Az alábbiakban összeszedtem az elmúlt napok küzdelmeit a helyi informatika/technikai világ útvesztőiben:
Apróbb örömök az irodában: Igazából egy szavam sem lehet, legelső nap megkaptam a lap-topomat az indiai SIM kártyámmal egyetemben, hétfőre pedig már a saját helyemről tudtam belogolni. Emellett sikerült átállítani a preferált billentyűzetet magyarra - itt ez nem két kattintás volt... -, sőt, szereztem billentyűzetet, monitort, és egeret - bár utóbbi már pénteken is volt, csak hétfőre eltűnt az asztalomról. Kedd délután végre jóváhagyta a system administrator a pendriveomat - mert a nélkül, ugye nem ment - így végre megnyílt az első kommunikációs csatorna a külvilággal – hiszen Fészbúk, Dzsímél, Blogponthu és társai nyilván „biztonsági” okokra hivatkozva nem nyithatóak meg - a kedvemet pedig az sem szegte, hogy reggelre amúgy eltűnt a székem. Mint utóbb megtudtam az itt vándor tárgy, kivétel, ha a hátuljára jól látható és nehezen leszedhető formában ráapplikálod a nevedet. Na, majd ha találok valahol egy jó kis fancy széket tuti megbillogozom!
Szerdán igencsak igen gyümölcsöző napom volt, több sikeres akciót is elkönyvelhettem: végre átengedte az IT security, hogy a gugli toolbar legyen a preferált kereső, és hosszas kérlelés, kutakodás, megkerülés után beengedett a dzsí-mail is. Illetve a nap fénypontjaként sikerült rávennem az egyik jófej IT-s arcot, hogy telepítse már föl a Gugli Krómot - ha már ez a CRM rendszerünk preferált böngészője -, ugyanis valami megmagyarázhatatlan okból kifolyólag (értsd: IT security...) tiltó listán van, szóval elviekben senkinek sem lehet fönt. Ezzel szemben emlékszem, amikor még legutóbb a dánok tartották a webexet Koppenhágából, persze ők is mind Krómmal nyomultak, szóval erről ennyit. Alapvetően amúgy az a baj, hogy kizárólag a rendszergazda jogosult programot föltenni a gépre, így még akkor is külön be kell vonni a servicedesk-et, ha véletlenül nem tiltott programot szeretnél installálni.
A következő harc az asztali telefon csatarendbe állíttatása lesz, amihez megint csak egyik feljebbvalóm jóváhagyása kellett, azt megszerezvén pedig máris lehetett push-olni az IT-t, hogy akkor mikor is tervezik idehozni? Nap végéig persze még semmi válasz nem érkezett, kíváncsian várom a fejleményeket. Itt egyébként az egyik helyi IT-s figura volt az első ember, akinek megjegyeztem az arcát, így bármennyire is próbál elsunnyogni mellettem napközben, mindig igyekszem letámadni egy fondorlatos kérdéssel. Többel fölösleges, egy napra, egy válasz bőségesen elegendő.
És így tovább, napról napra mindig kitűzök egy-egy apróbb célt, hogy egyre inkább testhezállóbb legyen a kis munkaeszközöm. Vannak "nagyobb" kaliberű task-ok is, pl: jó lenne, ha mondjuk a C:\ meghajtót engedné megnyitni, tekintettel arra, hogy ez az egyetlen hard-drive/partíció van a gép(b)en.
A heti kedvenc: az asztali fiókom kulcsát kértem az illetékesektől - megelőzendő egyéb cuccok eltűnését -, amire azt mondták, hogy az "asztalos" (idézem: "carpenter") sajnos jelenleg nem elérhető, majd holnap meglátogat a helyemen...
Az a bizonyos FRRO bigyó:
Mielőtt elhagytam Magyarországot, úgy gondoltam, hogy az egy évig érvényes munkavállalói vízummal – amihez ugye megint csak nem volt sétagalopp hozzájutni - már igazából megszereztem a mindent ütő joker kártyámat Indiához, így ezek után akármilyen gondom-bajom lesz, majd csak fellibbentem és hirtelen minden kapu kitárul előttem. Ez a tévhitem egészen addig bontogatta szárnyait a fejemben, amíg az itteni adminisztrátor csaj át nem küldte az ún. FRRO dokumentum eljárási folyamatát. Kiderült, hogy a vízum csupán egyike, eme bűvös négybetűs izé alappilléreinek. Gyakorlatilag ez egy bevándorlási igazolás, amivel te valójában regisztrálod a vízumodat, és ezek után maga a vízum csak egy másodlagos dolog lesz a kezedben - bár azért még kell, mint ahogy minden más. De abban az esetben, ha el kívánod hagyni Indiát, később vissza akarsz térni, vagy bármilyen hivatalos személy megállít, akkor ennek az 1 oldalas FRRO igazolás eredeti példányát kell felmutatnod – másolat kuka – vagy ennek hiányában mehetsz egyenesen a helyi rendőr főkapitányságra… Az admin leányzó annyit mondott, hogyha esetleg elveszne ez a doksi, akkor azonnal rendőrségi jegyzőkönyvet kell fölvenni és haladéktalanul intézni a pótlását.
Szóval ennek tudatában készültem föl a keddi napra, amelyet már előre jól megkoreografáltak: én először is lepecsételtetem az eredeti szerződésemet oldalanként, lefénymásolom, a másolat első és utolsó oldalát pedig újfent lepecsételem a HR-rel, ettől lesz „eredeti másolat” (??). Amellett, hogy nyilván viszem majd magammal az útlevelemet, szükség lesz még a vízumom, az útlevelem és az útlevélbe nyomott belépési pecsét 3-3-3 másolatára – utóbbi jó esetben egy lapon van a vízummal - és ugye arra a 4db 4x4cm-es fényképre, amiket szerencsére még pénteken beszereztem. Ha ez mind megvan, akkor ezeket leadom az adminisztráción, ők pedig majd hozzárakják azt a másik 4 számomra teljesen ismeretlen dokumentumot, amiket a bevándorlási hivatal ír elő. És ezek után már csak annyi dolgom maradt a felkészüléssel, hogy ki kell töltenem az online regisztrációs lapot a honlapukon, és mindössze 1 példányban kinyomtatom azt. Hétfő délután 1-kor kezdtem neki az online form kitöltésének, jöttek a már megszokott kérdések, pl: az állampolgárságomhoz, hogyan/mikor jutottam hozzá? van e pakisztáni felmenőm a családban? szolgáltam-e a haditengerészetnél? mi lesz az állandó lakcímem idekint? (ezt honnan tudjam, amikor először az FRRO-nak kell meglennie?) stb… Már simán megy fejből a vízum meg az útlevél számom, lassan az is, hogy melyiket mikor adták ki és meddig érvényesek.
Na, miután minden kérdésre válaszoltam, akkor a tovább gomb megnyomásával átirányított egy olyan oldalra, hogy töltsek fel egy képet magamról – kötelező jelleggel -, aminek ugyanannak kell lennie, mint amit viszek 4 példányban. Jó, irány a scanner, utána pedig ki kellett vágni útlevél méretűre (4,5x3,5 vagy 3,5x3,5 cm) és feltölteni. A céges gépeken ugye a legkorszerűbb fotó szerkesztő program az a Paint, szóval el kellett szórakozni vele mire szemmértékre sikerült mindent pont ekkorára szabdalni (más méretet tényleg nem fogadott el a honlap). Na zsír, akkor már csak időpontot kellett foglalni, klikk, és itt fagyott meg először az oldal. Még jó, hogy már felkészültem erre és előzőleg elmentettem az ideiglenes azonosító számomat, így gyakorlatilag csak újra meg kellett nyitni az oldalt és fagyás… na jó, lassan jó lenne ha működne. De nem, ezután 2 óra hosszára ismételten megvolt a programom, hol az elején, hol a közepén, hol megint az időpontfoglalásnál írt ki hiba üzenetet, de végül, nagyjából úgy tizenharmadjára sikerült. Na, ez is megvan.
A haditerv pedig a következő volt: kedd reggel 8-kor találkozok az egyik adminisztrációs munkatársammal, és céges taxival áthúzunk a bevándorlási hivatalba szigorúan jó korán, úgy 9 körül, hogy ne legyenek előttünk vagy százan. Leszámítva, hogy fél órás késéssel indultunk, és az előzőleg 45 percesre saccolt út a reggeli forgalom miatt másfél órára nyúlt, végül 10-re oda is értünk. Ide már egyedül kellett bemennem, mert indiaiak nem jöhetnek föl, kivétel, ha itt dolgoznak.
Szóval először regisztráció a spirálfüzetbe a földszinten, itt kapsz akkor egy látogatói kártyát. Utána föl a harmadikra, ott sorban állás a bajszos hivatali munkatársnál, aki leellenőrzi, hogy minden papírt elhoztál-e (azt nem, hogy rendben vannak-e, az már a következő checkpoint lesz). Mivel minden jóravaló indiai hivatalnok szereti fitogtatni valójában nem létező hatalmát így ez is mogorván visszakérdezett, hogy „Hotel proof?”, mármint adjam oda annak a bizonyítékát, hogy én most nem a híd alatt lakok. Még jó, hogy reggel kinyomtattuk a hotel confirmation-t is – nekem nyilván eszembe sem jutott volna – így csak mutattam neki, hogy pont az a papír, amit utoljára nézett az az. Rázta a fejét, hogy nem, neki „proof” kell. Na persze, neki bizonyíték kell nem ígéret… Igen, mondom, de ott van a tetején a nevem, hogy nekem lett lefoglalva. Na erre már a köztes fejrázás jött válaszul, utána mutatta, hogy mehetek tovább. A mellette ülő nő is megnézte az útlevelemet, majd ráírt a paksamétám első oldalára két számot és utána már a mögöttem jövőtől kérte a papírokat, ergo én mehettem tovább. Na de merre? Kérdésemre csak mutogatott a szemközti folyosó felé.
Találtam egy nagyobbacska váró szobát, amiben végre be volt kapcsolva a légkondi, a végében PC-k a fal mentén 11-től 16-ig számozva. Innen nyílt egy másik szoba, amelyikben megtaláltam az 1-től 10-ig tartó számozású gépeket is, egyébként minden gépnél ült is egy-egy ilyen egyenruhát viselő hivatalnokok. Az előző, nagyobb váróban helyet foglaltam, mivel senki nem mondta, mit is kellene csinálnom. Aztán pár perc után eluntam, kérdeztem egy mellettem ülő európai kinézetű nőtől, hogy akkor most mi is fog történni? Megkérdezte, hogy melyik az én „counter”-em, azaz pultom? Őőőő….nem tudom, de itt van két szám a papíron. Na az egyik az referált a pult számra. Akkor irány a 13-as. Itt az indiai hölgy kérdezte, hogy hol van a file-om? Odaadtam neki a papírjaimat, de mondta, hogy nem, először kérjek a mellette 3 méterre ülő biztonsági arctól file-t, azaz mappát. Ok, oda is szóltam neki, aki készséggel adott is egyet a mögötte álló kupacból 30 rúpia kenőpénz fejében. Ezután a hölgy leültetett maga mellé a géphez és megnyitotta az adatlapomat – alapvetően ugyanazt, mint amit előző nap kitöltöttem, csak itt még több kérdés volt. Minden adatomat egyesével leellenőrzött a papírjaimból, beírt még pár külső jellemzőmet, majd az arcomba tolta webkamerát és csinált vele egy jó szar minőségű fényképet. Eszembe is jutott, hogy milyen jól eltököltem előző nap, hogy szépen méretre szabjam a scannelt képemet, ami nyilván ennél a pontnál derült ki, hogy teljesen fölösleges malőr volt, elvégre az ő rendszerében nem volt benne. Miután mindezzel végeztünk, közölte, hogy ok, visszaülhetek a helyemre. Jó, és ezután mi fog történni? Várjak. Na de mire és mégis mennyit? Amíg szólítanak. Óóóó, ez idekint a legrosszabb válasz, amit kaphatsz, hiszen ezután náluk van a labda és gyakorlatilag az történik – vagy inkább nem történik – amit ők szeretnének.
Hát jó, éppen azon filóztam, hogy vajon minden férfi hivatalnoknak alapvető előírás-e, hogy bajuszt viseljen, közben nézegettem a még portán kapott vendég azonosítómat, amin a 48-as szám állt. Velem szemben meg egy kanadai csávó ült, egyre türelmetlenebbül kérdezgetve a mellette elhaladó bürokratákat, hogy meddig is kell még várnia? 10 perc, jött a reménytelen válasz mindenkitől, úgy hozzávetőleg 20 percenként. Igyekeztem megértő mosolyt villantani rá, amikor már harmadjára ugyanezt a választ kapta, közben megnéztem az azonosítóját, na, az övé a 4-es volt…
De aztán Fortuna mellém állt, kb másfél órás várakozás után szólítottak a 13-as pulttól, és a kezembe nyomták az áhított papírt. Kérdeztem, hogy akkor most tényleg megvagyunk, mire jött a kedves válasz, hogy „You can leave”. Hurrá! Kifelé menet már inkább kerültem a szemkontaktot a kanadi csávóval.
Hát röviden ennyi egy hivatali formaság intézése errefelé.
