Még két sztori elregélésével adós vagyok, elvégre nem csak kizárólag Mumbai-ban tespedtem indiai heteim során – csak úgy átlag 95%-ban… - szóval volt két olyan hétvége is, amikor a szokásos Bandra (Nyugat-Bombai, avagy a bollywood-i sztárok otthona), vagy Lower Parel (Dél-Mumbai) partitúra helyett végre sikerült kimozdulni a gigászi metropolisz útvesztőiből. Az első történet, amit nem is volt olyan könnyű fölidézni így majd két hónap távlatából, az a Nashik környéki borvidék 3 borászatának körbetúrázása, a másik pedig a pár héttel ezelőtti Kelwa-beach - kissé ellentmondásosan - festői táján töltött csapatépítő kiruccanás élményeinek rövid bemutatása lesz.
Pár képpel is igyekeztem szemléletesebbé tenni a beszámolót, amelyeken tökéletesen láthatatlan, hogy időközben beütött a „cudar” ősz, hiszen az időjárás szeptember eleje óta mit sem változott, leszámítva, hogy átlag 10%-kal lejjebb ment a páratartalom, meg éjszakánként már akár 24 fokig is lehűl a levegő. Nappal mondjuk továbbra is cseszik 32 fok alá menni, de engem ez a legkevésbé sem zavar, elvégre inkább mászkálok télen is rövidgatya, trikó, papucs kényelmes örökhármasában mintsem hiányolnám a 0 fok körüli aktuális európai időjárást. Arról nem is beszélve, hogyha betervezek egy kis szombat vagy vasárnap délelőtti napozást – ha már ez a két opció marad meló mellett – akkor végre nem vagyok kiszolgáltatva a felhők kénye-kedvének, mivel azoknak színét sem láttam errefelé lassan úgy másfél hónapja.
Szóval Mumbai-t elhagyni nem is olyan egyszerű, hiszen amellett, hogy bazi nagy, senki nem tudja, hogy honnantól lehet azt mondani, hogy na, ez már egy másik falu, város, járás, tartomány stb… Ha meg az embereket kérdezed, akkor mindenkinek megvan a saját teóriája, hogy, melyik fánál végződik a city. Vagy lehet éppen az alapján is távolságot mérni, melyik km-nél kapod meg az sms-t, hogy akkor innentől kezdve roaming van, mivel elhagytad az országot, akarom mondani az országnyi lakosú város határait. Ja igen, erről jut eszembe, hogy a legtöbb mobil szolgáltatónál a belföldi roaming nem jár alapvetően percdíj emelkedéssel - azaz továbbra is nagyságrendileg 1 INR azaz 3,5 HUF / percért hívhatsz bármilyen indiai mobil –és vezetékes hálózatot, viszont az sms díja máris drasztikusan másfélszeresére emelkedik, azaz 1 INR-ről 1,5-re… Ugye-ugye? Mindjárt jobban meggondolod, hogy akarsz-e írogatni ilyen horribilis tarifa mellett!
Igazából mindkét helyszín közel van Mumbai-hoz, legalábbis autóval, mi pedig az egyszerűség és leginkább időhiány végett inkább ilyen formában vágtunk neki neki az utazásoknak, mintsem megkockáztattuk volna a távolsági autóbuszok menetrendjeinek megbízhatóságát. Nashik papíron 162 km-re található Mumbai-tól Észak-Keletre, a guglimaps által feldobott két és félórás menetidő viszont erős túlzás, már olyan értelemben, hogy szerintem a legjobb közlekedési körülmények mellett is nehéz lenne ezt az etapot 200 percen belül teljesíteni.
Az utak elnevezése pl: Eastern Express Highway, National Highway igen csalóka, mivel ezek csengése bármennyire is menőnek tűnik, a valóságban messze vannak az otthoni autópályák színvonalától és akkor még nem is egy osztrák vagy német autobahn-nal hasonlítottam össze azokat. Az addig még stimmel, hogy minimum két sáv található / menetirány, és jól észrevehetően – értsd beton tömbökkel – vannak elválasztva ezek egymástól, de az utak minősége – már ahol van aszfalt – enyhén szólva is botrányos. Simán vannak olyan szakaszok, ahol nagyjából 3 km/h-val tudsz haladni, hogy ne legyen borítékolva egy komplett futómű csere a semmiből előbukkanó félkutyányi kátyúk tömkelegétől. És a legnagyobb baj, hogy az egyik pillanatban még egy viszonylag jobbacska úton haladsz, majd egy szemvillanás alatt ott találod magad az aknamező közepén. Külön bónusz élményt nyújt ezek időben történő kiszúrása sötétedés után.
Még érdekesebbé teszi szitut, hogy az utakat igénybe vevő járművek skálája rendkívül széleskörű, ami ugye az állati erővel meghajtott kordéktól kezdve a mezőgazdasági monstrumokon és konténerszállító kamionokon át a felső kategóriás BMWk-ig és Audik-ig terjed. Autópályán is. (Az úton flangáló teheneket lásd picit lentebb...)
És ugye mindezen, már egyébként is expert vezetői tudást igénylő körülményeken felül jön az igazi kihívás, azaz életben maradni a kaotikus közlekedési helyzetekben. Követési táv 2m, balról-jobból előzés sima ügy, tükörbe nem nézés sávváltás előtt, belső sávba behúzódó teherautó ledudálására tett hasztalan kísérletek, keresztben átrohanó gyalogosok, úton héderelő tehenek stb... Ja igen, és ezek a gyorsforgalmi szakaszok az esetek túlnyomó részében fizetősek(!), így időről időre még kisebb sorok is föltorlódnak a kapuknál. Szóval nem csodálkozok, hogy 80 km/h fölött csak az igazán elszántak szoktak haladni, rám így is többször hozott frászt a csupán pár centin/tizedmásodpercen múló balesetek elkerülése…
Szóval kész élmény autópályán utazni. A slusszpoén pedig miután beérsz a városba: Mivel az indiai címeknél általában hiányzik a házszám, a helyett inkább csak valamilyen nagyobb/feltűnőbb objektum + az utca neve van megadva, így máris nagyobb kihívás bizonyos helyszínek – esetünkben szállás – megtalálása, ennek fényében azért egy laza 4 órába beletelt mire odaértünk Nashik-ba.
Standard helyi utcafront.
Innentől szerencsére csatlakozott hozzánk az idegenvezető, akinek csupán arra korlátozódott a szerepe, hogy odavezessen minket a borászatokhoz. Ettől függetlenül felettébb hasznos szolgálatot tett így is, mivel az útjelző táblák a milliós nagyvárosokon kívül ritkán jelölnek meg egyéb úti célt, azokat is általában szanszkrit karakterekkel. Ami azért sem túl célravezető mivel a helyiek egy része is csak a latin betűket ismeri/használja, nem beszélve a hozzám hasonlókról, akik meg kizárólag a Rúpia jelét (₹) ismerik.
A vidéki környezet egyébként igencsak pazar, az autóból kiszállva megcsapott a Mumbai-ból olyannyira hiányzó friss levegő, a természet illata, hirtelen úgy éreztem, mintha a Balaton-felvidékre teleportáltam volna, szerintem az alábbi képekről is nehéz elhinni, hogy Indiában lett lőve, nem pedig otthoni környezetben.
Szombat délutánra mindössze csak egy borvidék látogatása volt tervezve, így azért nem siettük el a dolgot, módszeresen végigkóstoltuk a helyi készítésű – eredetileg francia tőkékről származó – és nem mellesleg igen finom borokat. A helyi érdekesség, hogy errefelé el van tolódva a szezon az éghajlatnak köszönhetően, így csak március táján szüretelnek. Korábban úgysem szükséges, hiszen európai értelemben vett télről errefelé csak hírből hallottak.
Hogy érti azt, hogy már végigkóstoltuk „mindet”?
Az éjszakát a már előzőleg befoglalt nashik-i motelben töltöttük, aminek külön jellegzetessége az volt, hogy a fürdőszobája (inkább fürdőkabin) láthatólag utólag lett odapakolva, szóval afféle plasztik mobil toytoy-wash’n’go hangulatot kölcsönözve ezzel. Gondolom, ha nagyon összekoszolódik, akkor egy daruval hipp-hopp lehet cserélni, így nem kell várni a következő vendégnek a szoba átvételére.
A túrát és a szőlő alapú zamatos, enyhén bódító hatású italok kóstolását másnap délelőtt folytattuk két szomszédos borászat felségterületén. A vidék továbbra sem hagyott maga után semmi kivetnivalót, lankás dombok, kisebb-nagyobb tavak, szőlőtőkék, mindezt megkoronázva a friss szellő illatával. A borászatoknál pedig igen szépen kialakított kerthelyiségekkel várták a megfáradt utazókat. Meg minket is.
Késő délután vágtunk neki a hazaútnak, tehát annak túlnyomó részét naplemente után voltunk kénytelenek megtenni, így a már előzőekben taglalt remek közlekedési viszonyokat ezúttal még rázósabban élhettük át, szó szerint. Szerencsére egyben hazaértünk rossz 4 óra alatt, pár kátyún kívül nem hajtottunk át semmin és senkin, pedig több tehén és ember is próbált a kerekek alá kerülni. A legérdekesebb látvány az autópálya közepén üldögélő és fejét fogdosó csávó volt, magam részéről balesetre gyanakodtam, de a sofőr szerint ez egy bevett módszer a segítőkészen félreálló autósok kifosztására. Én hittem neki – elvégre ő a helyi – szóval nem álltunk meg, de azért elgondolkodtam rajta, hogy bármi miatt is ült ott a jóember a pálya közepén, nem egy életbiztosítás, amit csinál…
Így végződött hát a nashik-i zarándokút, ha valaki véletlenül Mumbai és vonzáskörzetében kíván eltölteni pár napot, annak jó szívvel merem ajánlani, már csak a táj miatt is. Borkedvelőknek pedig egyébként is illik ellátogatni ide, ha már a helyiek nemes egyszerűséggel „India borfővárosának” tartják Nashik-ot.
Aztán teltek múltak a napok, két hétre belekóstoltam a koppenhágai őszbe, és hirtelen eljött november közepe, amikor is egy péntek délelőtt munkatársaimmal hirtelen felindulásból elhatároztuk, hogy másnap elmegyünk piknikezni (na jó, csapatot építeni). Márpedig ha piknik, akkor illik elhúzni Mumbai-ból, viszont figyelembe véve, hogy tényleg csak 1 napról volt szó, így valami közeli helyet kellett találni, hogy ne autókázással teljen a nap háromnegyede. A választás pedig az általam eddig teljesen ismeretlen Kelwa Beach-re esett, de ugye már a nevéből lehetett következtetni a tenger közelségére, így nyilván nem tiltakoztam annyira. Csak, hogy ne menjek totál véletlenre, gyorsan rá is kerestem neten, hogy merre is van ez, és valóban, Mumbai-tól alig 90km-re Északra, a tengerparton húzódik ez a pár km-es rövidke partszakasz.
Az odaút részleteivel most nem untatok senkit, kb hasonló viszonyokat kell elképzelni, mint Nashik felé menet, annyi pozitívummal, hogy ezúttal közelebb mentünk és sikerült a kilencvenpár km-t 3 óra alatt abszolválni – egy irányban. Pedig megint kihasználtuk az odavezető nemzeti autópálya összes előnyét is, mindegy.
És igen, a part környékét megpillantva elillantak a kétségeim, ez tényleg olyan, mint amilyennek elképzeltem, kivételesen nincs semmi csavar a történetben. Persze aztán lett, de tényleg csak egy két apró részlet passzolt hülyén a többihez. Viszont alapvetően rendben volt a hely, pálmafák mindenfelé, enyhe tenger illat, friss levegő, homok, napsütés, nyugalom.
Hamar kiderült, hogy ez egy amolyan lokálpatrióta hely, kizárólag indiaiakkal találkoztunk itt, zéró külföldi, zéró angoltudás a helyiek részéről, persze ha van tolmács a csapatban – márpedig akadt szép számmal – akkor utóbbi nyilván senkit nem érdekelt. Hamar kibukott persze megint egy olyan fura indiai szokás, hogy tök jó, itt a beach meg minden, de attól függetlenül mindenki inkább a medencében csobbant. Ennek okát először azzal magyaráztam, hogy az indiaiak alapvetően nem tudnak úszni. Legalábbis elég ritka képesség errefelé. Egyik munkatársam mondjuk büszkén újságolta, hogy ő bizony kiskora óta tud úszni, és ezt megvillogtatva valóban olyan gyönyörű kutyaúszást produkált 10m-en keresztül, hogy ilyet még tényleg nem láttam senki emberfiától.
Gandhi 3 bölcs majma nem hall, nem mond és nem lát gonoszt...
Aztán jött a másik csavar, mindenki beugrál a medencébe, igen ám, de ruhástul. Farmer, póló stb… Hm… Na mindegy, nem értem, már úgyis kezdem megszokni ezt az érzést... Akkor nézzük inkább a tengert. És igen, itt is hasonló kép fogadott, a nők száriban, a csávók hosszúgatya + trikóban romboltak a hűs habokba. Hát jó, engem nem érdekel, most itt én leszek a mumus, és akkor is levetkőzök fürdőgatyára. Néztek is rendesen, hogy mire készülök. Hát csobbanni!
A nőknél még úgy ahogy megértettem, hogy nem hordanak bikinit, elvégre alapvetően nagyon zárkózottan öltöznek, de férfitársaim esetében azért rendesen kattogott az agyam, hogy most akkor miért kell szénné izzadni a pólót és a farmert a tűző napon. Utóbb aztán sikerült részben megfejteni a rejtélyt: ugye Indiában kevesebb a világos bőrű egyén mint a barna, így nyilván Európával ellentétben az alap szépség ideál ha valakinek minél világosabb a bőre. Erre pedig kényesen vigyáznak a helyiek – igen, a munkatársaim is -, nyilván nem fognak félmeztelenül rohangálni a napon, még a végén lebarnulnának. Legalábbis erre a következtetésre jutottam, de azért lehet, hogy más okok is megbújnak itt a háttérben. Majd később lehet, hogy rájövök.
Egyetlen negatívummal találkoztam csupán itt, ami sajnos úgy tűnik, hogy India szerte elterjedt jelenség. A szemetelés. Azt hiszem, az alábbi kép többet mond minden szónál. Kár érte, mert egyébként abszolút rendben lenne a környezet.
Mondjuk a kóbor ebeknek így is bejött.
Viszont felhívták a figyelmünket, hogy van a közelben egy várrom, amit érdemes megnézni. Fel is kerekedtünk negyedmagammal – a többiek az ebédet követő kajakóma áldozatai lettek – hogy megcsodáljuk az erődítményt. Hát őőő… nem erőd ez, inkább csak afféle őrtorony, de tény, hogy tök jól mutat a tengerparton.
Itt nyilván elkattantak a kötelező pózolj „várrommal, illetve tengerrel a háttérben” fotók, majd kicsit rám jött a másszunk falat hangulat is. Ezt követően mindenki kiélhette az okostelója makro módú fotózását a környék igen gyönyörű növény és állatvilágán. És persze hamarosan itt is megjelentek a környék csúcsragadozói, a Mumbai szerte jól ismert kóbor kutyák, szigorúan mind egy fajból való így ránézésre. Egyébként hihetetlen, hogy milyen szinten nem érdekli őket az emberek jelenléte, kb totál ignorálnak mindenkit, akárcsak városi rokonaik. (Ezen tulajdonságukért felettébb hálás vagyok, ugyanis pár hete Mumbai-ban, egy elhúzódó parti után hajnali négykor hazafelé caplatva a semmiből megjelent mellettem 8db kutyuli. Először azért rendesen megugrott a pulzusom, hogy mire készülhetnek, de aztán szépen lassan ellavíroztak mellettem, gondolom mentek tovább vadászni – értsd feltúrni a messzebb lévő szemétkupacokat is.)
Nem sokkal ezután összeszedtük a cuccainkat, meg a békésen szendergő többieket is, és egy laza délutáni sört bevágva nekivágtunk a Mumbai felé vezető útnak. A trip hazáig a szokásos közúti malőrökkel megspékelve zajlott, ezúttal szerencsére senki nem kívánta elüttetni magát, és csak egy-két autó jött ki elénk a pályán az előzés előtti utolsó pillanatban, szóval semmi különösebben említésre méltó affér nem történt.
A jövőben aztán igyekszem félretenni a kényelmes hozzáállást és végre kipróbálni milyen is egy igazi indiai vonattúra, látnivaló éppen akad elég a szélrózsa minden irányába. És persze már szövögetem terveimet a jövő évre is, hogy milyen belföldi illetve külföldi helyszíneket érdemes meglátogatni, ha már Távol-Kelet is itt van karnyújtásnyira. Úgyis csupa érdekes dolgot hallok Páldi Zoli barátomtól, hogy mi folyik még Keletebbre, akinek adomáit ezúttal is ajánlok figyelmetekbe. Alapvetően annyit érdemes tudni az úriemberről, hogy önkéntesen vonult Indonéziába egy évre, és olyannyira megtetszett neki a vulkánok és fehér homokos tengerpartok hazája, hogy azóta kénytelen volt meghosszabbítania a vízumát. Legkevésbé sem hétköznapi kalandjairól itt olvashattok.
Én pedig hamarosan hazalátogatok magyar földre, december első pár hetében igyekszem kiélvezni a hazai tél/lét összes előnyét, hogy aztán ismét jól feltöltődve vághassak neki a 2014-es mumbai-i új évnek.
