Mielőtt már úgy tűnne, hogy végleg beszippantott a munka feneketlen tengere, leszögezem, hogy nem adtam föl a harcot és igenis van kedvem helyzetképet festeni az indiai télről. Mondjuk nem panaszkodom az idő múlására sem, az elmúlt pár hét olyan sebességgel repült el fölöttem, mint hazafelé menet a Mumbai-München járat Budapest fölött. Szóval beindult az új esztendő, az ünnepek után hirtelen mindenki rájött, hogy a karácsonyi ejtőzés sem tart örökké, megint nincs világvége, és gyorsan csináljunk meg mindent, amit már valójában az év vége előtt is késő lett volna befejezni. Igazi daráló. Legalább találtam némi párhuzamot az indiai és magyar mentalitás között.
Persze a panaszkodástól még távol állok, hiszen Mumbai-ban most van az európai értelemben vett tavasz, nappal 28 fok + non-stop sunshine, éjjel 17-18 fok és a Nap délután 6 körül kezd lemenni. Nem mintha otthoni látogatásom folyamán bármim is lefagyott volna decemberben, de ez azért eggyel közelebb áll a szívemhez. Legutóbbi hétvégén már kénytelen voltam elővenni éjszakára a takarómat is, pedig emlékszem szeptemberben még a fene sem gondolta volna, hogy hasznomra válik majd egyszer. Akkor totál úgy éreztem, hogy csupán az igen magas szintű eladó rábeszélésének estem áldozatául, amikor rám tukmálta, most meg kiderült, hogy mégsem a levegőbe beszélt. Emellett, ha kimozdulok otthonról az esti órákban, már kifejezetten jól esik fölvenni a huszármentémet is, mivel a Nap hiánya azért jelentősen csökkenti az ember komfortérzetét. Persze a helyiek is reagálnak a téli időjárásra, a riksások pulcsit vesznek esti műszakra, a portásoknál bevett szokás a sál körbe tekerése az áll és fejtető körül a füleket befedve, és szintén vicces látvány, amikor pár helyi csávó kabátban álldogál a délutáni napsütésben, hogy ne fázzon.
Szóval igen, végre nem izzadsz meg az utcán a szimpla lélegzetvételtől, nem rohad rád minden cuccod napjában többször is, és nem penészednek meg a szekrényben tárolt ruháid sem a 95%-os párában. A helyiek szerint ez az időjárás marad február végéig, utána lesz egy durván meleg március-április, és májustól üt be a pokol. Állítólag az utána hirtelen beköszönő monszun első két hete még enyhén frissítő, pára ide vagy oda, csak kár, hogy azután egészen szeptemberig esni fog. Na, majd kiderül.
Múlt héten valami muszlim ünnep leledzett errefelé, az össze kisebb-nagyobb templomuk ünnepi kivilágítást kapott, és erről végre eszembe jutott, hogy már régóta szerettem volna megosztani a csodaszép imára hívásukat, amit az év összes napján, napi 5 alkalommal lehetőségem nyílik kiélvezni. Az első általában hajnal 5 körül hangzik el és hála a modern technika vívmányainak, mint például mikrofon és erősítő, ez persze kilométerekre elhallatszik:
A „refrén”-t van, hogy eggyel nagyobb elánnal énekli az úriember – becsületes nevén a „müezzin” - , bár az is több mint valószínű, hogy nemcsak egy önjelölt Pavarotti szokta mind a heti 5x7 alkalommal megszólaltatni ezt a fenséges összhangzatot... A dallam íve nem mindig ugyanez, van, hogy kicsit átvariálják, a kedvenc előadómat sajnos még nem sikerült rögzítenem, de amint megtörténik, örömest megosztom majd azt a felvételt is. Külön szerencsésnek érzem magam, hogy nagyjából két mecset között lakok, így mindkettő imára buzdítását élvezhetem akár egyszerre is, kánonban... Annak köszönhetően, hogy viszonylag jól alszok, a hajnali énekre általában nem ébredek föl, a többit viszont nehéz nem észrevenni, ha épp itthon tevékenykedek. Az első itt töltött néhány hétben még azért jobban zavart a dolog, föl is merült bennem, hogy szép dolog ez meg minden, de ugyan ne akarják már az én torkomon is letuszkolni a vallásukat. Aztán úgy fokozatosan megszoktam, hogy itt igenis közszemlére teszik a hitüket, ezzel is hozzájárulva a város végtelen sokszínűségéhez. Én meg válaszolok rá jó hangos metállal, csak, hogy nekem is legyen mit mutogatni a közelemben élőknek.
Az elmúlt 1 hónapban eléggé rákaptam az utcai kajákra. Lehet, hogy külsőre nem tűnnek túl bizalomgerjesztőnek a kifőzdék – pár esetben asztal + rezsó kombinációk – de általában olyan jó illat lengi körül őket, hogy a kíváncsiság egy idő után legyőzte az óvatosságomat. Meg különben is milyen már, hogy „helyi” létemre nem akarom megkóstolni a helyi specialitásokat?! Ugye arról nem is beszélve, hogy a munkatársaim is gyakran kimennek az irodából kajálni, így egyik alkalommal gondoltam becsatlakozok én is „ugyan mi bajom lehetne?” alapon. (Jó, ebbe nem megyek bele, elég rút betegségről lehet hallani India szerte, de azért nem élhetek burokban két évig.) És igazából két igen kellemes meglepetésben volt részem. Először is a street-food valami eszméletlenül finom, másodszor meg egy főétel ára bőven 200 HUF alatt van, és gyanítom, hogy az üzleti negyedből kimozdulva ennek akár feléért is simán megkapnám ugyanezt. Azóta meg is találtam a favorit kajámat, ami a dosa elnevezésre hallgat.
A dosa eredetileg egy dél-indiai eredetű étel, az alapja egy palacsintatészta szerű massza – 4:1 arányban rizs és fekete lencse szétmorzsolt és vízzel hígított kombinációja – amit sütőlapon kör formájúra egyengetnek, és mindenféle földi javakkal, vajjal, zöldségekkel, sajtokkal és fűszerekkel megspékelve varázsolnak rettentő finommá. Az ízpaletta úgy kb 40-50 különböző összeállítást tartalmaz az alap kiválasztása és a feltétek függvényében. Kb mint ahogy otthon a kiválasztod rendelésnél Don Akárkinél, hogy paradicsomos, tejfölös, vagy akármilyen más alapú pizzát szeretnél és milyen extrákkal. A folyamat a sütőlap tisztításától egészen a dosa tálalásáig tart, viszont mindössze pár percet vesz csak igénybe.
És persze, azóta több dosa sütödét is végigjártunk már mire megtaláltam a kedvenc lacikonyhámat. Viszont ennél az árusnál nem érdemes nagyon eltávolodni a pult mellől, mert a környező fákon átlag 200 galamb lébecol és ha fel akarnám írni egyenletben, hogy a fák alatt elhaladva, 15m2-en, 200 galamb napi x anyagcsere végtermék ürítés esetén hány %-ban talál el téged, vagy a kajádat, akkor ez hirtelen nem is tűnik olyan elképzelhetetlennek. Saját tapasztalataim alapján az esély valahol 8-10% közé esik… Az pedig már csak a slusszpoén, hogy ezen utcában több bolt elnevezésében is szerepel a „lucky” szó, a kérdés már csak az, hogy vajon ezek a nevek a galambok idetelepülése előtt vagy után születtek? Na mindegy, ez igazából részletkérdés, inkább jöjjön két rövidke videó arról, hogyan is kell elképzelni a fentebb leírtakat élőben:
Szerintem tuti lámpalázas volt a szakács, mert ennél nemcsak gyorsabb, hanem precízebb is szokott lenni, és normál esetben nem ragad oda a cucc a sütőlaphoz. De mindez mit sem számít, mert az íze viszont megint csak kifogástalan volt, jól belakmároztunk Konrad-dal, mielőtt visszatértünk volna az irodába.
Ja igen, jelenleg egy ideiglenes irodába vagyunk átpakolva, mert épp felújítják a miénket, így elvileg április vége felé talán – abból következtetve, hogy az átadás február végére lett bejelentve – vissza is tudunk menni. Érdekes egyébként, hogy amíg maguk az irodaházak kívülről és belülről egyaránt normálisan néznek ki, addig az azokhoz tartozó lépcsőházak, valahogy nem képzik részét az egésznek, legalábbis takarítás szempontjából biztos, hogy kiesnek a szórásból. De nem baj, így legalább sikerült lencsevégre kapnom ezen átmeneti irodaház egyik ebét – minden jóravaló irodához tartozik legalább 1 „kóbor” kutya – amely nemes egyszerűséggel a lépcsőházban lakik. Nevet még éppen nem adtunk neki, de nagyon aranyos, ahogy édesen aluszik a lépcsőfordulóban a szétdobált cigicsikkek között. Ha meg valaki közel megy hozzá, akkor light-osan csóvál is. A földszint és első emeleti forduló a kedvenc alvóhelye, gondolom, mert itt néha van tárasága, mivel az előzőleg említett cigicsikkek a kijelölt dohányzóhelyet is szimbolizálják egyben.
A fehér jószág.
Viszont nyilván nem csak melóból áll az élet, továbbra is heti háromszor járok crossfit edzésre, egyre jobban élvezem, főleg amikor edzés után a zuhanyzás is komoly kihívásokkal jár, mivel képtelen vagyok megemelni a karjaimat. De hát pont ez benne az élvezet. Illetve, hogy azért abba se puhuljak el, hogy autóval hordják a fehér seggemet Lake Homes és az iroda között, az estek 95%-ban gyalog közlekedek a lépcsőkön. Ami az ötödik emeleten található office esetében még nyilván nem egy kihívás, viszont hazaérve annál viccesebb felkaptatni a tizennyolcadikra…
Legutóbbi héten nagyon megörültem, amikor az észt expat sorstársaim – Sergei és Victoria – bejelentették, hogy találtak falmászó komplexumot a neten, és a megadott telefonszámon valóban elérhető volt egy figura, aki megerősítette, hogy röpke 9km-re északra – nyilván még Mumbai belterületén – tárt karokkal várják a lelkes érdeklődőket. Mi pedig szombat késő délután rá is szántuk magunkat, hogy megnézzük a saját szemünkkel is. Csupán azért nem napközben, mivel elég indiai a hely nyitvatartása: reggel 8-tól 10-ig, este pedig 6-tól egészen fél 9-ig is fogadnak akár… És íme, az első kép, amikor is megpillantottuk az objektumot:
Az "ojjektum"...
Egyébként ez egy sulinak az udvarán található, és valóban messziről nem nyújtott túl impozáns látványt, így úgy döntöttük megnézzük közelebbről is:
The Wall
Hát igen, mit is mondhatnék. Mondjuk ahhoz képest, hogy Mumbai-ban nem tudunk másik pályáról, így ez pont tökéletesen megfelelt a célra a maga kb 14 méteres magasságával. Egyébként nem muszáj kötéllel biztosítva mászni, ha csak boluder-ezel, azaz max pár méter magasra mész föl, de azért ezeken a szivacsokon tökéletesen látszódott, hogy 3 méter magasról leesve nem mentenek meg a bokaficamtól. A fogások meg itt-ott mozognak, volt, hogy valamelyiket lerántotta az egyik lelkes kísérletező 6-8 méteres magasságban. Ugye ilyen esetekben tud hasznos lenni a biztosító kötél.
Szóval jól elbohóckodtunk – na jó, az észtek másztak rendesen én meg elbohóckodtam – pár órát, láttunk pókot megszégyenítő ügyességgel mászó indiai csávókat, egészen pontosan kettőt is. Amit pedig ebből nagy biztonsággal le lehetett szűrni, hogy errefelé a sportág azért még bőven nincs annyira elterjedve, mint pl Európában. Az ár viszont vicces, 50 INR (mai árfolyamon: 180 HUF) ha kötéllel biztosítva szeretnél mászni, boulder-ezni meg ingyé lehet…
Így múlik tehát az idő mostanában Mumbai-ban, viszont január utolsó hetére meg nyertem egy újabb utazást Koppenhágába, a főnök kérésére, így utolsó soraimat már dán honból írogatom. Pedig nagy erőkkel lobbiztam, hogy majd inkább márciusra essen a kiruccanás, de sajnos a döntés ezúttal nem az én kezemben volt, ergo tegnap este már szedtem is a sátorfámat. Titkon pedig már röhögtem a markomba, hogy ezen a télen megúsztam a mínuszokat... Nem jött be. Tegnap képest itt 37 fokkal hidegebb van és ehhez hozzáadva az itt meglehetősen gyakori heves széllökéseket bizton állítom, hogy K hideg van. Na, majd így iszok előre minden medve bőrére ezután…
