a végén elkottyantanék valami hiper titkos céges bullshit-et. De azért nem csak a munka szellemisége járta át mindennapjaimat errefelé, először voltam összezárva két hétre olyan társasággal, akik a különböző workshop-ok minden egyes napja után estére közös szociális programot szervezett, ez pedig helyi dán szokásoknak megfelelően kivétel nélkül italozásba torkollt. Így kizárólag a hétvégéken tudtam magam kicsit ráncba szedni, hogy aztán újult erővel folytathassuk, amit előző pénteken abbahagytunk.

Egyébként hivatalos programom kizárólag dán földön volt, de volt benne egy hét megszakítás, erre az időre pedig a cég vissza kívánt juttatni Mumbai-ba eredetileg. Persze erről villámgyorsan lebeszéltem őket, mondván, hogy pont tudok egy közelebbi országot is ahol meghúzhatnám magam a szóban forgó 7 napra – pl otthon – szóval kösz, de kösz nem. Illetve, az első, két hetes workshop pont június 12-én ért véget, az idei Novarock fesztivál pedig pont június 13-tól kezdődött. Újfent beláttam, hogy véletlenek márpedig nincsenek, ez bizony égi jel, a Rock’n’roll istenei ismét megjutalmaznak töretlen hitemért.

Random house in Copenhagen.

Így történt, hogy péntek kora reggel CPH-ból Bécsbe repültem, ahonnét röpke 3 és fél óra alatt sikerült eljutnom a magyar-osztrák határ menti puszta közepén fekvő, a reptérről légvonalban kb 40 km-re lévő Novarock fesztiválra. Hogy mindez mi a bánatért tartott ilyen sokáig arra nem igazán tudok magyarázatot, úgy tűnik, van, ami Ausztriában sem megy olyan olajozottan. Mindegy, a nap sütött, a málhazsákom jött ki elsőként a poggyász kiadón, vettem szendót meg sört - többet is -, ugyan mi más kellene még egy tökéletes fesztiválkezdéshez?

TO BE CONTINUED…

Utazás, meló és edzés. Nagyjából ezekből áll az utóbbi pár hónapom, és áprilisig nem igazán fog változni a szitu. Míg ezeket a sorokat Chennai-ban írom, volt lehetőségem ellátogatni Dubai-ba 4 napra még március elején, aztán hétvégi kiruccanásként átnéztem Pune-ba Gergőhöz, hogy konstatáljam milyen úri körülmények között is tengeti indiai mindennapjait. A hónap végén pedig ismét Koppenhága lesz az átmeneti otthonom, megint csak két hétig. Na jó, mondjuk ezek közül Pune-t leszámítva mindenhová céges ügyben kell mennem, szóval nem non-stop nyaralásról van szó, azért igyekszem minél több kellemessel is összehangolni a muszájt. Lelkesedésem pedig töretlen, bár a vezetőség mindent elkövet annak érdekében, hogy kikezdje a lelki békémet, és csekkolja, hogy mennyi melót lehet még rám pakolni. Mondjuk amíg világjárással jár együtt a dolog, addig nem sikítok. Olyan hangosan.

Szóval dubajolás. Olyan igazán jó nagy falu, kb így lehetne a legegyszerűbben leírni, van egy kétszer 6 sávos út, ami összeköti az emirátusokat, Jebel Ali-tól, Abud Dhabi-ig, meg Sharjah-tól Dubai-ig. És e mellett található minden, ami mondjuk nem meglepő, mivel merő sivatagra épült az egész. Vannak orbitálisan magas, 30-40-50 emeletnyi, iroda- és lakóházak, és minden új építésű azon egyszerű okból kifolyólag, hogy a legtöbb épület az elmúlt húsz évben húzták föl. Van rengeteg menő autó, gyorsétterem hegyek, és persze indiaiak mindenhol. Nem, nem arabok, indiaiak. Tudniillik a helyi lakosság több mint 50%-a indiai vendégmunkás, bár figyelembe véve, hogy India annyira nincs messze innen, az átlagfizetések meg az egekben vannak, ez éppen érthető. Ami pozitívum: feltűnően tiszta a környezet – bár lehet, hogy csak India után tűnik annak - , nem bámulnak rád meredő szemekkel, mert külföldi vagy, és a lakhatást leszámítva minden olcsó, úgy, mint kaja, üzemanyag, tömegközlekedés, szóval a lét. Ellenben alkoholt kizárólag hotelben lehet kapni ha turista vagy, ha meg helyi, vagyis bevándorló, akkor külön szeszvételi kártyát kell kiváltanod a hatóságoktól, és akkor vehetsz az egy-két jól eldugott italboltban is. Jó drágán... A lakhatás meg horribilis áron fut, kb a magyar árak 7-8-szorosa, bár nyilván a helyi fizuból fussa sok mindenre. Magyar vállalkozó hölgyeket egyébként nem láttam. Ellenben jól esett, hogy kedves régi ismerősömmel, Dóka úrral sikerült összehozni egy light-os sörözést utolsó estére, a kilátás a helyszínről elég meggyőző volt:

 Bár tény, hogy a fotó minősége kritikán aluli

Napfénnyel megvilágítva nyilván egyszerűbb éles képet lőni

Aztán Dubai-ból hazatérve – már indiai honba – két napot ejtőztem, mármint melóztam Mumbai-ban, hogy aztán végre beüssön a hétvége, én meg börtönéből szabadult madárként meneküljek a nagyváros fogságából. És átvonulhassak a kb 150 km-re lévő másik nagyvárosba, azaz Pune-ba, elvégre úgysem jártam még arrafelé. Bombai-hez képest ugyan eltörpül a maga nem csekély 710km²-es méretével és 6 milliós lakosával, azért nyilván böszmenagy metropoliszról van szó. Érdekessége emellett, hogy 2001-ben még csak 2,5 millióan laktak itt, szóval mohón fölszippantotta időközben a környező települések lakosságát. Külön poén pedig, hogy a helyiek úgy ejtik, hogy „Púnáá”. No igen ám, de előbb még oda is kellett érni…

150 km két nagyváros között otthon nem egy nagy vállalkozás, fölmész a legközelebbi pályára, benyomod a tempomatot, legrosszabb esetben meg két óra múlva meg is érkezel. Már ugye a korábbi bejegyzéseimben taglaltam, hogy itt ez nem egészen így működik, és most nem is kívánom mindezeket megismételni, a lényeg, hogy erre az útra is teljesen jól rá lehet húzni az általános jellemzőket. Ezen felül, a jól megbízható és pofátlanul hatékonyan közlekedő hű sofőröm, Ajay helyett kivételesen csere driver-t kaptam, persze már jó előre szólt a cég megbízottja, hogy olyan embert adnak mellém, aki a) jól beszél angolul, b) úgy ismeri Pune-t, mint a szülővárosát. Hát igen, nyilván szemrebbenés nélkül fogadtam szombat reggel, hogy az arc angol tudása nagyjából 10 szóval kimeríthető, de hát tökmindegy, legalább kárpótol majd a szakértelme. Hát őőő… Még jól eltötymörögtünk a városból kifelé jövet, kiderült, hogy illene tankolni egyet, a keréknyomás sem megfelelő stb, kis-generál szerviz után 1 órával később, hipp-hopp ki is értünk az autópályára.

Aztán Kb 50-60km-ra járhattunk Pune-től, amikor a pályáról lehajtva megálltunk egy az út szélén parkoló teherautó mellett, a sofőr meg az ott ejtőző két tagbaszakadt munkás archoz fordulva hangosan elkezdte mantrázni Gergő címét. Először a két marcona úriember csak értetlenül nézett, majd nagyjából 5 perc hindi-maráti katyvasz nyelven történő heves kommunikációt követően kimondta derék cseresofőröm a kulcsszót: Pune. Erre az egyik szakállas koma feje fölött szinte láttam fölvillanni az értelem villanykörtéjét: „Óóóóó, Púúnááá….” – szóval igen, végre megállapodtak melyik városról is van szó. Nyilván ezután rövid idő alatt konklúzióra jutottak: a két arcnak fingja nincs, hogy lehet odajutni a konkrét címre. Ami mondjuk nem meglepő, én se számítanék másra, ha egy hatmilliós várostól hatvan kilométerre megkérdeznék valakit. De komolyan, még ha véletlenül pont olyan embert is sikerülne találni, aki kivételesen tényleg ismeri a várost, akkor is kissé húzós lenne elmutogatni, hogy: a „65. sugárutat követő kereszteződésből jobbra kifordulva, a harmadik hídon átkelve, a fölüljáró utáni körforgalomból bal kéz felé kijőve, a negyedik lámpás kereszteződést elhagyva fogok majd látni egy átlagos lakóházat, na ott kell kétszer jobbra fordulni, hogy aztán az alagutat követő…” És ugye erre jön még pluszban, hogy errefelé olyan, mint házszám, nincs.

Aztán csak-csak közeledtünk a városhoz – követni kellett a bazinagy Pune táblákat -, gyűltek a lakóházak meg a népek mindenfelé, még két-három gyermeteg útbaigazítás következett - miután a sofőr le akart fordulni a földútra – és teljesen nyilvánvalóvá vált: kettőnk közül ő is pont annyiszor járt már Pune-ban mint én. Szerencsére eszembe jutott, hogy a telómban van beépített GPS – a vezető boldogan föl is kiáltott, hogy „ááá DzsíPíÁrEsz!” - így viszonylag gyorsan sikerült célba érni. Táv abszolválva 4 óra 40 perc alatt.

Mint már említettem, G meglehetősen úri helyen lakik, kb a belső udvar, a lépcsőház, meg a lakás teljes egészében feledteti, hogy Indiában járunk, madárürülék mentes az egész környék, bár utóbbit betudom annak, hogy se galamb, se varjú, se sas nem szálldogál errefelé – Lake Homes-zal ellentétben. Mivel csak egy napot tudtam itt tölteni szombat délutántól vasárnap koradélutánig, így igen feszített programot kellett teljesítenünk. Érkezésem után azonnal lakoma következett, majd meglátogattuk a város közepén található erődöt, ami egészen jól állapotban maradt fenn az utókor számára:

Többször éreztem már ugye, hogy Indiában nem egészen ugyanazt az árat kérik tőlem, mint a helyiektől, de ennyire nyílt, és orbitális különbséggel még nem találkoztam: a helyiekhez képest húszszoros, igen 20x-os pénzt kellett kicsengetni, hogy be lehessen jutni a várba. Nyilván nem az összeg nagyságáról van szó, de akkor is.

 A húszszorosak klub büszke tagjai

Teccik érteni? 

A koraesti órákban tértünk vissza a város és erődnézésből, ismételt lakmározással készültünk rá az esti duhajkodásra. Pune nem az éjszakai életéről híres, így kinéztünk egy meglehetősen puccos kinézetű partit a helyi est.hu-ról. Itteni szokásoknak megfelelően nagyjából este 11-re érkeztünk meg a helyszínre, hogy egy nagyjából üres, iszonyat steril kinézetű, „drink bar”-ba jussunk. Bár a diszkó szó talán eggyel találóbban leírja a környezetet. Az emberek aztán hamarosan elkezdtek érkezni, nekem meg nem kevés pénzembe került, hogy elviselhetőre igyam a két, fehér alapon csókmintás pólót viselő DJ leányzó repertoárját… Hát továbbra sem leszek lelkes „bár” látogató ezután sem. A klub amúgy egy hotel alagsorában található, így alap, hogy a mellékhelységben posztol egy jól öltözött figura – kinyitja az ajtót, papírtörlőt ad a kezedbe stb… - ilyenkor mindig elszégyellem magam, hogy milyen jó dolgom is van, itt valaki basszus azért kapja a fizuját, hogy éjszakai műszakban a buli végéig a mosdóban álldogálva kiszolgálja a nem ritkán bunkó látogatókat. Nem egy irigylésre méltó „szakma” az tuti. Plusz láttam egy újabb dolgot, amit nem értek, minden piszoár alatt, szépen összehajtogatva 3-3 fehér törülköző volt lefektetve. India, de csodás!

Másnapra igazából már csak egy kiadós tandoori chicken fogyasztása volt betervezve, ezt pedig könnyedén teljesítettük, utána meg nem akartam éjszaka visszaérni Mumbai-ba, így délután 1-re volt megbeszélve az indulás a sofőrrel. Időben el is startoltunk, az első felvonás ugyebár a városból való kievickélésből állt, ehhez újfent igénybe vettük a modern technika vívmányát, hogy visszakeveredjünk az autópályára. Nagyjából egy óra alatt sikerült is a terv, utána le is kapcsoltam magam standby üzemmódba, szokásomhoz híven alvással kívántam elütni a hátralévő időt. Sofőröm heves „You! Sleep!” felkiáltásokkal bíztatott ugyanerre, szerintem pár perc alatt el is szenderedtem. Aztán kb fél órával később valami belső sugallatra kinyitottam az egyik szemem, hogy megnézzem merre is járunk. Nos, derék pilótám, épp akkor készült autópályát váltani - mivel így a legrövidebb az út Mumbai-ba - amivel nem is lett volna baj, igen ám, csak szerencsétlen lazán a hatalmas PUNE táblákat követve kezdett el fölkanyarodni a sztrádára pontosan ellenkező irányba mint kellett volna. Én hangosan fel is kiáltottam, hogy mi a fene történik, ő magabiztosan mutogatott előre, hogy „Bombay! Highway!”, aztán meg nem győztem leordítani, hogy azonnal tolasson vissza és a másik irányba menjen föl. „Igen arra!” mutogattam a „MUMBAI” tábla felé mire irányba fordultunk. Hú bazz… ez meleg volt… Innentől aztán már nem volt probléma, reméltem az irány megtartása nem fog ki rajta. Végül sikeresen visszatértünk Lake Homes-ba, ezúttal sikerült alig 3:30-as időt futni, amivel felettébb meg voltam elégedve. Bár belegondoltam mi lett volna, ha akkor nem ébredek föl és visszamegyünk Pune-ba. Jó, nyilván semmi tragédia, csak sikerült volna felállítani az új negatív rekordot, meg jól elcseszni az egész vasárnapot.

Szóval így végződött a pune-i kiruccanás. Utána sokat nem pihenhettem, ismét új hét következett, péntek este meg azon kaptam magam, hogy ismét repülök, ezúttal Chennai-ba.

Tavaly októberben egyszer már voltam itt két rövidke napot, ami viszont kb az irodába menetellel, plusz a szálláson történő ejtőzéssel telt. Így most legalább egy hétvégét kívántam eltölteni off-work üzemmódban, hogy legyen némi kézzel foghatóbb élményem is. Amit sikerült is beszereznem. Pár helyi – mármint itteni bevándorló – ismerősömmel elnéztünk Mahabalipuram-ba, ami egy közeli – kb 1 óra kocsival a külvárosból – tengerparti kisváros. Végre láttam méter magas hullámokat, pici rákokat rohangálni a homokban, rákvörösre égtem két óra alatt, sült tengeri ez-meg illat mindenfelé, szóval igazi tengerparti hangulat. A víz piszkoskék színű, még simán elfogadható kategória, persze ha túl tudod tenni magad azon, hogy teli van szeméttel és mialatt beljebb araszolsz, valami tuti rátekeredik a lábadra.

Miután kellően felforrt az agyvizünk, beültünk egy hangulatos emeleti, félig nyitott kajáldába, ettünk egy meglehetősen csapnivaló ebédet, utána meg jól leheveredtünk az asztalok mellett kirakott fekvőalkalmatosságokra – mekkora ötlet! – és jött egy órás chill-out. Nekem pont jól esett, úgyis kezdtek kijönni rajtam a napszúrás korai tünetei.

Így egy fél nap pont elég volt a tengerpartból, hogy ne kelljen utána egy egész napot pihenni, amit egyébként sem engedhettem meg magamnak, mert másnap tréninget tartottam a chennai-i GSC-s kollégáknak.

Látkép a chennai-i Global Service Center irodából

A város egyébként úgy összességében nem nyerte el a tetszésemet, a helyiek meglehetősen zárkózottak a mumbai-iakhoz képest, plusz itt lehetetlen rávenni a riksásokat, hogy kapcsolják be a „taxiórát”. A fene a jó dolgukat. Ezen kívül külön hátrányból indultam, mivel itt én voltam a bunkó „pesti”, azaz bombai-i, mivel kiderült, errefelé nem igazán kedvelik a „pökhendi” a nagyvárosiakat… Nem hittem volna, hogy egyszer amiatt néznek nagyképűnek, mert Mumbai-ban lakok. De hát ez is eljött.

Nem baj, azért is vissza fogok térni, lokál ismerőseim, Asha, Krisztina és Fabian mindent megtettek annak érdekében, hogy jól érezzem magam, külön köszönet nekik ezért! Meg úgyis hagytam látnivalót legközelebbre is, 3 órányira van a várostól egy másik tengerpart, Pondicherry, egy volt francia kolónia, ami állítólag iszonyat szép, plusz nem sújtja az irgalmatlan magas adó a jövedéki termékeket, így végre ismét magyar áron kortyolhatok majd sört, juhéjj!

A helyi tehenek felettébb jó arcok, hagyták magukat lefényképezni velem.

Kedd este értem haza, végre aztán következett két lightosabb nap. Azonban valószínűleg ez a hétvége sem a pihenésről fog szólni, most lesz a Holi Festival, igen, az, amikor mindenki színes porokat vág a másik arcába és mindezt még élvezi is! Plusz lesznek vendégem is, mivel couchsurfing-en bejelentkezett három lengyel turista csávó, hogy nálam töltené három napot, ha már úgyis fesztivál lesz. Állítólag már két hete járják Indiát, és ezúttal Varanasi-ból fognak érkezni, ami innen kb 1500km-re, a fő poén pedig, hogy vonattal teszik meg ez a távot. Kíváncsi vagyok, mennyire lesznek elgyötörve.

Jövőhét végén meg irány ismét Dánia, bolondok napja alkalmából tarthatok előadást a megálmodott vízióimról a világ minden pontjáról ide érkező munkatársaknak, meg a dán vezetői gárdának… „Alig várom!”

Mielőtt már úgy tűnne, hogy végleg beszippantott a munka feneketlen tengere, leszögezem, hogy nem adtam föl a harcot és igenis van kedvem helyzetképet festeni az indiai télről. Mondjuk nem panaszkodom az idő múlására sem, az elmúlt pár hét olyan sebességgel repült el fölöttem, mint hazafelé menet a Mumbai-München járat Budapest fölött. Szóval beindult az új esztendő, az ünnepek után hirtelen mindenki rájött, hogy a karácsonyi ejtőzés sem tart örökké, megint nincs világvége, és gyorsan csináljunk meg mindent, amit már valójában az év vége előtt is késő lett volna befejezni. Igazi daráló. Legalább találtam némi párhuzamot az indiai és magyar mentalitás között.

Persze a panaszkodástól még távol állok, hiszen Mumbai-ban most van az európai értelemben vett tavasz, nappal 28 fok + non-stop sunshine, éjjel 17-18 fok és a Nap délután 6 körül kezd lemenni. Nem mintha otthoni látogatásom folyamán bármim is lefagyott volna decemberben, de ez azért eggyel közelebb áll a szívemhez. Legutóbbi hétvégén már kénytelen voltam elővenni éjszakára a takarómat is, pedig emlékszem szeptemberben még a fene sem gondolta volna, hogy hasznomra válik majd egyszer. Akkor totál úgy éreztem, hogy csupán az igen magas szintű eladó rábeszélésének estem áldozatául, amikor rám tukmálta, most meg kiderült, hogy mégsem a levegőbe beszélt. Emellett, ha kimozdulok otthonról az esti órákban, már kifejezetten jól esik fölvenni a huszármentémet is, mivel a Nap hiánya azért jelentősen csökkenti az ember komfortérzetét. Persze a helyiek is reagálnak a téli időjárásra, a riksások pulcsit vesznek esti műszakra, a portásoknál bevett szokás a sál körbe tekerése az áll és fejtető körül a füleket befedve, és szintén vicces látvány, amikor pár helyi csávó kabátban álldogál a délutáni napsütésben, hogy ne fázzon.

Szóval igen, végre nem izzadsz meg az utcán a szimpla lélegzetvételtől, nem rohad rád minden cuccod napjában többször is, és nem penészednek meg a szekrényben tárolt ruháid sem a 95%-os párában. A helyiek szerint ez az időjárás marad február végéig, utána lesz egy durván meleg március-április, és májustól üt be a pokol. Állítólag az utána hirtelen beköszönő monszun első két hete még enyhén frissítő, pára ide vagy oda, csak kár, hogy azután egészen szeptemberig esni fog. Na, majd kiderül.

Múlt héten valami muszlim ünnep leledzett errefelé, az össze kisebb-nagyobb templomuk ünnepi kivilágítást kapott, és erről végre eszembe jutott, hogy már régóta szerettem volna megosztani a csodaszép imára hívásukat, amit az év összes napján, napi 5 alkalommal lehetőségem nyílik kiélvezni. Az első általában hajnal 5 körül hangzik el és hála a modern technika vívmányainak, mint például mikrofon és erősítő, ez persze kilométerekre elhallatszik:

A „refrén”-t van, hogy eggyel nagyobb elánnal énekli az úriember – becsületes nevén a „müezzin” - , bár az is több mint valószínű, hogy nemcsak egy önjelölt Pavarotti szokta mind a heti 5x7 alkalommal megszólaltatni ezt a fenséges összhangzatot... A dallam íve nem mindig ugyanez, van, hogy kicsit átvariálják, a kedvenc előadómat sajnos még nem sikerült rögzítenem, de amint megtörténik, örömest megosztom majd azt a felvételt is. Külön szerencsésnek érzem magam, hogy nagyjából két mecset között lakok, így mindkettő imára buzdítását élvezhetem akár egyszerre is, kánonban... Annak köszönhetően, hogy viszonylag jól alszok, a hajnali énekre általában nem ébredek föl, a többit viszont nehéz nem észrevenni, ha épp itthon tevékenykedek. Az első itt töltött néhány hétben még azért jobban zavart a dolog, föl is merült bennem, hogy szép dolog ez meg minden, de ugyan ne akarják már az én torkomon is letuszkolni a vallásukat. Aztán úgy fokozatosan megszoktam, hogy itt igenis közszemlére teszik a hitüket, ezzel is hozzájárulva a város végtelen sokszínűségéhez. Én meg válaszolok rá jó hangos metállal, csak, hogy nekem is legyen mit mutogatni a közelemben élőknek.

Az elmúlt 1 hónapban eléggé rákaptam az utcai kajákra. Lehet, hogy külsőre nem tűnnek túl bizalomgerjesztőnek a kifőzdék – pár esetben asztal + rezsó kombinációk – de általában olyan jó illat lengi körül őket, hogy a kíváncsiság egy idő után legyőzte az óvatosságomat. Meg különben is milyen már, hogy „helyi” létemre nem akarom megkóstolni a helyi specialitásokat?! Ugye arról nem is beszélve, hogy a munkatársaim is gyakran kimennek az irodából kajálni, így egyik alkalommal gondoltam becsatlakozok én is „ugyan mi bajom lehetne?” alapon. (Jó, ebbe nem megyek bele, elég rút betegségről lehet hallani India szerte, de azért nem élhetek burokban két évig.) És igazából két igen kellemes meglepetésben volt részem. Először is a street-food valami eszméletlenül finom, másodszor meg egy főétel ára bőven 200 HUF alatt van, és gyanítom, hogy az üzleti negyedből kimozdulva ennek akár feléért is simán megkapnám ugyanezt. Azóta meg is találtam a favorit kajámat, ami a dosa elnevezésre hallgat.

A dosa eredetileg egy dél-indiai eredetű étel, az alapja egy palacsintatészta szerű massza – 4:1 arányban rizs és fekete lencse szétmorzsolt és vízzel hígított kombinációja – amit sütőlapon kör formájúra egyengetnek, és mindenféle földi javakkal, vajjal, zöldségekkel, sajtokkal és fűszerekkel megspékelve varázsolnak rettentő finommá. Az ízpaletta úgy kb 40-50 különböző összeállítást tartalmaz az alap kiválasztása és a feltétek függvényében. Kb mint ahogy otthon a kiválasztod rendelésnél  Don Akárkinél, hogy paradicsomos, tejfölös, vagy akármilyen más alapú pizzát szeretnél és milyen extrákkal. A folyamat a sütőlap tisztításától egészen a dosa tálalásáig tart, viszont mindössze pár percet vesz csak igénybe.

És persze, azóta több dosa sütödét is végigjártunk már mire megtaláltam a kedvenc lacikonyhámat. Viszont ennél az árusnál nem érdemes nagyon eltávolodni a pult mellől, mert a környező fákon átlag 200 galamb lébecol és ha fel akarnám írni egyenletben, hogy a fák alatt elhaladva, 15m2-en, 200 galamb napi x anyagcsere végtermék ürítés esetén hány %-ban talál el téged, vagy a kajádat, akkor ez hirtelen nem is tűnik olyan elképzelhetetlennek. Saját tapasztalataim alapján az esély valahol 8-10% közé esik… Az pedig már csak a slusszpoén, hogy ezen utcában több bolt elnevezésében is szerepel a „lucky” szó, a kérdés már csak az, hogy vajon ezek a nevek a galambok idetelepülése előtt vagy után születtek? Na mindegy, ez igazából részletkérdés, inkább jöjjön két rövidke videó arról, hogyan is kell elképzelni a fentebb leírtakat élőben:

Szerintem tuti lámpalázas volt a szakács, mert ennél nemcsak gyorsabb, hanem precízebb is szokott lenni, és normál esetben nem ragad oda a cucc a sütőlaphoz. De mindez mit sem számít, mert az íze viszont megint csak kifogástalan volt, jól belakmároztunk Konrad-dal, mielőtt visszatértünk volna az irodába.

Ja igen, jelenleg egy ideiglenes irodába vagyunk átpakolva, mert épp felújítják a miénket, így elvileg április vége felé talán – abból következtetve, hogy az átadás február végére lett bejelentve – vissza is tudunk menni. Érdekes egyébként, hogy amíg maguk az irodaházak kívülről és belülről egyaránt normálisan néznek ki, addig az azokhoz tartozó lépcsőházak, valahogy nem képzik részét az egésznek, legalábbis takarítás szempontjából biztos, hogy kiesnek a szórásból. De nem baj, így legalább sikerült lencsevégre kapnom ezen átmeneti irodaház egyik ebét – minden jóravaló irodához tartozik legalább 1 „kóbor” kutya – amely nemes egyszerűséggel a lépcsőházban lakik. Nevet még éppen nem adtunk neki, de nagyon aranyos, ahogy édesen aluszik a lépcsőfordulóban a szétdobált cigicsikkek között. Ha meg valaki közel megy hozzá, akkor light-osan csóvál is. A földszint és első emeleti forduló a kedvenc alvóhelye, gondolom, mert itt néha van tárasága, mivel az előzőleg említett cigicsikkek a kijelölt dohányzóhelyet is szimbolizálják egyben.

A fehér jószág.

Viszont nyilván nem csak melóból áll az élet, továbbra is heti háromszor járok crossfit edzésre, egyre jobban élvezem, főleg amikor edzés után a zuhanyzás is komoly kihívásokkal jár, mivel képtelen vagyok megemelni a karjaimat. De hát pont ez benne az élvezet. Illetve, hogy azért abba se puhuljak el, hogy autóval hordják a fehér seggemet Lake Homes és az iroda között, az estek 95%-ban gyalog közlekedek a lépcsőkön. Ami az ötödik emeleten található office esetében még nyilván nem egy kihívás, viszont hazaérve annál viccesebb felkaptatni a tizennyolcadikra…

Legutóbbi héten nagyon megörültem, amikor az észt expat sorstársaim – Sergei és Victoria – bejelentették, hogy találtak falmászó komplexumot a neten, és a megadott telefonszámon valóban elérhető volt egy figura, aki megerősítette, hogy röpke 9km-re északra – nyilván még Mumbai belterületén – tárt karokkal várják a lelkes érdeklődőket. Mi pedig szombat késő délután rá is szántuk magunkat, hogy megnézzük a saját szemünkkel is. Csupán azért nem napközben, mivel elég indiai a hely nyitvatartása: reggel 8-tól 10-ig, este pedig 6-tól egészen fél 9-ig is fogadnak akár… És íme, az első kép, amikor is megpillantottuk az objektumot:

 Az "ojjektum"...

Egyébként ez egy sulinak az udvarán található, és valóban messziről nem nyújtott túl impozáns látványt, így úgy döntöttük megnézzük közelebbről is:

The Wall  

Hát igen, mit is mondhatnék. Mondjuk ahhoz képest, hogy Mumbai-ban nem tudunk másik pályáról, így ez pont tökéletesen megfelelt a célra a maga kb 14 méteres magasságával. Egyébként nem muszáj kötéllel biztosítva mászni, ha csak boluder-ezel, azaz max pár méter magasra mész föl, de azért ezeken a szivacsokon tökéletesen látszódott, hogy 3 méter magasról leesve nem mentenek meg a bokaficamtól. A fogások meg itt-ott mozognak, volt, hogy valamelyiket lerántotta az egyik lelkes kísérletező 6-8 méteres magasságban. Ugye ilyen esetekben tud hasznos lenni a biztosító kötél.

Szóval jól elbohóckodtunk – na jó, az észtek másztak rendesen én meg elbohóckodtam – pár órát, láttunk pókot megszégyenítő ügyességgel mászó indiai csávókat, egészen pontosan kettőt is. Amit pedig ebből nagy biztonsággal le lehetett szűrni, hogy errefelé a sportág azért még bőven nincs annyira elterjedve, mint pl Európában. Az ár viszont vicces, 50 INR (mai árfolyamon: 180 HUF) ha kötéllel biztosítva szeretnél mászni, boulder-ezni meg ingyé lehet…

Így múlik tehát az idő mostanában Mumbai-ban, viszont január utolsó hetére meg nyertem egy újabb utazást Koppenhágába, a főnök kérésére, így utolsó soraimat már dán honból írogatom. Pedig nagy erőkkel lobbiztam, hogy majd inkább márciusra essen a kiruccanás, de sajnos a döntés ezúttal nem az én kezemben volt, ergo tegnap este már szedtem is a sátorfámat. Titkon pedig már röhögtem a markomba, hogy ezen a télen megúsztam a mínuszokat... Nem jött be. Tegnap képest itt 37 fokkal hidegebb van és ehhez hozzáadva az itt meglehetősen gyakori heves széllökéseket bizton állítom, hogy K hideg van. Na, majd így iszok előre minden medve bőrére ezután…

Még két sztori elregélésével adós vagyok, elvégre nem csak kizárólag Mumbai-ban tespedtem indiai heteim során – csak úgy átlag 95%-ban… - szóval volt két olyan hétvége is, amikor a szokásos Bandra (Nyugat-Bombai, avagy a bollywood-i sztárok otthona), vagy Lower Parel (Dél-Mumbai) partitúra helyett végre sikerült kimozdulni a gigászi metropolisz útvesztőiből. Az első történet, amit nem is volt olyan könnyű fölidézni így majd két hónap távlatából, az a Nashik környéki borvidék 3 borászatának körbetúrázása, a másik pedig a pár héttel ezelőtti Kelwa-beach - kissé ellentmondásosan - festői táján töltött csapatépítő kiruccanás élményeinek rövid bemutatása lesz.

Pár képpel is igyekeztem szemléletesebbé tenni a beszámolót, amelyeken tökéletesen láthatatlan, hogy időközben beütött a „cudar” ősz, hiszen az időjárás szeptember eleje óta mit sem változott, leszámítva, hogy átlag 10%-kal lejjebb ment a páratartalom, meg éjszakánként már akár 24 fokig is lehűl a levegő. Nappal mondjuk továbbra is cseszik 32 fok alá menni, de engem ez a legkevésbé sem zavar, elvégre inkább mászkálok télen is rövidgatya, trikó, papucs kényelmes örökhármasában mintsem hiányolnám a 0 fok körüli aktuális európai időjárást. Arról nem is beszélve, hogyha betervezek egy kis szombat vagy vasárnap délelőtti napozást – ha már ez a két opció marad meló mellett – akkor végre nem vagyok kiszolgáltatva a felhők kénye-kedvének, mivel azoknak színét sem láttam errefelé lassan úgy másfél hónapja.

Szóval Mumbai-t elhagyni nem is olyan egyszerű, hiszen amellett, hogy bazi nagy, senki nem tudja, hogy honnantól lehet azt mondani, hogy na, ez már egy másik falu, város, járás, tartomány stb… Ha meg az embereket kérdezed, akkor mindenkinek megvan a saját teóriája, hogy, melyik fánál végződik a city. Vagy lehet éppen az alapján is távolságot mérni, melyik km-nél kapod meg az sms-t, hogy akkor innentől kezdve roaming van, mivel elhagytad az országot, akarom mondani az országnyi lakosú város határait. Ja igen, erről jut eszembe, hogy a legtöbb mobil szolgáltatónál a belföldi roaming nem jár alapvetően percdíj emelkedéssel - azaz továbbra is nagyságrendileg 1 INR azaz 3,5 HUF / percért hívhatsz bármilyen indiai mobil –és vezetékes hálózatot, viszont az sms díja máris drasztikusan másfélszeresére emelkedik, azaz 1 INR-ről 1,5-re… Ugye-ugye? Mindjárt jobban meggondolod, hogy akarsz-e írogatni ilyen horribilis tarifa mellett!

Igazából mindkét helyszín közel van Mumbai-hoz, legalábbis autóval, mi pedig az egyszerűség és leginkább időhiány végett inkább ilyen formában vágtunk neki neki az utazásoknak, mintsem megkockáztattuk volna a távolsági autóbuszok menetrendjeinek megbízhatóságát. Nashik papíron 162 km-re található Mumbai-tól Észak-Keletre, a guglimaps által feldobott két és félórás menetidő viszont erős túlzás, már olyan értelemben, hogy szerintem a legjobb közlekedési körülmények mellett is nehéz lenne ezt az etapot 200 percen belül teljesíteni.

Az utak elnevezése pl: Eastern Express Highway, National Highway igen csalóka, mivel ezek csengése bármennyire is menőnek tűnik, a valóságban messze vannak az otthoni autópályák színvonalától és akkor még nem is egy osztrák vagy német autobahn-nal hasonlítottam össze azokat. Az addig még stimmel, hogy minimum két sáv található / menetirány, és jól észrevehetően – értsd beton tömbökkel – vannak elválasztva ezek egymástól, de az utak minősége – már ahol van aszfalt – enyhén szólva is botrányos. Simán vannak olyan szakaszok, ahol nagyjából 3 km/h-val tudsz haladni, hogy ne legyen borítékolva egy komplett futómű csere a semmiből előbukkanó félkutyányi kátyúk tömkelegétől. És a legnagyobb baj, hogy az egyik pillanatban még egy viszonylag jobbacska úton haladsz, majd egy szemvillanás alatt ott találod magad az aknamező közepén. Külön bónusz élményt nyújt ezek időben történő kiszúrása sötétedés után.

Még érdekesebbé teszi szitut, hogy az utakat igénybe vevő járművek skálája rendkívül széleskörű, ami ugye az állati erővel meghajtott kordéktól kezdve a mezőgazdasági monstrumokon és konténerszállító kamionokon át a felső kategóriás BMWk-ig és Audik-ig terjed. Autópályán is. (Az úton flangáló teheneket lásd picit lentebb...)

És ugye mindezen, már egyébként is expert vezetői tudást igénylő körülményeken felül jön az igazi kihívás, azaz életben maradni a kaotikus közlekedési helyzetekben. Követési táv 2m, balról-jobból előzés sima ügy, tükörbe nem nézés sávváltás előtt, belső sávba behúzódó teherautó ledudálására tett hasztalan kísérletek, keresztben átrohanó gyalogosok, úton héderelő tehenek stb...  Ja igen, és ezek a gyorsforgalmi szakaszok az esetek túlnyomó részében fizetősek(!), így időről időre még kisebb sorok is föltorlódnak a kapuknál. Szóval nem csodálkozok, hogy 80 km/h fölött csak az igazán elszántak szoktak haladni, rám így is többször hozott frászt a csupán pár centin/tizedmásodpercen múló balesetek elkerülése…

Szóval kész élmény autópályán utazni. A slusszpoén pedig miután beérsz a városba: Mivel az indiai címeknél általában hiányzik a házszám, a helyett inkább csak valamilyen nagyobb/feltűnőbb objektum + az utca neve van megadva, így máris nagyobb kihívás bizonyos helyszínek – esetünkben szállás – megtalálása, ennek fényében azért egy laza 4 órába beletelt mire odaértünk Nashik-ba.

Standard helyi utcafront.

Innentől szerencsére csatlakozott hozzánk az idegenvezető, akinek csupán arra korlátozódott a szerepe, hogy odavezessen minket a borászatokhoz. Ettől függetlenül felettébb hasznos szolgálatot tett így is, mivel az útjelző táblák a milliós nagyvárosokon kívül ritkán jelölnek meg egyéb úti célt, azokat is általában szanszkrit karakterekkel. Ami azért sem túl célravezető mivel a helyiek egy része is csak a latin betűket ismeri/használja, nem beszélve a hozzám hasonlókról, akik meg kizárólag a Rúpia jelét (₹) ismerik.

A vidéki környezet egyébként igencsak pazar, az autóból kiszállva megcsapott a Mumbai-ból olyannyira hiányzó friss levegő, a természet illata, hirtelen úgy éreztem, mintha a Balaton-felvidékre teleportáltam volna, szerintem az alábbi képekről is nehéz elhinni, hogy Indiában lett lőve, nem pedig otthoni környezetben.

Szombat délutánra mindössze csak egy borvidék látogatása volt tervezve, így azért nem siettük el a dolgot, módszeresen végigkóstoltuk a helyi készítésű – eredetileg francia tőkékről származó – és nem mellesleg igen finom borokat. A helyi érdekesség, hogy errefelé el van tolódva a szezon az éghajlatnak köszönhetően, így csak március táján szüretelnek. Korábban úgysem szükséges, hiszen európai értelemben vett télről errefelé csak hírből hallottak.

Hogy érti azt, hogy már végigkóstoltuk „mindet”?

Az éjszakát a már előzőleg befoglalt nashik-i motelben töltöttük, aminek külön jellegzetessége az volt, hogy a fürdőszobája (inkább fürdőkabin) láthatólag utólag lett odapakolva, szóval afféle plasztik mobil toytoy-wash’n’go hangulatot kölcsönözve ezzel. Gondolom, ha nagyon összekoszolódik, akkor egy daruval hipp-hopp lehet cserélni, így nem kell várni a következő vendégnek a szoba átvételére.

A túrát és a szőlő alapú zamatos, enyhén bódító hatású italok kóstolását másnap délelőtt folytattuk két szomszédos borászat felségterületén. A vidék továbbra sem hagyott maga után semmi kivetnivalót, lankás dombok, kisebb-nagyobb tavak, szőlőtőkék, mindezt megkoronázva a friss szellő illatával. A borászatoknál pedig igen szépen kialakított kerthelyiségekkel várták a megfáradt utazókat. Meg minket is.

Késő délután vágtunk neki a hazaútnak, tehát annak túlnyomó részét naplemente után voltunk kénytelenek megtenni, így a már előzőekben taglalt remek közlekedési viszonyokat ezúttal még rázósabban élhettük át, szó szerint. Szerencsére egyben hazaértünk rossz 4 óra alatt, pár kátyún kívül nem hajtottunk át semmin és senkin, pedig több tehén és ember is próbált a kerekek alá kerülni. A legérdekesebb látvány az autópálya közepén üldögélő és fejét fogdosó csávó volt, magam részéről balesetre gyanakodtam, de a sofőr szerint ez egy bevett módszer a segítőkészen félreálló autósok kifosztására. Én hittem neki – elvégre ő a helyi – szóval nem álltunk meg, de azért elgondolkodtam rajta, hogy bármi miatt is ült ott a jóember a pálya közepén, nem egy életbiztosítás, amit csinál…

Így végződött hát a nashik-i zarándokút, ha valaki véletlenül Mumbai és vonzáskörzetében kíván eltölteni pár napot, annak jó szívvel merem ajánlani, már csak a táj miatt is. Borkedvelőknek pedig egyébként is illik ellátogatni ide, ha már a helyiek nemes egyszerűséggel „India borfővárosának” tartják Nashik-ot. 

Aztán teltek múltak a napok, két hétre belekóstoltam a koppenhágai őszbe, és hirtelen eljött november közepe, amikor is egy péntek délelőtt munkatársaimmal hirtelen felindulásból elhatároztuk, hogy másnap elmegyünk piknikezni (na jó, csapatot építeni). Márpedig ha piknik, akkor illik elhúzni Mumbai-ból, viszont figyelembe véve, hogy tényleg csak 1 napról volt szó, így valami közeli helyet kellett találni, hogy ne autókázással teljen a nap háromnegyede. A választás pedig az általam eddig teljesen ismeretlen Kelwa Beach-re esett, de ugye már a nevéből lehetett következtetni a tenger közelségére, így nyilván nem tiltakoztam annyira. Csak, hogy ne menjek totál véletlenre, gyorsan rá is kerestem neten, hogy merre is van ez, és valóban, Mumbai-tól alig 90km-re Északra, a tengerparton húzódik ez a pár km-es rövidke partszakasz.

Az odaút részleteivel most nem untatok senkit, kb hasonló viszonyokat kell elképzelni, mint Nashik felé menet, annyi pozitívummal, hogy ezúttal közelebb mentünk és sikerült a kilencvenpár km-t 3 óra alatt abszolválni – egy irányban. Pedig megint kihasználtuk az odavezető nemzeti autópálya összes előnyét is, mindegy.

És igen, a part környékét megpillantva elillantak a kétségeim, ez tényleg olyan, mint amilyennek elképzeltem, kivételesen nincs semmi csavar a történetben. Persze aztán lett, de tényleg csak egy két apró részlet passzolt hülyén a többihez. Viszont alapvetően rendben volt a hely, pálmafák mindenfelé, enyhe tenger illat, friss levegő, homok, napsütés, nyugalom.

Hamar kiderült, hogy ez egy amolyan lokálpatrióta hely, kizárólag indiaiakkal találkoztunk itt, zéró külföldi, zéró angoltudás a helyiek részéről, persze ha van tolmács a csapatban – márpedig akadt szép számmal – akkor utóbbi nyilván senkit nem érdekelt. Hamar kibukott persze megint egy olyan fura indiai szokás, hogy tök jó, itt a beach meg minden, de attól függetlenül mindenki inkább a medencében csobbant. Ennek okát először azzal magyaráztam, hogy az indiaiak alapvetően nem tudnak úszni. Legalábbis elég ritka képesség errefelé. Egyik munkatársam mondjuk büszkén újságolta, hogy ő bizony kiskora óta tud úszni, és ezt megvillogtatva valóban olyan gyönyörű kutyaúszást produkált 10m-en keresztül, hogy ilyet még tényleg nem láttam senki emberfiától.

Gandhi 3 bölcs majma nem hall, nem mond és nem lát gonoszt...

Aztán jött a másik csavar, mindenki beugrál a medencébe, igen ám, de ruhástul. Farmer, póló stb… Hm… Na mindegy, nem értem, már úgyis kezdem megszokni ezt az érzést... Akkor nézzük inkább a tengert. És igen, itt is hasonló kép fogadott, a nők száriban, a csávók hosszúgatya + trikóban romboltak a hűs habokba. Hát jó, engem nem érdekel, most itt én leszek a mumus, és akkor is levetkőzök fürdőgatyára. Néztek is rendesen, hogy mire készülök. Hát csobbanni!

A nőknél még úgy ahogy megértettem, hogy nem hordanak bikinit, elvégre alapvetően nagyon zárkózottan öltöznek, de férfitársaim esetében azért rendesen kattogott az agyam, hogy most akkor miért kell szénné izzadni a pólót és a farmert a tűző napon. Utóbb aztán sikerült részben megfejteni a rejtélyt: ugye Indiában kevesebb a világos bőrű egyén mint a barna, így nyilván Európával ellentétben az alap szépség ideál ha valakinek minél világosabb a bőre. Erre pedig kényesen vigyáznak a helyiek – igen, a munkatársaim is -, nyilván nem fognak félmeztelenül rohangálni a napon, még a végén lebarnulnának. Legalábbis erre a következtetésre jutottam, de azért lehet, hogy más okok is megbújnak itt a háttérben. Majd később lehet, hogy rájövök.

Egyetlen negatívummal találkoztam csupán itt, ami sajnos úgy tűnik, hogy India szerte elterjedt jelenség. A szemetelés. Azt hiszem, az alábbi kép többet mond minden szónál. Kár érte, mert egyébként abszolút rendben lenne a környezet.

 Mondjuk a kóbor ebeknek így is bejött.

Viszont felhívták a figyelmünket, hogy van a közelben egy várrom, amit érdemes megnézni. Fel is kerekedtünk negyedmagammal – a többiek az ebédet követő kajakóma áldozatai lettek – hogy megcsodáljuk az erődítményt. Hát őőő… nem erőd ez, inkább csak afféle őrtorony, de tény, hogy tök jól mutat a tengerparton.

Itt nyilván elkattantak a kötelező pózolj „várrommal, illetve tengerrel a háttérben” fotók, majd kicsit rám jött a másszunk falat hangulat is. Ezt követően mindenki kiélhette az okostelója makro módú fotózását a környék igen gyönyörű növény és állatvilágán. És persze hamarosan itt is megjelentek a környék csúcsragadozói, a Mumbai szerte jól ismert kóbor kutyák, szigorúan mind egy fajból való így ránézésre. Egyébként hihetetlen, hogy milyen szinten nem érdekli őket az emberek jelenléte, kb totál ignorálnak mindenkit, akárcsak városi rokonaik. (Ezen tulajdonságukért felettébb hálás vagyok, ugyanis pár hete Mumbai-ban, egy elhúzódó parti után hajnali négykor hazafelé caplatva a semmiből megjelent mellettem 8db kutyuli. Először azért rendesen megugrott a pulzusom, hogy mire készülhetnek, de aztán szépen lassan ellavíroztak mellettem, gondolom mentek tovább vadászni – értsd feltúrni a messzebb lévő szemétkupacokat is.)

Nem sokkal ezután összeszedtük a cuccainkat, meg a békésen szendergő többieket is, és egy laza délutáni sört bevágva nekivágtunk a Mumbai felé vezető útnak. A trip hazáig a szokásos közúti malőrökkel megspékelve zajlott, ezúttal szerencsére senki nem kívánta elüttetni magát, és csak egy-két autó jött ki elénk a pályán az előzés előtti utolsó pillanatban, szóval semmi különösebben említésre méltó affér nem történt.

A jövőben aztán igyekszem félretenni a kényelmes hozzáállást és végre kipróbálni milyen is egy igazi indiai vonattúra, látnivaló éppen akad elég a szélrózsa minden irányába. És persze már szövögetem terveimet a jövő évre is, hogy milyen belföldi illetve külföldi helyszíneket érdemes meglátogatni, ha már Távol-Kelet is itt van karnyújtásnyira. Úgyis csupa érdekes dolgot hallok Páldi Zoli barátomtól, hogy mi folyik még Keletebbre, akinek adomáit ezúttal is ajánlok figyelmetekbe. Alapvetően annyit érdemes tudni az úriemberről, hogy önkéntesen vonult Indonéziába egy évre, és olyannyira megtetszett neki a vulkánok és fehér homokos tengerpartok hazája, hogy azóta kénytelen volt meghosszabbítania a vízumát. Legkevésbé sem hétköznapi kalandjairól itt olvashattok.

Én pedig hamarosan hazalátogatok magyar földre, december első pár hetében igyekszem kiélvezni a hazai tél/lét összes előnyét, hogy aztán ismét jól feltöltődve vághassak neki a 2014-es mumbai-i új évnek.

Sikeresen visszatértem a két hetes koppenhágai megbízatásomból, viszont megint időcsapdába estem, azaz túl sok minden történt, hogy tartsam a kronológiai sorrendet a legutolsó bejegyzésem óta… Nem baj, a hiányzó elemeket majd igyekszem izgalmasabbnál izgalmasabb, viszonylag még hihető elemekkel feltölteni. Lehet, nyúlok pár klisét a lokál szuperhőstől, azaz Krrish-től:

 A frizurát Zorro is megirigyelné.

Vagy inkább hagyom a részleteket a fenébe, inkább csak írok az indiai mindennapokról úgy általánosságban. Elvégre ezeket nap, mint nap megtapasztalom Mumbai utcáin, az irodában, klubokban, éttermekben, bárokban, és mivel a személyes élettér fogalma itt nem létezik, így gyakorlatilag otthon is az albérletben.

Még csak alig több mint két hónap telt el érkezésem óta, így azért kissé korai messzemenő következtetéseket levonni, viszont a most következőket nyugodt szívvel osztom meg, hiszem az első benyomásom óta mit sem változtak. Persze előre hangsúlyozom, hogy ezek nem feltétlenül általános dolgok még Mumbai szerte sem, lehet, hogy egy másik városnegyedben egészen más élményekkel gazdagodnék.

Az idő…

Már nem az időjárás, hanem az emberek időérzéke. Talán úgy lehet a legegyszerűbben megfogalmazni, hogy itt az időnek úgy különösebben nincs értéke. Így gyakorlatilag a lefixált dolgoknak sem, hiszen attól még, hogy valaki késik 4(!) órát, vagy épp a megbeszélt találkozóra el sem jön, teljesen általános dolog. Azért még nem felejtettem el, milyen szinten föl tud cseszni magyar honban, ha valakire csak 15 vagy 20 percet kell várni, és persze nem jelzi előre, hogy késni fog. Nyilván utána a legkacifántosabb kifogással menti ki magát az illető pl: Totó kutyus megbetegedett, defektet kapott a villamos, dementorok állták el az utat stb… Az elején persze mondta mindenki, hogy Indiában másképp működnek a dolgok, de azért azt nem hittem volna, hogy ennyire. Volt olyan este, hogy három különböző szolgáltató cég megbízottját is vártam este 6 és 8 között, hogy applikálják be a mosógépet, a szárítót, a szúnyoghálót stb… és háromból senki nem jött el. A telefont persze nem vették föl, legalábbis aznap, másnap meg, amikor hívtam őket, totális nyugalommal válaszoltak, hogy “Good morning sir, have are you doing?”…hát őőő… Nem egészen úgy, mint ahogy szeretném. Valaki azért egy mondat erejére megemlékezett az előző este meg nem történt szolgáltatásáról: “Sorry about yesterday”, és ennyi, ezzel le is van tudva. Azon nyilván meg sem sértődhetsz, ha valaki szombat reggel 10 helyett, délután 4-kor hipp-hopp fölbukkan. 

Ugyancsak teljesen alap érvényű Gergő teóriája, miszerint ha itt valaki a jelenhez képest x perc/óra/nap múlva ígéri a teljesítést, akkor az alábbi szorzók lépnek életbe:

-      Fél órán belül időtáv szorzandó 3-mal

-      Fél óra fölött 2-vel – igen, napok esetében is

-      Ha pedig a jövőhétre ígérnek valamit, nos, ebben az esetben jövőhéten jogosult az illető új teljesítési dátumot kérni

Ennek türkében aztán érdemes a teljesítést leginkább “most azonnal”-ra kérni, így valószínűleg fél órán belül történni is fog valami. Kivétel ez alól a személyi bankár hölgy, aki mindig nagyon kedves a telefonban, ha nem a mobilomról hívom – azt alapvetően ignorálja – és mindig megígéri, hogy visszahív 10 perc múlva. Hát persze. Csak nem engem. Ő volt az, akivel kétszer is lebeszéltem időpontot, hogy feljön az ötödik emeletre az irodába – mivel egy épületben melózunk – délután négyre, aztán a két alkalomból valahogy az egyik sem jött össze. Harmadjára már inkább én mentem le hozzá előzetes egyeztetés után, ami nem volt egyszerű, hiszen az ajtóban álló security csávó hatalmas puskával a vállán mondogatta, hogy háromtól már be vannak zárva – mily meglepő – de addig erőszakoskodtam, hogy időpontra megyek, és meg van beszélve, hogy aztán beengedett. Odabent igencsak meglephettem a bankár csajt, ugyanis pont olyan fejet vágott, mint aki nem rám számított, az asztalán lévő, éppen frissen felvágott még gőzölgő óriáspizza is erről árulkodott. És még csak meg sem kínált.

Az elvárások és a gondolkodásmód:

Hamar beláttam, hogy elvárásaim másokkal szemben – lásd az előző pár példát – nem lehetnek. Vagyis lehetnek, csak ebben az esetben meglehetősen frusztrált lenne az életem. Szóval örök érvényű az igazság: csak magadra számíthatsz, másoktól pedig számíts a legrosszabbra, így max pozitívan csalódhatsz. Már csak azért sem érdemes idegeskedni, mert itt az egyszerűen nem szokás. Mint ahogy panaszkodni, aggódni, és negatívkodni sem divat. Utóbbiaknak azért felettébb örülök, hiszen így én is egyre kevesebbet stresszelek a dolgokon, ami rajtam múlik, ott adom a maximumot – már ahogy sikerül. Minden más meg majd megy a maga útján. És így, ez itt tökéletesen működik.

Mobil -és nethálózatok:

Mobiltelefont használva hamar megtanulja az ember, hogy ne vesszen el a részletekben, és ne zavartassa magát, ha nem mindent megértve, inkább csak úgy a másik beszédét érezve, kell válaszolni. A mobilvonalak minősége ugyanis nem éppen 3G, vagy 2, vagy éppen G, vagy nem is tudom, hogy nevezzem... Hol van térerő, hol nincs – még mindig Mumbai belvárosáról van szó – hol kimarad pár másodpercre a vonal, hol nem tudsz tárcsázni, pedig maxot mutat a térerő. (Liftekben alapvetően nincs, bár ez annyira nem zavaró.) Megkönnyíted a saját dolgod, ha úgy teszed föl a kérdésedet a vonal túlsó felén lévőnek, hogy arra egy határozott “igen” legyen a válasz, így minimalizálva az információtorzulást. A “nem”-re játszani azért nem célszerű ha indiaival beszélsz, mert ez esetben nem szeretnek állást foglalni, azaz ellentmondani neked, és telefonon nincs jobbra-balra fejrázás, így marad a magyarázkodás -> megint ki vagy szolgáltatva az ingadozó vonal minőségnek.

Sajnos hasonló a színvonal a net-szolgáltatóknál, érdemes a modem-et/router-t rákötni egy kapcsolóra, hogy ne kelljen mindig kihúzni-visszadugni, ha újra akarod azt indítani. Márpedig újra kell, napi átlagban számolva 2-3-szor. Majd várni fél percet, és jó esetben hamarosan újra lehet szörfölni. Legalábbis korlátozott sávszélességben. Feltölteni meg inkább nem lehet – pl, ha posztolni akarsz fényképeket – mert folyton hibaüzenet dob. Utánajártam, sajnos a többi net-szolgáltató sincs a helyzet magaslatán, hasonló hibák rendre előfordulnak másoknál is. Szóval van internet, egy kicsi jut is belőle mindenkinek alkalomadtán.

Már megint a balra tarts…

Az első pár héten nem értettem, hogy miért akar vajon minden szembejövő ember lépten-nyomon nekem jönni, amikor én határozottan a jól bevált jobb oldalról igyekeztem kerülni – nem gondolkodva az irányon, hiszen így rögzült be - és igyekeztem nem fellökni a szembe jövő értetlenül pislogó embereket. Aztán röpke egy hónap után tudatosítottam magamban ezt a jobb oldal dolgot, és onnantól nyilván hamar összeállt a kép, hogy basszus itt nemcsak a forgalom tart balra, hanem mindenki alapból balra akar kerülni gyalogosan is. Na, mindjárt egyszerűbb is így mászkálni, végre az emberek csak szimplán megbámulnak, de nem akarnak hozzám dörgölőzni. Igen, ha éppen nem a biznisz negyed közepén mászkálsz, akkor alap, hogy mindenki úgy néz rád, mint valami alien-re. És nem zavartatják magukat akkor sem, ha szúrós tekintetedet rájuk emeled, kb úgy kell elképzelni, mint amikor egy kisgyerek kipécéz magának és megállás nélkül bámul rád, te meg bármennyire is kényelmetlenül érzed magad tőle , ő csak nem hagyja abba.

A spanolós arcok:

Ha két-háromfős ifjú csávók csoportjába botlasz, akkor általában egyikük mindig hangosan rád üvölt, hogy: „Hey mister, how are you doing?” és közben igyekszik kiharcolni egy kézfogást is tőled. Az elején még lefagytam ezen, most már simán lepacsizok, mondom, hogy „pompásan vagyok, és te?”, közben meg ezerrel mosolygok. Ettől mindig atom jó kedvük lesz, meg ugye nekem is, ha már sikerült mosolyt csalni az arcukra. Ha pedig megállsz valahol várakozni, akkor van, hogy fotózkodni is odajönnek az ifjak, gondolom, a pózolj fehér csávóval képek náluk felbecsülhetetlen értékűek a fészbukon. 

A Diwali, azaz a Fény Ünnepe:

Hivatalosan 5 napos ünnep, én pont lecsúsztam az első kettőről Koppenhága miatt, de sebaj, úgyis folytatódott még bőven két extra napig is. Errefelé ez a legfontosabb ünnep az évben, hihetetlen mennyiségű csili-vili izzókkal pakolják tele a házakat, kb, mint az otthoni karácsonyi dekorációk. A hangulat azért annyira nem hajaz a karácsonyra, simán volt 34 fok napközben, de végre már csak olyan 60% körüli a kinti páratartalom. Egyben az indiai újév kezdetét is jelöli a dínom-dánom, amit eszetlen mértékű petárda és tűzijáték robbantásával igyekeznek még varázslatosabbá tenni. Na de nem ám úgy, mint Szilveszterkor szokás, hogy egy nap, késő délutántól kora hajnalig megy az égzengés, hanem minden nap, reggel 6-tól átlagban éjfélig, bár volt olyan nap is, amikor még hajnal fél háromkor is jó ötletnek tűnt puffogtatni. Jó, persze van vallási alapja is a dolognak, mely szerint a petárdák meg a tűzijáték elűzi a gonosz szellemeket, ettől függetlenül azért szerintem itt szimplán csak élvezik a hangoskodást.

A köszönés:

Ez igencsak érdekes kérdés, ugyanis bizonyos helyzetekben teljesen hiányzik, máshol meg túl van játszva. Az első véglet, amikor a köszönésre nem vesztegetnek szavakat, vagy időt, bár nem mintha utóbbi itt hiánycikk lenne. Ilyen pl ha leintesz egy riksát, ott a sofőr nem is számít arra, hogy te köszönteni kívánod, és az első kimondott szavadat fogja úticélként tekinteni. Így kár is bajlódni a formaságokkal, csak fölöslegesen összezavarod vele, meg nyilván ő sem mond semmit fölöslegesen.

Otthon megszoktam – bár lehet, hogy ez csak nekem volt ennyire alap – ha beszállsz a liftbe valaki mellé, akkor köszönsz. Kiváltképp érvényes ez a szabály, ha a saját lakóközösséged felvonóját használod, hiszen valamennyire mégiscsak a szomszédjaidról van szó. Idekint azért nem tapasztaltam hasonlót bármerre is jártam-keltem. Elég abszurd a helyzet, hogy megáll a lift, kinyílik az ajtó, belép egy fapofájú arc, aztán jól hátat fordít neked miután összenéztetek és becsukódott az ajtó. Jó, előfordul, hogy én is antiszociális hangulatban vagyok, és ilyenkor annyira nem is zavar a helyzet, de múltkor épp vidám voltam, és jól ráköszöntem az illetőre. A hatás elég drámai volt, a faarcot fölváltotta a teli vigyor, és kiderült, hogy mégiscsak tud köszönni az illető. Na helyes, nem is volt ez annyira nehéz, nem igaz?

Szintén nem dívik a köszönés az utcai árusoknál, meg a pénztárosoknál. És ezt nem csak velem szemben tanúsítják, hanem megfigyeltem azt is, hogy az indiaiak egymással szemben is pont így viselkednek. Még érdekesebbé teszi a helyzetet, hogy nem igazán használják a „kérem” igét, ami hihetetlenül személytelenné teszi a társalgást. Jó, célravezető meg minden, de akkor is szokatlan, hogy a piacon úgy szólítod meg a kofát, hogy: „Fél kiló paradicsom, három tojás, és egy fürt banán.”

Aztán van a másik véglet, amikor bemész bármilyen szolgáltató helyre pl: étterem, bár, vagy felhívod mondjuk a bankot, hogy ugyan mi a bánat van már a két hónappal ezelőttre ígért dologgal kapcsolatban, ahol azonnal napszaknak megfelelően jön a „Good morning/afternoon/evening Sir! How are you doing?” Na jó, akkor játszuk el a small-talk-ot megfelelően: „Kösz, jól vagyok/voltam már jobban/remek-pompás-nagyszerűen, és te?” Amire akkor jön a válasz, valószínűleg az előbb felsoroltak közül. Szép ez meg minden, csak tök fölösleges. Ha bármi gondod-bajod van, nyilván nem kezded el neki mondani, mert a., azt se tudod, kivel beszélsz b., nyilván ő is csak udvariasságból kérdezte meg c., nem csak jópofizásból jársz erre, hanem nyilván valamilyen céllal. Egyetlen kivételt a portások jelentik, akikkel nap mint találkozok, velük nyilván szívesen spanolok addig a pár másodpercig amíg éppen elmegyek mellettük. Szóval az otthon megszokott hello, szia, jó reggelt, csákány, cső stb.. egyszerű köszönési formulákkal csak igen ritkán találkozik az ember errefelé.

Egy guy nem guy:

Mint ahogy a portásokat is többes számban említettem, ugyanez a helyzet több szolgáltatónál is, azaz minimum két, ha nem három ember is ugyanazt a dolgot végzi egyszerre egymás mellett. Ha épp bedöglik a net és ki kell küldeniük a „technikust”, akkor általában két indiai csóka jön ki, ha valami új cuccot akarsz beszereltetni, akkor szintén legalább két emberre számíthatsz. Ha pedig bemész egy kisboltba, ott általában minimum két ember dolgozik a kasszás mellett. A kasszás a kisebb boltoknál/vállalkozásoknál mindig a tulaj szokott lenni, aki annyival veszi ki a részét a melóból, hogy elveszi a pénzt és visszaad. Tőle fölösleges tőle megkérdezni, hogy árul-e ilyen-olyan dolgot is, mert az esetek nagy részében nincs tisztában vele, hogy mi is kapható a boltjában, arra ott vannak a beosztottak. Ő bőven elvan egész nap a Rúpiái számolgatásával.

British English, na persze:

Ó igen, a Hinglish, azaz indiai-angol nyelv. Az irodai dolgozók kiejtése még úgy-ahogy rendben van, bár egy-két kollégám esetében így is több hetes megfigyelés, rendszeres beszélgetés és ráérzés alapú válaszolás kellett, mire úgy nagyjából megtanultam a dialektusukat és végre megértés alapon tudtam reagálni a kérdéseikre. Viszont az utca embere sajnos a legtöbbször nem iskolában sajátította el az angol nyelvet, hanem úgy innen-onnan, hallomásból. Ez pedig leginkább az ismert szavak limitáltságán és a botrányosan rossz kiejtésen érződik. Ezekkel úgy alapvetően nem is lenne baj, ugye Magyarországon jól megszoktam már, hogy ha valaki nem beszéli a magyar nyelvet, akkor ahhoz legalább hangosabban és tagoltabban kezdenek el beszéli, vagy más, egyszerűbb szavakat használva igyekeznek leírni a dolgokat. (Igaz, hogy ez egy zéró magyar nyelvtudással rendelkező egyén esetében mit sem segít, de most nem is ez a lényeg.)  Szóval, ha éppen nem is tudják itt a helyiek más szavakkal leírni a dolgokat, sokat segítene, ha legalább kicsit lassabban, és hangosabban mondanák azt, miután szemmel láthatóan fogalmam sincs miről beszélnek. De sajnos ez nem így történik. Ha nem értesz meg valamit, akkor készséggel megismétlik azt még kétszer-háromszor-tizenötször is, mindössze csak egy baj van, mindig ugyanazzal a tempóval, hangszínnel, hangsúllyal, hanglejtéssel, hangerővel és kiejtéssel… Ezzel sajnos drámaian minimalizálva annak esélyét, hogy ráérezzek az adott szó jelentésére. A legjobban azt szeretem, amikor ennek tetejében összetett szavakat alkotnak, viszont a szórendet felcserélik. pl: water bottle – a palackozott vízre. Kár, hogy a kiejtést írásban nem tudom visszaadni, mert az elég magas poén faktorral bír.

Unlimited házhozszállítás:

Az egyik legszimpatikusabb dolog, amivel itt találkoztam, hogy a legtöbb boltból – legyen az supermarket, kifőzde, italbolt stb.. mindenhonnan INGYENES házhozszállítást biztosítanak. Ennek előnyeit ugye nem kell ecsetelni, lusta fehér arcoknak ez maga a Paradicsom.

A fésű:

Minden jóravaló indiai úriember hord a jobb farzsebében egy kisméretű, általában rikító színű műanyag fésűt. Az ok egyszerű, időről időre be kell lőni a sérót, nem illik csak úgy kiálló hajtincsekkel mutatkozni sehol sem. Tükör nem igazán kell, hiszen jól begyakorolt mozdulatokról van szó, de a jobb kéz használata továbbra is kötelező, hiszen a balt kizárólag higiéniai célokra használják.

És utóbbiról jut eszembe, a wc melletti kis zuhany:

Igen, itt minden egyes angol wc mellett ott a kis rövid csövű zuhany, ami meglehetősen praktikus – a bidét hivatott kiváltani - mélyebben nem megyek a témában, de olyannyira megtetszett ez a találmány, hogyha egyszer építek magamnak mellékhelyiséget, az tuti, hogy lesz benne ilyen!

Hogyan is állnak jelenleg a dolgok?

Úgy alapvetően egyébként elég jól érzem magam idekint, vannak kihívások, de hát pont ez teszi a dolgokat érdekessé. A klímát nagyon élvezem, meg azt, hogy 25 fok alá nem csökken a hőmérséklet, ez állítólag januárig nem is nagyon fog változni. Jó, napközben a 34 fok kicsit sok, de azért az 5 fokos szeles őszi éjszakákat egyelőre még nem hiányolom.

 Túl vagyok az első „delhi belly” élményemen is, ami nem éppen kellemes dolog, de azért ki lehet bírni. Ez egy alapvetően enyhe lefolyású betegség, igen erős hasmenéssel, némi lázzal és olykor hányással jár együtt, de pár pirula bevételével hamar véget lehet vetni neki. Arról nem is beszélve, hogy a gyógyszereket igen olcsón adják idekint, plusz nem kell az egész dobozt megvenni, mert mindent árulnak levelenként is.

 Végre, három hónap elteltével megérkeztek a Pestről feladott cuccaim - kissé elcsúszott a szállítás, meg azért a vámkezelés sem ment olyan hű de gyorsan - így be tudom rendezni a lakást kicsit otthonosabbra.

Most pénteken lett kész egy új fitness center kb 30 méterre tőlem, ahol alapvetően cross-fit edzéseket fognak tartani. Bementem érdeklődni, hogy mire lehet számítani és nagyon megörültem, amikor a kérdésemre, hogy kettlebell-t használnak-e, végre tudták miről beszélek. Egyelőre mondjuk nincsenek bell edzések ebben a komplexumban, elmondásuk alapján itt alig van pár ember, aki tudja mi fán is terem a kettlebell. Viszont miután mondtam neki, hogy már több mint két éve bellezek, megbeszéltük, hogy hoznak nekem át pár súlyt a másik termükből, amiket használhatok majd. A végén még tényleg bejönnek a számításaim, és újra feltornázhatom az állóképességemet. Igény az lenne rá, az otthoni edzéseket már azért kezdtem nagyon unni, meg a kellő akaraterő sincs meg mindig, hogy a nappaliban pörgessem föl a pulzusomat 180 fölé. Hát igen, ember legyen a talpán, aki folyamatos lelkesedéssel tud fejlődni otthon, edző nélkül…

Jövőhéten pedig ha minden jól megy, lefixálhatom, hogy mikor is tudok hazalátogatni, hogy azért ne mulasszam el a magyar telet teljes egészében.

Szeptember 15-én, vasárnap délután egy bőrönddel meg egy hátizsákkal a kezemben indultam útnak Chennai-ba, egészen pontosan vitettem ki a fehér hátsómat a mumbai-i domestic azaz belföldi reptérre. Itt végre nem kellett órákkal korábban érkezni, belföldi út lévén kivételesen tojtak az útlevélre, a becsekkolás után egy gyors biztonsági ellenőrzés, és azt követően egyenest lehetett is a gépre mászni, amely ezúttal az IndiGó légitársaság színeit viselte. A két órás út közben az utasoknak módjukban állt vásárolni a gépen mindenféle kaját és (kizárólag alkoholmentes) piát, az árak pedig végre nem tükrözték az eladó monopol helyzetét, azaz egy kávé + ásványvíz ára 100 INR (355 HUF) volt. Korrekt. Persze megint elfelejtettem, hogy ha errefelé espresso coffee-t kérsz, akkor nyomatékosítani kell, hogy KICSI-t adjanak, ne 3 dl forró vízben némi híg kávéport feloldva. Nem baj, majd talán legközelebb eszembe jut.

Az útiterv: A->B->C->D->C->A

Érdekes élményt nyújt, amikor az indiaiakkal tömött gépen, lépten-nyomon belemásznak az utasok a személyes aurádba, hol jobból balról érnek hozzád kézzel-lábbal, hol az előtted ülő alszik olyan módon, hogy a kezét a fejtámlája mögött pihenteti a mögötte ülő - értsd Te - feje(d) előtt 20 centire. Őket ez szemmel láthatólag a legkevésbé sem zavarja, simán elszenderednek átlag két perc alatt, erről pedig hangos horkolással tájékoztatják az utastársakat. De azért mindenki ragaszkodik az ablak melletti helyéhez, bármennyire is igyekeznék befoglalni azokat a jobb kilátás érdekében. Ilyenkor mosolyogva mondják, hogy nem-nem, ők direkt az ablak mellé kérték a foglalást. Utána meg bealszanak még fölszállás előtt.... Logikus.

Itt csak azért fotóztam, mert külön szóltak, hogy "no-photo".

Azért a két óra eltelt gyorsan, a reptérről meg gyorsan el lehetett húzni, egyedül ugye a csomagot kellett megvárni. Igen nyomasztó érzés amúgy, amikor várod, hogy megjelenjen a szalagon a te kis bőröndöd, főleg amikor már a harmadik kört hozza be a szállító autó, aztán hirtelen jön a jól eső megnyugvás, gyorsan arrébb löksz két-három arcot, hogy odaférj a szalaghoz és lerántsd róla a motyódat. 

A terminál-hotel transzfer közben igyekeztem jól megvizsgálni a várost, volt is rá kb 40 percem, így első blikkre azt mondanám, hogy Mumbai-hoz képest tisztább a környék, és jobb minőségűek az utak is. Utóbbit a helyiek cáfolták, nem kizárt, végül is összességében, ha a 3%-át láttam a városnak. A hotel viszont nemcsak kívülről tűnt meglehetősen urasnak, belülről is igen pompás környezet fogadott.

Jó, nem is véletlenül választottam ezt a szállást - már jó előre leadta a drótot Gergő Pune-ből, hogy hova érdemes szobát foglalni - egyetlen hátulütője pedig csak annyi volt, hogy az iroda 40 percnyire volt tőle kocsival + ugye a dugó faktor reggel és este. Bár nem mintha sok időm lett volna városnézésre, hiszen kedd estig maradtam csak itt, másnap és kedden pedig reggel 10-től este 19h-ig meg meló volt. A Nap amúgy addigra bőven lement teljesen – kb délután 6 felé -, én meg nem éreztem magamban a hajlandóságot, hogy nekivágjak a városnak egyedüli, így a helyi éjszakai élet helyett inkább kipróbáltam mindenféle helyi kajákat a hotel 3(!), különböző éttermében.

Chennai at night

Nagy meglepetés nem ért, már olyan értelemben, hogy minden csípett mind az ökör - számomra még azért élvezhető módon – viszont tény, hogy a helyi, azaz tamil konyha is tartogatott meglepetéseket ízvilágában a marathi-hoz képest. Legközelebb majd nyilván igyekszek több időt itt tölteni - mondjuk egy hetet minimum - hogy azért valamit lássak a városból is, ne csak az iroda meg a szállás között ingázzak a lágy duda szólamok andalító muzsikájára.

Chennai nappal

Pár különbség azért így is feltűnt a host base-emhez (azaz Mumbai-hoz) képest. Itt azért sokkal jobban elterjedt köszönési formula a két tenyér összeérintése a mellkas előtt apró meghajlással kiegészítve. (Ezt nyilván bőrönddel a kézben nem egyszerű viszonozni, azért megtettem minden tőlem telhetőt.) Az iroda kantinjában pedig mindenki evőeszköz nélkül eszik. Jó, hasonlót látok nap, mint nap Mumbai-ban is, hogy bizonyos étkeknél jobb kézzel szokás a kajához nyúlni, a bal kézben tartott kanállal pedig rásegíteni, de Chennai-ban kivétel nélkül mindenki, kizárólag a jobb kezét használja evőeszköz gyanánt. Különösen érdekes, amikor a szószos rizst nyomkodják össze, hogy aztán be tudják lapátolni, és tocsog a zsírtól az emberek marka. Nem mintha magam részéről preferálnám a kizárólag késsel, villával történő illedelmes étkezési formát - inkább szeretem a praktikus megoldásokat - itt azért bátorkodtam megkérdezni, hogy ugyan honnan is ez a szokás, mivel nem tűnik túl hatékonynak. A válasz egyszerű: hagyomány. Nem beszélve arról, hogy náluk az étkezés szerves részét képzi az étel tapintása is az illatokon és ízeken kívül. Hát jó, ebben lehet valami. Bár kicsit hülyén néz ki az ember hosszú ujjú ingben, csuklóig rizsásan. Én inkább maradtam a jobb kezes, kanállal történő egyszerű megoldásnál.

Sokáig tehát nem is élvezhettem a dél-indiai vendégszeretet, kedd éjszaka ugyanis indultam is tovább a Fülöp-szigetek fővárosába, azaz Manila-ba. Ezúttal, életemben először bevállaltam a „mozgóágy” viszontagságait, végre megtudtam milyen is az, amikor az egész éjszakát a gépen töltöd, illetve egymás után kettőn is, az utat pont kétszer négy órába szabva. Nyilván ez csak a nettó út, ehhez hozzájön még az elkótyavetyélt két óra a felszállás előtt, majd az átszállással eltökölt másik rossz 1 óra is. Szóval annak köszönhetően, hogy pont félúton történt az átszállás Kuala Lumpurban, a Mölézsian Erlájnz úgy döntött, mindkét járatra elégséges lesz beállítani az európai fapadosok által is jól ismert és jól bevált Bőing 737-es gépeket. Ezekről csak annyit, hogy nem éppen a kényelem jegyében képezték ki, mondhatni 170cm fölötti testmagasság esetén már nem fér el rendesen a lábad. Szóval ezt megszívtam… Az első etapon nem is tudtam elaludni – biztos nem voltam elég fáradt – a másodikon viszont már olyan szinten vágytam a hullásra, hogy csak sikerült el-elszenderedni bármenyire is kényelmetlenül pózokban ültem két takaró alatt is vacogva.

Volt is nagy örömködés, mire végre a leszállást követően, a csomagomat begyűjtve kiléptem a reptérről. Aztán a kijárattól kb 5 méterre valami középkorú hölgy szólított meg „good morning Sir” felkiáltással. Persze magyar lehúzási technikákhoz szokott igen szenzitív pókösztönöm már veszélyt jelzett, de aztán kiderült, hogy valójában csak útbaigazítást szeretne adni(!), minden nemű ellenszolgáltatás nélkül, egy szimpla „köszönömért” cserébe. Na, ez aztán az impozáns kezdet! Gyorsan oda is navigáltattam magam a hotel transzfer taxijához és be is vágódtam a halál udvarias sofőr mögé. Újabb jó pont.

Még jó, hogy Manila-ban nem reggel 8-ra kellett bemenni a gyárba, így aztán jól föl is avattam az ágyamat fényes nappal munkaidőben. Délután 3-re sikerült magamhoz térni annyira, hogy megkezdjem az aznapi melót, és bemásszak az irodába ami hoteltől gyalog 3 percnyire volt.

Manila belvárosában erősen lehet érzékelni az amcsi kulturális behatást: rengeteg pláza, 30 emelet magas irodaházak, óriási billboard poszterek fehér arcokkal hirdetve a különböző árucikkeket, minden sarkon Stárbaksz kafé, Mekdonáldz, KáEfCé, Vendiz, és hasonló műanyagétel árusok garmadája várja az éhező munkásembereket.

Igyekeztem valami kevésbé gyorsétterem kinézetű helyen elkölteni az ebédemet, de persze attól függetlenül, hogy pincér hozta ki a rántott halat rizzsel, az éppen olyan minőségű volt, hogy inkább nem fogok hasonló cégérű helyre menni többet. Érdekes egyébként, hogy amióta elhagytam kicsiny hazánkat, elég jól bírtam a repülőkön kínált, és az indiai kajákat is, nem rendetlenkedett a gyomrom úgy igazán egyszer sem. Ilyen jellegű sikersorozatom pedig majd 10.000 km-re otthonról tört derékbe. Nem tudom, hogy pontosan melyik étel volt a ludas, de tény, hogy legelső estére rámtört a cifra-fosó, ami aztán egészen három napig hű társam maradt, így azért némileg csökkentve a trip élvezeti értékét. De persze abban nem gátolt meg, hogy életem eddigi legfinomabb tenger gyümölcsei típusú vacsiját fogyasszam második este, ami a blue marlin névre hallgatott. Gugli alapján ennek magyar megfelelője a kormos nyársorrú hal, jó szívvel ajánlom minden ínyenc, és tengeri herkentyű fan-nak.

Lehet ez volt a ludas?

A reptéri első pozitív tapasztalataim egyébként lépten-nyomon gyarapodtak, a helyiek végtelenül kedves, barátságos emberek, mindenki úgy mosolyog rád mintha te lennél a főnök, aki a míting közben bemondja a közepesen gyenge poént.

A manilai belváros, illetve a helyi tömegközlekedés jellegzetességei az ún. Jeepney kocsik. Ezek az eredetileg 2. Világháborús amcsi katonai dzsipek elég durva külső-és belső pimpelésen esnek át, a végeredmény pedig egy túlon-túl csicsás, hosszú, leginkább rugalmas menetrend szerint közlekedésű, „taxi” járat.

Utazni sajnos nem jött össze velük, mivel eléggé kötött pályásak, nekem meg nem volt kedvem – és sajna leginkább időm – próbálgatni, hogy melyik merre tart. Nem baj, még egy ok, hogy ide is vissza kell jönni. Már csak azért is, mert bármelyik helyitől kérdeztem, mindenki azt mondta, hogy el kell hagyni a fővárost – ami leginkább több egymás mellett kiépített kisebb városból áll össze – hogy megláthasd az igazi fülöp-szigeteki vidéket és kultúrát, nem beszélve az – állítólag – elképesztően szép tengerpartokról, és nem utolsó sorban szigetvilágról.

Ja igen, és az éjszakai élet… Egy kedves, dominikai köztársaságbeli munkatárs házaspár pénteken meló után meghívott, hogy vacsora után vessük bele magunkat kicsit az éjszakába. Nem durván, csak úgy óvatosan. Ugyanis egy dologra határozottan felhívták a  figyelmemet: ha egy helyi nő túlzottan jól néz ki, illetve az átlagnál nőiesebben öltözködik, nos, akkor az nagy valószínűség szerint nem születésénél fogva nő… (Ha ezen felül még egyébként kezdeményező is, akkor tuti menekülj!) És nem mondom, hogy nem volt igazuk. Valamint abból a tényből kiindulva, hogy a filippínóknál alapvetően hasonlít egymásra a két nem testalkatilag – alacsony, vékony felépítésű - tényleg érdemes nyitott szemmel járni-kelni, mert a végén még meglepetés érheti az embert. Persze csak a bátrabbakat. Egyébként igen aktív az éjszakai élet a belvárosban, rengeteg étterem, ivó, klub várja a szórakozni vágyókat. Az igazán puccos helyeknél pedig fürtökben várják gyanútlan áldozataikat a helyi transgender-ek.

 A két helyi host-om, Karen és Luis

Mi igyekeztünk túraszerűen körbejárni a helyeket, az egy állomás egy ital alapelvét követve, viszont az egyik szórakozóhelyről aztán csak nem akaródzott továbbállni. Ez mondjuk nem a helyszínnek volt köszönhető, szimplán csak itt szakadt ránk az ég. Mármint olyan mennyiségű víztömeg esett 2 órán keresztül amilyenhez foghatót ezidáig még nem láttam. Nem esett 15 fokot a hőfok, mint ahogy azt otthon megszoktam a nyári viharoknál, csak szimplán jött a 150km/h-rás szél és a dézsa a fejed fölött. Épp az ernyő alatt üldögélve pont mondta Luis, hogy nem kizárt, hogy valami tájfun ólálkodik a közelben, errefelé ez időnként előfordul, de mivel TV-t ők sem néznek rendszeresen, így általában csak ilyen gyakorlati formában értesülnek róla. Másnap egyébként kiderült, hogy valóban, egy böszme nagy tájfun legkülső kis csücske kapott el minket előző este – ami aztán végigtarolta Hong Kong-ot is -, illetve másnap, amikor fölszálltam a Kuala Lumpur felé tartó gépre nem tudom hány kilóméternyi felhőtömegen szállt keresztül a gép, mire azok fölött megpillanthattam a napfényt. Hellyel-közzel dobálta is a gépet egy-két izmosabb széllökés, de azért nem volt para, sem a fölszállással, sem a leszállással, majd azt követően ennek ismétlésével Malaysia-ból Mumbai-ba.

A mumbai-i reptéren már rutinosan töltöttem ki a bevándorlási formanyomtatványt nem hagyva üresen egy rublikát sem – ezzel nem hagyva támadási felületet -, illetve nem bedőlve a hülyébbnél hülyébb dátumokat firtató kérdéseknek. Ezúttal nem is szívóztak a bajszos hivatalnokok, kérdés nélkül, unott arccal mutatták a papíromat lepecsételvén, hogy haladjak tovább, ne tartsam föl a sort. Nagyon helyes, eszemben sincs.

Így ért véget szombat éjszaka az utazással töltött hetem, mindezt megkoronázva még egyébként reggel 6-ig pókereztünk néhány helyi expat-tal, közben pedig unaloműzésképp nyilván söröztünk is. Itt viszont nem olyan egyszerű hajnal 1 után sörhöz jutni, mivel az összes árusítóhely bezár addigra. Viszont támadt a mentő ötletünk: végül is a hotelben is árulnak sört, nem? De bizony. Harmadmagammal így át is riksáztunk a hotelbe, hogy ott leadjuk a rendelést: egy tálca Kingfisher. Volt nagy szemmeresztés, hogy most akkor ezt komolyan gondoljuk-e? Miután persze láttánk a komolyságot az arcunkon, gyorsan kértek manager hozzájárulást, elvégre anélkül ugye nem lehet a papírformától eltérő helyzetekre reagálni... Majd negyed órával később már a szajréval a kézben zötykölődtünk újra a riksában.

Egészen pontosan egy héttel később pedig, egy csodaszép szombat reggel sikeresen átköltöztem hőn áhított lakásomba, a Lake Homes komplexumba. Juhéjj! Képeket majd teszek föl később, ha sikerült kicsit jobban belakni a kérót, mivel lassan-lassan ideér a konténerben érkező pár köbméternyi cuccom otthonról is. Végül is, így augusztusi eleji feladást követően már éppen időszerű lesz. Remélem a gitárjaim nem enyésztek el nagyon a tengeren, már nagyon várom, hogy torzított gitár-sounddal riogassam hindu szomszédjaimat. De jó is lesz!

A lakás egyébként a 18. emeleten található – még így is van fölötte másik 4 szint - és mondhatni nem éppen 1 emberre tervezték a maga három háló és fürdőszobájával... Én szóltam előre, hogy egy jóval kisebb is bőven megfelelő, de aztán hagytam magam rábeszélni, hogy ez nagyon jó ár-érték arányban van, és blablabla, szóval a végén annyira azért nem tiltakoztam. Kiváltképp ugye, mivel a lakás amúgy is része volt a munkaszerződésnek - ha már bevállaltam az emigrálást. Van a közelben egy muzulmán templom is, onnan naponta többször is imára hívogató, legkevésbé sem halk dallamok szállnak föl, kifejezetten szoktam neki örülni reggel 5 és 6 között hajnalhasadáskor, meg melóból hazaérvén, amikor pont elkezdeném élvezni az otthon meghittségét. Igen, jogos a kérdés, hogy miért nem rakok be valami zenét, de egyelőre a hangfalaim is még úton vannak, így laptop-hangszórókkal nehéz elnyomni a kinti zsivajt. Na de ha megjön a mélynyomó, asszem végre csak az fog szólni nálam, amit én szeretnék. ;)

Mostanában ünnep szezon van errefelé, egymást követik a különböző zenés, táncos, fényárban úszó fesztiválok. Még a lépcsőházból kilépve is belefutottam legutóbbi vasárnap este a lakóközösség által szervezett partiba, ahol mindenki színpompás ruhákban lejtette a számomra ismeretlen táncot.

Most hétvégén végre kimozdulunk kicsit Mumbai-ból és átugrunk Nashik-ba, ami a maga kb 2.150.000 lakosával csupán a tizenegyedik legzsúfoltabb város Indiában. A látogatás fő célja egyébként nem a city – ott csak aludni tervezünk -, hanem az a mellett található két neves borászat és vidéke. Remélem, találunk valami elosztót, ahol végre nem aranyárban mérik a bort, hiszen igény lenne rá.

Utazásaim pedig jövőhét végén folytatódnak, október 20-án visszatérek Európába két hét erejéig. Igen, most következik majd az a koppenhágai tréning, ami még első körben augusztus végére volt betervezve. Kíváncsian várom, hogy most is közben jön-e valami, bár erre most már azért kevés sanszot látok. Ha pedig már úgyis ott leszek, akkor 25-én péntek estére asszem ideális programnak ígérkezik a Crashdiet koncert, úgyis heveny élő zene hiányban szenvedek már egy ideje. Aztán november 2-án jövök vissza Mumbai-ba, addigra úgyis beindul a Diwali, azaz a Fény Ünnepe. Itt kb ez a mi Karácsonyunkkal egyenértékű, mondhatni a legfontosabb helyi ünnep, amelynek köszönhetően ismét csak 1 egész hetes emelkedett hangulat várható, meg ugye 1 nap day-off.

A legközelebbi élménybeszámolóig meg mindenki csekkolja a helyi toplisták éléről lassan hónapok óta letaszíthatatlan ultimate slágert: Lungi Dance

Napi qtya. Kettő is.

Egyik hétköznap délután épp gyanútlanul tettem-vettem a helyemen az irodában, amikor is kaptam egy kör-email-t, amelynek a tárgy rovata az irodai kantinra hivatkozott, illetve annak higiéniai standard-jeire. Ezt végigolvasván kiderült, hogy valamelyik munkatársunk talált egy kis döglött csótányt az aznapi menzás ebédjében, egészen pontos a Chicken Biryani-ban. Mivel többféle menü is szokott lenni egy nap, a neveiket meg igazából bőven nem szoktam - na jó, nem is tudnám - követni, így különösebben nem is foglalkoztatott a dolog, én úgy emlékeztem finom volt az ebéd, leginkább valami rizses húsra hasonlított itteni fűszerkeverékkel. Kár, hogy volt csatolmány is, ami viszont már egyértelmű tette, hogy akár az én tálcámon is landolhatott volna kis barátunk (vagy valamelyik társa?) mivel pont sikerült beleválasztanom az extra fehérjét tartalmazó főfogásba.

Na mindegy, lényeg, hogy a gyomrom nem rosszalkodott utána, hasonló dolog éppen bárhol megtörténhet. Itt mondjuk jó nagy virtuális "keressük meg ki a felelős" email háború tört ki ezután, és persze a felső vezetőség közbelépése kellett, hogy a jövőben még szigorúbb előírásoknak kell majd megfelelnie a kajaszállító / előállító alvállalkozónak és persze a bűnös el fogja nyerni méltó büntetését. Miután ezek be lettek jelentve, máris lecsillapodtak a kedélyek. A mi team-ünk – legnagyobb örömömre - inkább csak kölcsönös "Egészségünkre!" felkiáltású emailekkel vette ki a részét a témával kapcsolatos levelezésből.

Egyik szeptember elejei hétvégén egy egészséges vasárnap esti program gyanánt elmentünk moziba az egyik nem túl messzi - értsd: kb 9km-re - lévő plázába, a Phoenix market-be. Az utat az eddig már jól bevált módszerrel, azaz riksával tettük meg, mint azt később megtudtuk, ez a sofőr nem éppen a legrövidebb úton vitt oda minket, de nem baj, legalább láttunk érdekesebb részeket is a városból. Az út mentén, rengeteg helyen ilyen pár négyzetméternyi, kézzel eszkábált tetejű - helyenként falú -, lepusztult árudák sorakoztak, volt ahol több km-es szakaszon keresztül. A forgalom, na meg a tömeg sűrűsége miatt pedig volt lehetőségünk bőven felmérni a kínálatot, amely nem szűkölködött a meleg étel kimérőktől kezdve a mobiltelefon tartozékokon át egészen a különféle acél elemekig. Sőt, utóbbiból meglehetősen bőséges volt az ellátás, egy-két kovácsműhely simán kenterbe verné akár a hazai, 80-90-es évekbeli, kisiparos, és kb 15 éve nem használt sufnijait... Csak el kell képzelni a tiszta és korszerű szavak teljes ellenkezőjét, hogy méltón leírják a látványt. 

Aztán persze egyik pillanatról a másikra jött az éles váltás, a pláza, ami viszont belülről teljesen olyan, mint bármelyik európai nagyvárosban, tiszta, rendezett és érződik benne a pénz szaga. Sőt, minden érzékszervednek feltűnik, hogy hová fektettek be pénzt az elmúlt 30 évben és hova nem. A mozijegy ára reasonable, azaz 250 INR ami nagyjából megfelel egyébként egy átlag szórakozóhelyen a 0,33-as sör árának. Utóbbi azért már kevésbé hangzik jól, de hát ez van, itt a sör luxuscikknek számít. Az indiai nemzeti himnuszról pont lecsúsztunk - igen, itt minden egyes mozi műsor ezzel kezdődik - de még pont elcsíptük a dohányzás ellenes felhívás rendkívül hangos és mogorva kampányát. Azt követően jött a tényleges műsor, amire befizettünk. Egyébként, amikor a filmen bárki rágyújt, cigizik, vagy égő cigit/szivart tart a kezében, addig a kép alján, a felirat helyén megjelenik a "dohányzás rendkívül káros az egészségre" szlogen. (Ez nem csak a moziban, de a TV műsorokban is pont így történik.) A film kb 3/4-nél pedig hirtelen megszakadt a vetítés, felgyújtották a lámpákat, és kezdetét vette a szünet. Mert moziműsor itt nem múlhat el szünet nélkül, aminek apropója leginkább a wc látogatása lehet, mivel közben épp nem traktálnak semmiféle reklámmal a képernyőn. Nekünk ez rendkívül jó alkalmat teremtett arra, hogy a termet elhagyva kicsit kiolvadjunk a nagyjából 18 fokra állított légkondi okozta klímaváltozásból. Negyed óra múlva aztán ment tovább a moovie - akárcsak a légkondi töretlenül -, innentől már nem volt semmi különbség a hazai mozikhoz képest, jött a katarzis, majd a "The End" felirat rövid időn belül. 

Kifelé jövet a plázából már semmi nem állta utunkat - befelé mindig fémdetektor, táska átvizsgálás és motozás ebben a sorrendben – odakint meg nyilván csokrokban álltak a riksások, jól frekventált hely lévén. Ilyenkor nehezebb jó áron fuvarhoz jutni, mert odaállnak köréd 10-en és miután bemondod az úti célod, mindegyik csak az egymás között már jól lezsírozott áron hajlandó elvinni (azaz 100 INR valamilyen egyjegyű számmal beszorozva). A kartellt persze legcélszerűbb ignorálni, inkább csak ki kell állni az út szélére és általában a legelső arra jövő riksa elvisz órával, azaz meter-rel. Az is általánosan megfigyelhető jelenség, hogy az esti órákban a csapatosan parkoló riksásoknak már nem igazán van kedvük dolgozni, de nyilván az átlag tarifa három-négyszeresét kicsengetve javítható a munkamorál. Előfordult már olyan is, hogy megtetszett a riksa-rider tárgyalási stratégiája, azaz legyen az ár az óra végösszege + 20 INR, és persze bevállaltam ilyen "drágán" is a fuvart. 

Nem unatkoztam az elmúlt két hét folyamán sem, amellett, hogy Mumbai-ban lement a Ganesha fesztivál annak minden érdekességével és – számomra – kissé érthetetlen momentumaival, ellátogattam Chennai-ba, és a Fülöp Szigetek fővárosába, Manila-ba is. Bár igazából mindkét hely apropója meló volt, illetve irodalátogatással telt az idő nagy része, azért nyilván jól esett világot látni, főleg úgy, hogy a cég szponzorálta az utazásokat. Ezen trip-ek érdekességeire majd a következő bejegyzésben térek vissza.

Mielőtt azonban elhagytam volna a mumbai-i Bítöl hotel kies szobáját, még volt lehetőségem belekóstolni egy igazi hindu ünnep, a Ganesha fesztivál fergetegébe. Maga a rendezvény leginkább Maharastra állam területén dívik, így nyilván annak fővárosában, azaz Mumbai-ban a legnagyobb a pezsgés. A dínom-dánom Lord Ganesha születésnapjának a tiszteletére zajlik, aki az egyik legkedveltebb istenség errefelé, a helyiek pedig meg is adják a módját, egészen pontosan 10 napon keresztül dicsőítik az ő nevét. Ezen időszak változóan augusztus 19. és szeptember 20-a közé esik, ez pedig számomra igen meglepő, mivel én naivan azt hittem, hogy születésnap lévén, lehet konkrét dátumhoz kötni. Mármint lehet is, csak nem a Gergely-naptár, hanem a Hindu naptár szerint. Utóbbi pedig meglehetősen eltér a kereszténytől, igazából nem akarok itt nagyon részletekbe menni - meg amúgy se tudnék – a lényeg, hogy Hindunál a hónapokat teliholdtól újholdig, illetve újholdtól teliholdig számítják, így a konkrét napok kicsit elcsúszhatnak évről évre. Idén a kezdőnap szeptember 9-re esett, így máris nyertünk vele egy hétfői day off-ot, viszont maga az ünnep csak ezután következett.  (Ja és még itt halkan jegyzem meg, hogy itt ahány ünnep, annyiféle megoldásban van az azokhoz kapcsolódó hivatalos munkaszüneti nap előtte, közben, vagy utána. És persze a különböző ünnepek hossza is változó.) Ezt megelőzően, és követően – véletlenül sem aznap – megjelentek az utcán pergődobokat püfölő 15-40 fős férficsoportok, amelyből legalább a fele tuti, hogy töretlen elánnál és itt-ott megkérdőjelezhető ritmizálással ütötte a nála lévő pergődobot, akinél pedig nem volt dob, azok határozottan érdekes táncot lejtettek a kakofóniára. Arcukra kiült a boldogsággal teli vigyor, mint azt megtudtam egyébként ehhez semmiféle ajzószert nem használnak, itt tényleg a dobszó hozzá révületbe tánc résztevőit. (Vagy a 95%-os pára és az ahhoz tartozó 32 foknak köszönhető hőguta…)

Emellett a városban kezdtek szaporodni a kivételesen erre az alkalomra felhúzott takaros és meglehetősen díszes szentélyek, hol kisebbek, hol nagyobbak, és mindegyik közepén ott állt, akarom mondani ült Ganesha szobra, büszke tartással és mindent tudó tekintettel. Talán ő a legkönnyebben „felismerhető”, illetve ábrázolható isten, mivel jellegzetes elefánt fejével és emberi testével igencsak sajátos látványt nyújt.

Persze mint utóbb kiderült nemcsak a kis szentélyekben állítanak föl szobrokat, hanem kb átlagosan minden egyes család beszerez egy ilyet az alkalomra, a tehetősebbek nagyobbat, kb fél méter magasat, a kevésbé jómódú családok ennél kisebbet. A szobrok gyártására egyébként egy külön kisváros szakosodott kb 200 km-re Mumbai-tól, amelynek minden lakója egy egy-egy részfolyamatra szakosodva, egész évben ilyen szobrok ezreit gyártja. Tisztára, mint a Mikulás műhely. És hogy miért nem Mumbai-ban gyártják a szobrokat, amikor 85%-át úgyis oda szállítják? A magyarázat egyszerű, nyilván, mert a nagyvárosban majd kétszer annyit kellene fizetni a jó munkaerőért. És hogy milyen dicső sorsra is jutnak a szobrok? Mindjárt erre is rátérek.

A fesztivál időtartama alatt minden nap többször imádkoznak a szobrokhoz, mivel a hitük szerint erre az időszakra Ganesha szelleme ezekbe költözik – igen, egy kicsit mindegyikbe – majd pár nappal később Ganesha lelke tovaszáll a szobrokból, azokat pedig méltó módon visszaadják a természetnek, így szimbolizálva a születés, a halál, az újjászületés és a reinkarnáció folytonosságát évről évre.

A pénteki naptól kezdve a szobrokat ezután hordozó kocsikra pakolják és az előzőekben említett sajátos mozgáskultúrával rendelkező doboló társaságok kíséretével elindítják végső útjukra. A vonuló táncos forgataghoz ezúttal már nők és gyerekek is csatlakoznak, ezen felül előkerülnek a színes, leginkább piros, sötétlila és narancssárga festékporok, amelyeket módszeresen egymásra szórnak a kavalkád tagjai és mindezt megkoronázva néha egyikük a kör szélére teper, ott meggyújt egy petárdát - aminek a hangereje kb két-háromszorosa az átlag magyarénak - majd visszasiet a forgatagba még a detonációt megelőzően. Úti céljuk pedig nem más, mint a legközelebbi tó.

'Cause I...had...the time of my life....

A szobrokhoz a tóparton még intéznek egy utolsó imát, közben fennhangon dicsőítik Ganesha nevét, a füstölőktől és tömött embersoroktól terhes, oxigénhiányos levegőben egy ismétlődő rigmust kántálnak, majd a szobrokat sorban vízre bocsájtják, amik kb nagyságtól függően maximum fél percen belül el is süllyednek.

Állítólag a kisebbek gipszből készülnek, így a víz hamar szétkapja azokat, a nagyobbaknál, azaz 1-2-3 ember magasaknál viszont elkerülhetetlen némi ragasztó és masszívabb anyag felhasználása is, így azért fölmerül a kérdés, hogy vajon a hosszú évek során hány ezer Ganesha szobor halmozódott föl és hever a Powai tó, vagy éppen az Arab-tenger fenekén…

Szóval határozottan érdekes volt az ünnep, bár az utolsó napokról már pont lecsúsztam a chenna-i utam miatt. Nem baj, jövőre szerzek egy dupla lábdobot valami mozgatható talapzattal és beállok valamelyik dobos társaságba őrültködni.

De hogy ne csak a fesztiválról essék szó. Egy igen kedves itteni expat munkatársam, Konrad családjával, a szombat délelőtti Ganesha szoborlátogató túra után úgy döntöttünk, hogy ha már úgyis Dél Mumbai-ban vagyunk, akkor a hely közelségét kihasználva beugrunk az ottani antik-piacra, ahol állítólag fillérekért adnak tök jó bútorokat, meg egyéb csecsebecséket. Első körben a járókelők mutogatásait követve közelítettük meg a helyszínt, helyi szokás szerint „finomítottunk” a pontos úti cél helyzetén, egyre szűkebb és kétesebb tisztaságú utcákon gyalogoltunk föl-alá, egyre többen bámultak meg minket leplezetlenül, mígnem az egyik csávó csak annyit mondott kétszavas kérdésünkre – „antik market?” - hogy igen, valójában ez már az. És tényleg, idő közben valóban megszaporodtak a viskónyi üzletek a pár emelet magas házak tövében, a „kofák” az utcán üldögélve kamatoztatták kézműves tudásukat, hogy a ránézésre antik akármikből felcicomázott, használható, és napjainkban olyannyira divatos retró izéket fabrikáljanak. Emellett, a hangulatot az ütemesen kopogó vésők és kalapácsok zaja, a hangosan dudáló motorosok és teherautók, és az időnként mellettünk elrohanó üvöltöző kecskék tették totálisan Mad Max-essé.

Rövid idő alatt sikerült rendszert is fölfedezni a kavalkádban, voltak a fém –és fabútor kereskedők, autó alkatrész „szaküzletek”, óra árusok, egy fényképező és egy 50-es és 60-as évekbeli Bollywood poszter értékesítő bolt is, meg a mindenféle kacatokat áruló vegyeskereskedők. Egy valami hamar feltűnt a bóklászás közben, az idő igazából itt tuti, hogy megállt 30 évvel ezelőtt. Amiket a nyugati emberek már rég kihajítottak még a múlt század végén, itt azok gondosan rendszerezve, fölújítva, ismét működőképesen várták új gazdájuk eljövetelét. Hasonlóan gyors ütemben szemet szúrt, hogy ez a piac nem turista-csapda, hanem a helyiek számára van fönntartva. Nyilván az ára semminek nem volt kitéve, itt minden megállapodás tárgyát képzi. És persze nekünk csípőből két-háromszoros árat is simán be mernek mondani, de még így sem lehetett egy szavunk sem:  csili-vili, frissen lakozott hintaszéket kínáltak háromezer rúpiáért, menő londoni stílusú hatalmas faliórát kétezerért, az analóg fényképezőgép gyűjtők meg szerintem sokkot kapnának az itteni kollekcióktól. Nem mellesleg a bútorok megszólalásig úgy néztek ki, mint a plázás, vagy bútor nagykeres cikkek, számottevő különbség nyilván csak árakban mutatkozik meg.

Tuti helyszín bármilyen low-budget steam-punk kasszasiker forgatáshoz.

Ja igen, az autó alkatrész „szaküzletek”… Ezek mellett az utcán félig szétszedett autó maradványok garmadája állt hegyekben, valamint egy-két még meg nem kezdett modell is. Egy biztos, az itteni cuccok eredetét senki nem firtatja. Az autókat az utolsó csavarig és szögig dolgos indiai kiscsávók szedik darabokra és tuti, hogy semmi nem vész kárba. Ülés és dísztárcsa kupacok, futómű hegyek, és színes lökhárítók tucatjai föllógatva hivalkodnak arról, hogy itt nagybani biznisz folyik.

Box utca teszt: hány másodperc lecserélni a teljes autót?

Később egy kávé termoszt himbáló, 5-6 év körüli lurkó is betalált minket, fejenként 5 INR-t kért az extra cukros eszpresszóért….

Habár pár óra alatt nem sikerült teljesen körbejárni a piac egész területét, így is láttunk igen sok egyedi dolgot itt is, viszont ide tuti, hogy vissza fogok még jönni, ha éppen szeretném otthonosabbá tenni a leendő lakásomat. Igen, ma is csak jövő időben beszélek róla, mivel adminisztrációs okok miatt még mindig nem sikerült áttenni a főhadiszállásomat a hotelből a Lake Homes komplexumba. De ha minden jól megy, két nap múlva ez is változni fog ;)

Előző bejelentéseimnek megfelelően röviden ismertetem a helyi közúti közlekedés intézményét:

Hát őőőő...hol is kezdjem. Talán az alapoknál, úgy nagy általánosságban. Itt a közlekedés a fizika törvényei szerint zajlik. Határt az útpadka jelenti, ahová pedig beférsz a járműveddel, oda bemehetsz. A padkát amennyire eddig tapasztaltam, nem szokták járműves közlekedésre használni, bár tény, hogy az igazán gáz negyedekbe még nem merészkedtem. Sávokról elméleti szinten lehet beszélgetni, mivel már láttam erre-arra felfestve csíkokat, de ez igazából csak amolyan úri képmutatás, valójában, ha éppen egy busz, két riksa, és egy autó áll be egymás mellé / közé, vagy kicsit kitakarva egymás előtt az utat, akkor éppen ennyi sávos az út azon az adott pár méteren.

A duda használatát szerintem alapvetően előírja a helyi KRESZ, akarom mondani az annak itteni megfelelője. Merthogy valami szabályzat biztos, hogy van, igen, láttam már oktató irodát is, bár tény, hogy kisebb volt az átlag magyar újságos bódénál. Szóval a dudát itt jelzés értékűen használja mindenki, ezzel hivatkozva pl:

-         ha az éppen elől mozgó jármű sebessége a mögötte haladó számára nem kielégítő

-         előzési szándék bejelentése

-         ha a motoros beljebb merészkedik a padkától

-         a riksa nem átall egy egész „sávot” elfoglalni

-         valaki előtted éppen Y fordulást követ el, vagy igazából csak be akar valahová kanyarodni

-         a gyalogos éppen az út szélén áll / át akar merészkedni / már elkezdett átmenni / a felezővonalon áll, mert nem tud teljesen átérni stb.

-         opcionális dudálás: több riksa, illetve taxi vezetőnél megfigyeltem már, hogy elinduláskor alapvetően dudálnak egy közepesen hosszút. Ennek célja eddig számomra rejtély, ugyanis ezt akkor is csinálják, ha éppen nincs a közelben senki más. Lehet ez egyfajta köszöntés, tiszteletadás a jármű számára, vagy csak a vezetés kezdetének jelzése, a fene tudja…

A személyautóknál nagyobb és leginkább lassabb járművek hátuljára gyakran fel van festve a "Horn OK Please" frázis, amely arra hivatott felhívni a figyelmet, hogy előzés előtt kötelező jelleggel tessék beleállni a dudába, nehogy a holttérben mozogva véletlenül felkenődjenek a falra e masszívabb teherkocsik által. A kiírást gyakran kiegészíti egy vastag jobbra és egy balra mutató nyíl is, amely külön kihangsúlyozza az előzés előtti dudálást, történjen az bármely irányból.

Gyalogosan igen erőteljesen ki vagy szolgáltatva az utat járművesen igénybe vevő delikvenseknek. Elsőbbsége igaz továbbra is annak van, aki előbb van az adott helyen, bár az ember fejében mindig ott motoszkál az erősebb kutya ..szik elv, így nem szívesen lép le a biztonságos járdáról a Zil méretű, dinamikusan haladó teherautók elé, de nyilván riksával sem lehet kellemes elüttetni magad. A dolgot tovább nehezíti a britektől itt maradó balra tarts szabályzata, mivel nyilván jó magyar ember lévén először reflexből balra szoktam nézni. És itt Londonnal ellentétben nincs minden egyes gyalogátkelőhelyen felfestve, hogy jobbra nézzél hülyegyerek, amikor lelépsz az úttestre. Az igazat megvallva itt még csak olyan, mint gyalogátkelőhely sincs. Na jó, bevallom, eddig a Mumbai-ban autóval megtett kb 100-120km alatt láttam egy azaz 1 zebrát a város déli részén, ahol külön lámpa volt a gyalogosoknak. De ennyi. Mindenhol máshol a saját szakálladra kell átkelned. Eddigi tapasztalataim alapján a legjobb átkelési pont pedig a körforgalom, mivel ott kicsit fel szokott torlódni a forgalom, meg egyszerre csak egy irányból jöhetnek, mert a bemenő és a hozzá tartozó kimenő sávok kicsi járdaszigettel is el vannak választva. Bár előfordulhat olyan, hogy a riksa nem megy körbe a körforgalomban, hogyha az utolsó kijáratnál akarna kihajtani, hanem lazán tol egy jobb szigorút, ha épp nem megy előtte senki. Ezzel pl egyszer már sikeresen hozták rám a frászt, amikor próbáltam átosonni a körforgalmon.

Egyébként nem csak a gyalogos lámpák hiánya szúr szemet az embernek, hanem úgy alapvetően a közlekedési lámpák hiánya. Van pár azért, de leginkább nem jellemző. Nincs jobbkéz-szabály, legalábbis a gyakorlatban nem alkalmazzák. A megszokott követési táv, az úgy kb a padlófékkel történő megállás hatótávja, sebességtől függően ez ugye fél és 2 méter között mozog átlagosan. Emiatt különösen érdekes helyzetet szül, amikor a riksák kanyarodnak, mivel azokon kizárólag elől van index - és nem is igazán használják azt -, a sofőrök meg nem mindig pazarolják a drága idejüket, hogy egy kézmozdulattal is jelezzék a pár másodpercen belül bekövetkező irányváltoztatási szándékukat. 

Bár a belvárosi forgalom még csak elhömpölyög a maga közepes tempójában, amennyire én láttam, a városban található egy-két gyorsforgalmi út azért eggyel veszélyesebb, itt a max 40 km/h-ás, előzni tilos és dudálni(?!) tilos táblák ellenére az a baj, hogy a járművek átlagsebessége valahol 40-80 km/h között mozog, szóval elég nagy a differencia az utazó tempók között, a gyorsabbak – személyautók, motorok – pedig folyamatosan előzgetik jobbról-balról az előttük haladót, közben pedig a szokásoknak megfelelően 1-2 másodpercenként heves dudaszóval jelzik előzési szándékukat. Egyelőre még egy koccanást sem láttam, a vezetők vagy baromira érzik a járművüket és ezért mennek el egymás mellett pár centire, vagy csak rohadt nagy mázlija volt eddig mindenkinek.

Amúgy itt a dudálás nem jár együtt olyan mellékhatásokkal, mint anyázás, idegesség, kocsiból heves mutogatás, kiszállás és baseball ütővel / lőfegyverrel történő hadonászás, szájkarate vagy tettlegesség. Egyszerűen csak figyelnek a sofőrök maguk elé, meg a forgalomi helyzeteket és közben dudával feltűnősködnek. És nem is stresszelik magukat túl az emberek alapvetően semmin, ennek részleteibe majd egy másik bejegyzésben fogok bővebben kitérni.

Néha, a délutáni csúcsforgalomban, ami itt 19:00 – 21:00h közé esik, lehet találkozni közlekedést irányító rendőrökkel, 1-2 veszélyesebbnek vélt kereszteződésnél. Meg érdekes módon körforgalmaknál is, bár ezt kevésbé értem, mivel ezeket pont úgy találták ki ugye, hogy kiváltsák a lámpákat, na mindegy. A rendőr jelenléte amúgy hasznos, mégsem ugyanolyan hatásfokú mint otthon, mert ahová éppen nem figyel a biztos úr, abból az irányból tuti előrébb oson pár jármű, így egyre szűkítve a kereszteződést a végül teljes torlódáshoz.

Az utak minősége eléggé változatos, vannak nagyon szép, új építésű utak, meg olyanok is, amilyeneken otthon már biztos kirakták volna az 5 km/h max megengedett sebességet. Állítólag a monszun után várhatóak megint felújítások, csak az a baj, hogy anyagot itt sem szeretnek beépíteni, így a kátyú mentes időszak élettartama pontosan a következő monszun idény beköszöntése utáni 1-2 hét.

A legkedveltebb helyi tömegközlekedési eszköz:

A riksázás az egyik legfrankóbb módja a helyi tömegközlekedésnek, amely háromkerekű eszközök jóval kisebbek az átlag személyautóknál, így sokkal egyszerűbben lehet velük manőverezni akár dugóban is. Utasterük 3 személyes, bár európai méretekkel nézve ez inkább két ember számára "kényelmes", és tény, hogy fejtámla nincs, nekem a fejem meg súrolja a tetőt némelyikben és emiatt a kilátás is elég erőteljesen korlátozott. Viszont az itteni 70-80%-os páratartalomban a menetszél kifejezetten kellemes, szerintem sokkal jobb mint amikor a 18 fokos levegőt tolja az arcodba a légkondi a taxikban. A tarifájuk pedig meglehetősen jutányos: 15 INR-ről indul az óra - éjjel máris 19 INR-ről -, amely magában foglalja a fuvardíjat másfél km-ig, utána pedig kb 90 méterenként további 1 INR (mai napi árfolyamon 3,49 HUF) összeggel növekszik. Szóval 5km-ért kb 188 Forintnak megfelelő összeget kell fizetni. Feltéve persze, ha rá tudod venni a sofőrt, hogy kapcsolja be az órát. Ez pedig nem mindig olyan egyszerű vállalkozás, sokban befolyásolja, hogy mennyire vagy jól öltözött - tehát az ő szemükben burzsoá -, mekkora a forgalom, milyen napszak van és hasonlók. De szimplán attól is, hogy a vezetőnek van-e kedve dolgozni, meg éppen úgy alapvetően milyen kedve van. Volt már, hogy éjfélkor összesen egy riksa járt arra, mint én és simán hazavitt órával. Máskor meg van, hogy 10 is parkol egymás mellett - főleg frekventált helyeken az esti órákban - és 9 csak rázza a fejét a cím hallatán, a maradék 1 meg fix áron, 100 INR-ért akar elvinni az amúgy hatod annyiba kerülő szakaszon. Persze még így se lenne drága, csak mégsem érzed, hogy jó üzletet csinálsz. Úgy alapvetően este már csökken a sofőrök vezetési kedve, így célszerűbb nem a rajokban parkolóknál próbálkozni, hanem a még mindig futók közül leinteni egyet.

Egyébként a kommunikáció a következőképpen zajlik:

1. ha melletted megy el és nem ül a sofőr mögött senki, akkor leinted határozott mozdulattal, ha pedig éppen állóhoz mész oda, akkor automatikusan a következő ponttól indul a sztori

2. odamész és minden köszönés nélkül bemondod az úticélt kérdő módban, pl: Lake Homes? Amire a válaszlehetőségek:

- határozott jobbra-balra fejrázás -> azaz nem, ilyenkor ha épp csak lassított melletted, akkor automatikusan tovább is hajt

- gondolkodó arckifejezés, bár leginkább értetlenül nézés -> szintén nem

- hanyag fejbiccentés a hátsó ülés felé. Ez jelenthet igent is, meg azt is, hogy kérdezd meg a mögötte állótól/jövőtől inkább, vagy éppen bármit

3. következő mondat határozottan, felszólító módban: "With meter on!" - azaz "Órával!" A válaszlehetőségek: 

- indiai igen-nem bólogatás -> beülsz

- gondolkodó arckifejezés, majd mondd egy fix árat, ami a tarifás ár kb 5-7-szerese -> elfogadod, vagy otthagyod

- határozott nemleges fejrázás -> otthagyod

4. Amint beülsz, elkezded skandálni a "meter" szót, amíg be nem kapcsolja / vagy le nem nullázza az órát. Bár esti időszakban nem illik lenulláztatni az órát 20-30 Rúpiáról.

5. Innen megint kétfelé kanyarodhat a történet: tudja-e a sofőr, hogy hol van az úti cél, vagy nem. Ha tudja, akkor gond nélkül odavisz, kifizeted a nevetségesen alacsony fuvardíjat és mindenki boldog. Viszont ha nem tudja, vagy csak úgy nagyjából:

- Ha te tudod merre van az úti cél: amíg biztos a dolgában a sofőr (pl: városnegyed, kerület) addig elvisz, onnantól kér útbaigazítást, vagy legalábbis mondj egy „landmark”-ot. Igazából folyamatosan kell finomítani a desztinációt. Utána meg szimplán navigálod irányok bekiáltásával.

- Ha te sem tudod a pontos helyszín hollétét: Ilyenkor sincs nagy probléma, ez esetben a sofőr a többi sofőrtől, gyalogosoktól kér útbaigazítást, szokásosan köszönés, meg udvariassági formulák nélkül, csak odaüvölti a célállomást, és aki tudja merre van, az kézmozdulattal jelzi.

Szóval tény, hogy élvezetes a riksával történő utazás. Egyéb tömegközlekedési eszközt, pl: buszt még nem vettem igénybe, így ezekről egyelőre nem tudok nyilatkozni, és persze még hátravan a városok közötti legkedveltebb és állítólag legkalandosabb vasúti utazás is. Persze mindent a maga idejében, egyelőre az itt töltött két hét alatt így is egy rakás újdonsággal szembesültem, és szerintem ez még egy jó darabig így is marad.

A közeljövőben várható fejlemények:

Jövőhét vasárnap kicsekkolok a jelenlegi átmeneti szállásomról, azaz a hotelből, és utazok Chennai-ba, meglátogatni az ottani GSC irodát. Erre lesz két teljes napom, majd kedd éjfélkor repülök tovább, egyenest Manila-ba, hasonló célzattal, átszállás Kuala Lumpur-ban, a Malajziai Erlánzj jóvoltából. Ott szombat délutánig lesz lehetőségem körülnézni, majd estére irány „haza”, Mumbai-ba. Vasárnap pedig végre befoglalom az új lakásomat Lake Homes-ban! Juhéjj!

Az alábbiakban összeszedtem az elmúlt napok küzdelmeit a helyi informatika/technikai világ útvesztőiben:

Apróbb örömök az irodában: Igazából egy szavam sem lehet, legelső nap megkaptam a lap-topomat az indiai SIM kártyámmal egyetemben, hétfőre pedig már a saját helyemről tudtam belogolni. Emellett sikerült átállítani a preferált billentyűzetet magyarra - itt ez nem két kattintás volt... -, sőt, szereztem billentyűzetet, monitort, és egeret - bár utóbbi már pénteken is volt, csak hétfőre eltűnt az asztalomról. Kedd délután végre jóváhagyta a system administrator a pendriveomat - mert a nélkül, ugye nem ment - így végre megnyílt az első kommunikációs csatorna a külvilággal – hiszen Fészbúk, Dzsímél, Blogponthu és társai nyilván „biztonsági” okokra hivatkozva nem nyithatóak meg - a kedvemet pedig az sem szegte, hogy reggelre amúgy eltűnt a székem. Mint utóbb megtudtam az itt vándor tárgy, kivétel, ha a hátuljára jól látható és nehezen leszedhető formában ráapplikálod a nevedet. Na, majd ha találok valahol egy jó kis fancy széket tuti megbillogozom! 

Szerdán igencsak igen gyümölcsöző napom volt, több sikeres akciót is elkönyvelhettem: végre átengedte az IT security, hogy a gugli toolbar legyen a preferált kereső, és hosszas kérlelés, kutakodás, megkerülés után beengedett a dzsí-mail is. Illetve a nap fénypontjaként sikerült rávennem az egyik jófej IT-s arcot, hogy telepítse már föl a Gugli Krómot - ha már ez a CRM rendszerünk preferált böngészője -, ugyanis valami megmagyarázhatatlan okból kifolyólag (értsd: IT security...) tiltó listán van, szóval elviekben senkinek sem lehet fönt. Ezzel szemben emlékszem, amikor még legutóbb a dánok tartották a webexet Koppenhágából, persze ők is mind Krómmal nyomultak, szóval erről ennyit. Alapvetően amúgy az a baj, hogy kizárólag a rendszergazda jogosult programot föltenni a gépre, így még akkor is külön be kell vonni a servicedesk-et, ha véletlenül nem tiltott programot szeretnél installálni.

A következő harc az asztali telefon csatarendbe állíttatása lesz, amihez megint csak egyik feljebbvalóm jóváhagyása kellett, azt megszerezvén pedig máris lehetett push-olni az IT-t, hogy akkor mikor is tervezik idehozni? Nap végéig persze még semmi válasz nem érkezett, kíváncsian várom a fejleményeket. Itt egyébként az egyik helyi IT-s figura volt az első ember, akinek megjegyeztem az arcát, így bármennyire is próbál elsunnyogni mellettem napközben, mindig igyekszem letámadni egy fondorlatos kérdéssel. Többel fölösleges, egy napra, egy válasz bőségesen elegendő.

És így tovább, napról napra mindig kitűzök egy-egy apróbb célt, hogy egyre inkább testhezállóbb legyen a kis munkaeszközöm. Vannak "nagyobb" kaliberű task-ok is, pl: jó lenne, ha mondjuk a C:\ meghajtót engedné megnyitni, tekintettel arra, hogy ez az egyetlen hard-drive/partíció van a gép(b)en.

A heti kedvenc: az asztali fiókom kulcsát kértem az illetékesektől - megelőzendő egyéb cuccok eltűnését -, amire azt mondták, hogy az "asztalos" (idézem: "carpenter") sajnos jelenleg nem elérhető, majd holnap meglátogat a helyemen...

Az a bizonyos FRRO bigyó:

Mielőtt elhagytam Magyarországot, úgy gondoltam, hogy az egy évig érvényes munkavállalói vízummal – amihez ugye megint csak nem volt sétagalopp hozzájutni - már igazából megszereztem a mindent ütő joker kártyámat Indiához, így ezek után akármilyen gondom-bajom lesz, majd csak fellibbentem és hirtelen minden kapu kitárul előttem. Ez a tévhitem egészen addig bontogatta szárnyait a fejemben, amíg az itteni adminisztrátor csaj át nem küldte az ún. FRRO dokumentum eljárási folyamatát. Kiderült, hogy a vízum csupán egyike, eme bűvös négybetűs izé alappilléreinek. Gyakorlatilag ez egy bevándorlási igazolás, amivel te valójában regisztrálod a vízumodat, és ezek után maga a vízum csak egy másodlagos dolog lesz a kezedben - bár azért még kell, mint ahogy minden más. De abban az esetben, ha el kívánod hagyni Indiát, később vissza akarsz térni, vagy bármilyen hivatalos személy megállít, akkor ennek az 1 oldalas FRRO igazolás eredeti példányát kell felmutatnod – másolat kuka – vagy ennek hiányában mehetsz egyenesen a helyi rendőr főkapitányságra… Az admin leányzó annyit mondott, hogyha esetleg elveszne ez a doksi, akkor azonnal rendőrségi jegyzőkönyvet kell fölvenni és haladéktalanul intézni a pótlását.

Szóval ennek tudatában készültem föl a keddi napra, amelyet már előre jól megkoreografáltak: én először is lepecsételtetem az eredeti szerződésemet oldalanként, lefénymásolom, a másolat első és utolsó oldalát pedig újfent lepecsételem a HR-rel, ettől lesz „eredeti másolat” (??). Amellett, hogy nyilván viszem majd magammal az útlevelemet, szükség lesz még a vízumom, az útlevelem és az útlevélbe nyomott belépési pecsét 3-3-3 másolatára – utóbbi jó esetben egy lapon van a vízummal - és ugye arra a 4db 4x4cm-es fényképre, amiket szerencsére még pénteken beszereztem. Ha ez mind megvan, akkor ezeket leadom az adminisztráción, ők pedig majd hozzárakják azt a másik 4 számomra teljesen ismeretlen dokumentumot, amiket a bevándorlási hivatal ír elő. És ezek után már csak annyi dolgom maradt a felkészüléssel, hogy ki kell töltenem az online regisztrációs lapot a honlapukon, és mindössze 1 példányban kinyomtatom azt. Hétfő délután 1-kor kezdtem neki az online form kitöltésének, jöttek a már megszokott kérdések, pl: az állampolgárságomhoz, hogyan/mikor jutottam hozzá? van e pakisztáni felmenőm a családban? szolgáltam-e a haditengerészetnél? mi lesz az állandó lakcímem idekint? (ezt honnan tudjam, amikor először az FRRO-nak kell meglennie?) stb… Már simán megy fejből a vízum meg az útlevél számom, lassan az is, hogy melyiket mikor adták ki és meddig érvényesek.

Na, miután minden kérdésre válaszoltam, akkor a tovább gomb megnyomásával átirányított egy olyan oldalra, hogy töltsek fel egy képet magamról – kötelező jelleggel -, aminek ugyanannak kell lennie, mint amit viszek 4 példányban. Jó, irány a scanner, utána pedig ki kellett vágni útlevél méretűre (4,5x3,5 vagy 3,5x3,5 cm) és feltölteni. A céges gépeken ugye a legkorszerűbb fotó szerkesztő program az a Paint, szóval el kellett szórakozni vele mire szemmértékre sikerült mindent pont ekkorára szabdalni (más méretet tényleg nem fogadott el a honlap). Na zsír, akkor már csak időpontot kellett foglalni, klikk, és itt fagyott meg először az oldal. Még jó, hogy már felkészültem erre és előzőleg elmentettem az ideiglenes azonosító számomat, így gyakorlatilag csak újra meg kellett nyitni az oldalt és fagyás… na jó, lassan jó lenne ha működne. De nem, ezután 2 óra hosszára ismételten megvolt a programom, hol az elején, hol a közepén, hol megint az időpontfoglalásnál írt ki hiba üzenetet, de végül, nagyjából úgy tizenharmadjára sikerült. Na, ez is megvan.

A haditerv pedig a következő volt: kedd reggel 8-kor találkozok az egyik adminisztrációs munkatársammal, és céges taxival áthúzunk a bevándorlási hivatalba szigorúan jó korán, úgy 9 körül, hogy ne legyenek előttünk vagy százan. Leszámítva, hogy fél órás késéssel indultunk, és az előzőleg 45 percesre saccolt út a reggeli forgalom miatt másfél órára nyúlt, végül 10-re oda is értünk. Ide már egyedül kellett bemennem, mert indiaiak nem jöhetnek föl, kivétel, ha itt dolgoznak.

Szóval először regisztráció a spirálfüzetbe a földszinten, itt kapsz akkor egy látogatói kártyát. Utána föl a harmadikra, ott sorban állás a bajszos hivatali munkatársnál, aki leellenőrzi, hogy minden papírt elhoztál-e (azt nem, hogy rendben vannak-e, az már a következő checkpoint lesz). Mivel minden jóravaló indiai hivatalnok szereti fitogtatni valójában nem létező hatalmát így ez is mogorván visszakérdezett, hogy „Hotel proof?”, mármint adjam oda annak a bizonyítékát, hogy én most nem a híd alatt lakok. Még jó, hogy reggel kinyomtattuk a hotel confirmation-t is – nekem nyilván eszembe sem jutott volna – így csak mutattam neki, hogy pont az a papír, amit utoljára nézett az az. Rázta a fejét, hogy nem, neki „proof” kell. Na persze, neki bizonyíték kell nem ígéret… Igen, mondom, de ott van a tetején a nevem, hogy nekem lett lefoglalva. Na erre már a köztes fejrázás jött válaszul, utána mutatta, hogy mehetek tovább. A mellette ülő nő is megnézte az útlevelemet, majd ráírt a paksamétám első oldalára két számot és utána már a mögöttem jövőtől kérte a papírokat, ergo én mehettem tovább. Na de merre? Kérdésemre csak mutogatott a szemközti folyosó felé.

Találtam egy nagyobbacska váró szobát, amiben végre be volt kapcsolva a légkondi, a végében PC-k a fal mentén 11-től 16-ig számozva. Innen nyílt egy másik szoba, amelyikben megtaláltam az 1-től 10-ig tartó számozású gépeket is, egyébként minden gépnél ült is egy-egy ilyen egyenruhát viselő hivatalnokok. Az előző, nagyobb váróban helyet foglaltam, mivel senki nem mondta, mit is kellene csinálnom. Aztán pár perc után eluntam, kérdeztem egy mellettem ülő európai kinézetű nőtől, hogy akkor most mi is fog történni? Megkérdezte, hogy melyik az én „counter”-em, azaz pultom? Őőőő….nem tudom, de itt van két szám a papíron. Na az egyik az referált a pult számra. Akkor irány a 13-as. Itt az indiai hölgy kérdezte, hogy hol van a file-om? Odaadtam neki a papírjaimat, de mondta, hogy nem, először kérjek a mellette 3 méterre ülő biztonsági arctól file-t, azaz mappát. Ok, oda is szóltam neki, aki készséggel adott is egyet a mögötte álló kupacból 30 rúpia kenőpénz fejében. Ezután a hölgy leültetett maga mellé a géphez és megnyitotta az adatlapomat – alapvetően ugyanazt, mint amit előző nap kitöltöttem, csak itt még több kérdés volt. Minden adatomat egyesével leellenőrzött a papírjaimból, beírt még pár külső jellemzőmet, majd az arcomba tolta webkamerát és csinált vele egy jó szar minőségű fényképet. Eszembe is jutott, hogy milyen jól eltököltem előző nap, hogy szépen méretre szabjam a scannelt képemet, ami nyilván ennél a pontnál derült ki, hogy teljesen fölösleges malőr volt, elvégre az ő rendszerében nem volt benne. Miután mindezzel végeztünk, közölte, hogy ok, visszaülhetek a helyemre. Jó, és ezután mi fog történni? Várjak. Na de mire és mégis mennyit? Amíg szólítanak. Óóóó, ez idekint a legrosszabb válasz, amit kaphatsz, hiszen ezután náluk van a labda és gyakorlatilag az történik – vagy inkább nem történik – amit ők szeretnének.

Hát jó, éppen azon filóztam, hogy vajon minden férfi hivatalnoknak alapvető előírás-e, hogy bajuszt viseljen, közben nézegettem a még portán kapott vendég azonosítómat, amin a 48-as szám állt. Velem szemben meg egy kanadai csávó ült, egyre türelmetlenebbül kérdezgetve a mellette elhaladó bürokratákat, hogy meddig is kell még várnia? 10 perc, jött a reménytelen válasz mindenkitől, úgy hozzávetőleg 20 percenként. Igyekeztem megértő mosolyt villantani rá, amikor már harmadjára ugyanezt a választ kapta, közben megnéztem az azonosítóját, na, az övé a 4-es volt…

De aztán Fortuna mellém állt, kb másfél órás várakozás után szólítottak a 13-as pulttól, és a kezembe nyomták az áhított papírt. Kérdeztem, hogy akkor most tényleg megvagyunk, mire jött a kedves válasz, hogy „You can leave”. Hurrá! Kifelé menet már inkább kerültem a szemkontaktot a kanadi csávóval.

Hát röviden ennyi egy hivatali formaság intézése errefelé.