Valamikor még március elején esett meg velem egy pénteki nap folyamán, hogy éppen jóféle Interfúd-os ebédemet készültem elkölteni melóban, és amint megnéztem mi is lesz az aznapi menü (rántott hal rizsával, bár a dobozon nyilván eggyel bonyolultabban volt megfogalmazva) eszembe jutott, hogy ehhez bizony igencsak jólesne majd egy adag majonéz is. Aztán elkezdtem erősen fókuszálni, hogy ha kinyitom a hűtőt, akkor igenis fog ott bent rám várni a keresett cuccból, értsd, hátha találok egy bontott, valaki által ottfelejtett tubust/üveget/tégelyt stb.. (na jó, azért szóltam volna először az illetőnek, feltéve ha megtalálom rajta a nevét ;) Ami viszont ezután következett az még engem is meglepett, mert a hűtő ajtaján leltem is egy doboz bontatlan, ugyanezen kajaszállító cégtől származó és a saját nevemre szóló adagot! Nesze neked vonzás törvénye… Boldogan kezembe is kaptam a motyót és biztos ami biztos alapon még gyorsan megnéztem a lejárati dátumot rajta. Hm… hát ezt se mostanában felejthettem itt, ugyanis az állt rajta, hogy fogyasztható: 2012.10.13. Na azért ilyen könnyen én nem adom föl - elvégre még csak szagmintát sem vettem róla, és akkor hol vagyunk még a kóstolástól – szóval már épp készültem, hogy fölbontom a csomagot, amikor Bert munkatársam kissé ingerülten rám rivallt, hogy „Hülye vagy B+?!?! Nem lehet majd megmaradni az irodában a szagától!!!” … „Meeer’? – replikáztam rá kimért hangon „Nehogy má’ sírva fakadjunk egy lejárt majonéztől b+…” Fölbontottam. Az illata rendben volt, a színe holtsápadt fehér, mondjuk azért kissé félve kóstoltam meg utána, de ismét csak pozitívan csalódtam, egy enyhe kis mellékíztől eltekintve teljesen fogyaszthatónak tűnt, sőt, utóbbit a halacska+rizs kombó teljesen feledtette, így jóízűen belakmároztam a teljes adagot. (Szigorúan csak két körben, ahogy szoktam) Így aznap is tanultam valamit, nem, nem azt, hogy kóstolás nélkül ne dobj ki kaját – ezt már kolis korom óta tudom -, még csak nem is arra gondolok, hogy a „best before” angol kifejezést helytelenül fordították „fogyasztható”ra - bár a „minőségét megőrzi” közelebb áll azért a valósághoz. Hanem azt, hogy a majonéz is pont eléggé teli van nyomva tartósítószerrel, hogy hűtőben tárolva röpke fél év alatt se romoljon meg. Aznap este még amúgy kissé paráztam, hogy beüt valami akut diarrhea, de egyszer sem kellett sírva menekülni a mosdóba.
Melón kívül újabban a rendszeres heti 3 bellezés mellett is úgy éreztem, hogy kellene még valami kiegészítő tevékenység is emellé, így jött a legújabb hóbortom, a falmászás. Bár egyelőre még csak ezt az úgynevezett „boulder”-inget tolom, ami először is beltéri, másrészről nincs szükség biztosító kötelekre, mivel a fal csak 4,5m magas, amiből ugye még a testmagasság egy része is lejön attól függően, hogy mennyire húzod össze magad pókként a falra tapadva. Ja és persze van egy jó vastag szivacs a földön, amire időről időre krumpliszsákként hullnak a megfáradt testű emberek. Ádámnak köszönhetem egyébként azt, hogy tettlegességig is fajult a mászás iránti vonzalmam - ő már nagy expert a témában -, hiszen a számtalan Assassin’s Creed-ezéssel töltött órának hála már régóta elmúlt a virtuális világban érzett tériszonyom. Pedig ez a játék olyan rohadtul élethű, hogy amikor először másztam föl a firenzei Basilica di Santa Maria del Fiore tornyába Ezio Auditore bőrébe bújva, majd leszédültem az ágyamról fekve és az x-boksz kontrollerébe kapaszkodva. Szóval élőben azért nyilván teljesen más dolog betámadni egy falat, jönnek az első kezdő élmények, amikor azt se tudod, melyik végtagodat rakd arrébb, és persze nagyon hamar megtanulja az ember az első alapvető igazságot a mászással kapcsolatban: ne karból akard megtartani meg felhúzni magadat, hanem lábból. Ellenkező esetben rövid úton jönnek a tünetek: karok remegése, zihálás, emelkedett pulzus, és végül a zuhanó test puffanása a szivacson. Meg azért egy átlagos testfelépítésű delikvens nem feltétlenül tudja túl sokáig megtartani magát kizárólag a karizmokra támaszkodva. Az úgy kb pár másodperc alatt eldönthető valaki mozgásából a falon, hogy mennyire járatos az elfoglaltságban, a mozdulatok kimértsége, a kapkodás teljes hiánya, illetve a falon egyhuzamban eltöltött 15 perc mind mind intő jelek, hogy az illető már nem a véletlenre bízza a dolgot. Én így kb a 7-8. edzésem után már egészen kezdek hozzászokni a tenyeremen - még eddig a bellezéstől viszonylag kevésbé elgyötört részein – jelentkező újabb és újabb bőrkeményedésekhez, meg hogy reggelente kb úgy hajlanak az ujjaim mintha be lennének rozsdállva. A falon egyébként a legkevésbé sem érzem magam komfortosan, még az a rohadt 4,5m is túl magasnak tűnik, az egyensúlyom a pillanat törtrésze alatt válik kétségbeesett kapálózásra, ha éppen nem jó fogásra markolok, vagy a lábam lecsúszik az addig stabilnak vélt 3 négyzetcentis támaszról, és ezen a leginkább negatív dőlésszögű falak sem mondhatóak partnernek. Igen, mivel egy rövidke szakasztól eltekintve ahol a fal kb éppen pont függőleges, a terem 90%-ban befelé dőlnek a falak, nem is beszélve egy olyan részről, ahol egy az egyben vízszintes szakaszon kell magad végigküzdeni. Valami hasonlót érezhetnek a plafonon közlekedő legyek is, bár őket a gravitáció szemmel láthatóan nem igazán aggasztja. De a komfort zóna meg pont azért van, hogy legyen mit bővíteni, így azért mindig könnyedén sikerül magam rávenni, hogy menjek megint mászni, a terem is röpke 100m-re van az albitól, így egy csepp okom sem lehet panaszra.
Visszakanyarodván a hétköznapokra…
Szerencsére megint módomban állt pár napra külhonba látogatni a cég jóvoltából, ezúttal Pozsonyban volt egy kis tennivaló, egy pár órás tréninget kellett tartani a szlovák kollégáknak, és sikerült megkapnom a főszerepet ezen felvonásban. Nyilván nem véletlenül péntek koradélutánra időzítettük be a tréninget, ugyanis a Pozsonyban dolgozó ámde lengyel kollégám, Maciek – ejtsd: macsek – meghívott, hogy ugyan ha már kiképzem a kis csapatát pár órában, akkor töltsem el nála vendégeskedve a hétvége többi részét. Ilyen meghívásra nyilván hülye lettem volna nemet mondani, elvégre vendégnek lenni mindenhol jó, főleg ha valaki ismeri a helyi lokálokat is, másrészről meg messzi földről jött vándorként azt mondok bárkinek amit akarok. Így esett, hogy április első péntekén álmos fejjel ültem föl a Keletiből reggel 7:20-kor induló Budapest – Varsó nemzetközi szerelvényre, amely a menetrend szerint 10:10-re volt várható Pozsonyba. Éppen jól elterveztem, hogy odafelé alvással fogom tölteni az időt – nyilván volt nálam jó vastag könyv is ballasztként -, amikor is teljesen váratlanul megjelent gitárral a hátán Joe Roger úr is ugyanazon vasúti kocsiban. Egymás lelkes köszöntése után kiderült, hogy ő is épp Pozsonyba tart, megy melózni, azaz próbálni a Rómeóval, szóval alvás projekt elhalasztva, inkább fejtsük meg a világot kicsit. Ehhez persze került gyorsan némi sör is, bár nekem sajnos szkippelnem kellett, hiszen épp életem első angol nyelvű tréningjét készültem levezényelni, meg szolgálatban amúgy sem ildomos alkoholtartalmú italt fogyasztani. Szóval inkább kávét vedeltem, miután realizáltam, hogy szűz torokkal leszek kénytelen végignézni, ahogy beszélgetőpartnerem vidáman sörözik. Azért így is sikerült a három órát végigpofáznunk, több bonyolult életigazságra rábukkantunk, szóval csak a szokásos, de úgy ezektől eltekintve semmi említésre méltó dolog nem volt. Egészen addig, amíg egy igen csinos nőre lettünk figyelmesek és elkezdtek kattogni a fogaskerekek mindkettőnk agyában, kb olyan arcot vághattunk, amiről azt lehetett leolvasni: „valahonnét baromira ismerős ez a csaj…”. Majd jött a megvilágosodás, jaaaa, hát ő névrokona Mr Rocky Diamond-nak, csak az ő keresztneve Mya! Bár így ruhában nehezebb volt felismerni... De természetesen úriemberek lévén sikerült teljesen feltűnés nélkül megcsodálnunk a művésznőt minden irányból többször is.
Pozsonyba érkezvén azután könnyes búcsút vettem útitársamtól, és kezdetét vette a meló része az útnak. Szóval be az irodába, kb gyalog van vagy 5 perc a vasútállomástól… A tréning egész jól sikerült, összesen csak három emberkének kellett tartani, így röpke 180 perc alatt végeztünk is. Ezután némi netezés, és pár magyar nyelvű email szlovák billentyűzeten történő megírására tett nem túl sikeres próbálkozás után hamar lejárt a munkaidő.
És akkor innentől hivatalosan is beütött a hétvége, amely meglehetősen aktívra sikeredett. A következő programokat követtük el ezalatt a két este + 1 nap alatt a teljesség igénye nélkül: volt alapozás otthon, steak-bározás puccos whisky kóstolással, házibuli, kirándulás a közeli Devín kastély(rom)nál, pisztráng zabálás, pivovar látogatás, koreai éttermi vacsora stb…
Hogy ledolgozzuk a kalóriákat voltunk mászni is szombat délelőtt – reggelre volt megbeszélve, de akkor még nem éreztük magunkban az erőt – a helyi Vertigo mászó paradicsomban. Na, itt nem csak a boulder falak voltak, hanem egészen pontosan 80 különféle „pálya” 13 méteres magassággal, szóval mondhatni elég jól felszerelt klubbról van szó. Én inkább csak a boulder falaknál bohóckodtam, itt is befelé dőlt az összes, meg a kapaszkodók is valami förtelmesen nehezen foghatónak bizonyultak, így az idő nagy részében inkább csak néztem, ahogy ránézésre kb 5 éves kiscsávók olyan tempóban meg technikával másznak föl 13 méteres magasságba, hogy az ember önbizalmát pillanatok alatt nullázzák le.
Szombat este egy újabb pivovar-ban kóstolgattunk helyi söröket, majd azt követően egy Jack Dániel’s bárban folytatódott a program, ahol egy helyi old-boys formáció játszott igényesen összeválogatott rock-feldolgozás repertoárt, a whiskey mellé teljesen uras volt. Azért a Hotel California után inkább valami vidámabb program reményében inkább mégiscsak továbbálltunk. Maciek-nek pont elfogyott a cigije, és utána rövid bóklászás után kiderült, hogy a belvárosban nem is olyan könnyű misszió dohányárut vételezi. Úgy a harmadik szórakozó helyen sikerült csak kapnia, én oda inkább be sem mentem, eléggé megrémített a bentről jövő gyomormasszírozó dücc zene. Persze ez egy igazi elit bár lehetett, mert nem úgy van az, hogy te csak besétálsz, és veszel egy doboz cigit, valamit kötelezően fogyasztanod is kell mellé… Nem baj, pont jól jött az a három deci mentes víz. Tovább bóklászva aztán telt múlt az idő, és rövid kérdezősködés után kiderült, hogy csak egy hely van nyitva éjjel kettő után is, mégpedig a helyi Rock-OK pub, így ide is kötelező jelleggel be kellett ugrani, ahol végre szimpatikus muzsika csendült, illetve itt még lehet cigizni bent, tehát nem volt meglepő, hogy vágni lehetett a füstöt. Az italok mellé volt lehetőség „pizza metal”-t kérni sörkoriként, bár én ekkortájt még pont emésztettem szóval nem éltem ezen lehetőséggel. Az est hátralévő részét már itt töltöttük, aztán valamikor korahajnalban zártuk a pozsonyi kirándulást egy otthoni jóéjt-whiskyvel.
Összegezve nagyon jó kis hétvégét sikerült Pozsonyban tölteni, péntek éjszaka láttam egy tacskót amint elkap egy galambot, a szilvás slivovice finom, a szlovák sörök még finomabbak, és sikerült lencsevégre kapnom egy tök szép vizslát, aki biztos megsértődött, mert a kép születése után pár másodperccel elszaladt hányni.
