Utazás, meló és edzés. Nagyjából ezekből áll az utóbbi pár hónapom, és áprilisig nem igazán fog változni a szitu. Míg ezeket a sorokat Chennai-ban írom, volt lehetőségem ellátogatni Dubai-ba 4 napra még március elején, aztán hétvégi kiruccanásként átnéztem Pune-ba Gergőhöz, hogy konstatáljam milyen úri körülmények között is tengeti indiai mindennapjait. A hónap végén pedig ismét Koppenhága lesz az átmeneti otthonom, megint csak két hétig. Na jó, mondjuk ezek közül Pune-t leszámítva mindenhová céges ügyben kell mennem, szóval nem non-stop nyaralásról van szó, azért igyekszem minél több kellemessel is összehangolni a muszájt. Lelkesedésem pedig töretlen, bár a vezetőség mindent elkövet annak érdekében, hogy kikezdje a lelki békémet, és csekkolja, hogy mennyi melót lehet még rám pakolni. Mondjuk amíg világjárással jár együtt a dolog, addig nem sikítok. Olyan hangosan.
Szóval dubajolás. Olyan igazán jó nagy falu, kb így lehetne a legegyszerűbben leírni, van egy kétszer 6 sávos út, ami összeköti az emirátusokat, Jebel Ali-tól, Abud Dhabi-ig, meg Sharjah-tól Dubai-ig. És e mellett található minden, ami mondjuk nem meglepő, mivel merő sivatagra épült az egész. Vannak orbitálisan magas, 30-40-50 emeletnyi, iroda- és lakóházak, és minden új építésű azon egyszerű okból kifolyólag, hogy a legtöbb épület az elmúlt húsz évben húzták föl. Van rengeteg menő autó, gyorsétterem hegyek, és persze indiaiak mindenhol. Nem, nem arabok, indiaiak. Tudniillik a helyi lakosság több mint 50%-a indiai vendégmunkás, bár figyelembe véve, hogy India annyira nincs messze innen, az átlagfizetések meg az egekben vannak, ez éppen érthető. Ami pozitívum: feltűnően tiszta a környezet – bár lehet, hogy csak India után tűnik annak - , nem bámulnak rád meredő szemekkel, mert külföldi vagy, és a lakhatást leszámítva minden olcsó, úgy, mint kaja, üzemanyag, tömegközlekedés, szóval a lét. Ellenben alkoholt kizárólag hotelben lehet kapni ha turista vagy, ha meg helyi, vagyis bevándorló, akkor külön szeszvételi kártyát kell kiváltanod a hatóságoktól, és akkor vehetsz az egy-két jól eldugott italboltban is. Jó drágán... A lakhatás meg horribilis áron fut, kb a magyar árak 7-8-szorosa, bár nyilván a helyi fizuból fussa sok mindenre. Magyar vállalkozó hölgyeket egyébként nem láttam. Ellenben jól esett, hogy kedves régi ismerősömmel, Dóka úrral sikerült összehozni egy light-os sörözést utolsó estére, a kilátás a helyszínről elég meggyőző volt:
Bár tény, hogy a fotó minősége kritikán aluli
Napfénnyel megvilágítva nyilván egyszerűbb éles képet lőni
Aztán Dubai-ból hazatérve – már indiai honba – két napot ejtőztem, mármint melóztam Mumbai-ban, hogy aztán végre beüssön a hétvége, én meg börtönéből szabadult madárként meneküljek a nagyváros fogságából. És átvonulhassak a kb 150 km-re lévő másik nagyvárosba, azaz Pune-ba, elvégre úgysem jártam még arrafelé. Bombai-hez képest ugyan eltörpül a maga nem csekély 710km2-es méretével és 6 milliós lakosával, azért nyilván böszmenagy metropoliszról van szó. Érdekessége emellett, hogy 2001-ben még csak 2,5 millióan laktak itt, szóval mohón fölszippantotta időközben a környező települések lakosságát. Külön poén pedig, hogy a helyiek úgy ejtik, hogy „Púnáá”. No igen ám, de előbb még oda is kellett érni…
150 km két nagyváros között otthon nem egy nagy vállalkozás, fölmész a legközelebbi pályára, benyomod a tempomatot, legrosszabb esetben meg két óra múlva meg is érkezel. Már ugye a korábbi bejegyzéseimben taglaltam, hogy itt ez nem egészen így működik, és most nem is kívánom mindezeket megismételni, a lényeg, hogy erre az útra is teljesen jól rá lehet húzni az általános jellemzőket. Ezen felül, a jól megbízható és pofátlanul hatékonyan közlekedő hű sofőröm, Ajay helyett kivételesen csere driver-t kaptam, persze már jó előre szólt a cég megbízottja, hogy olyan embert adnak mellém, aki a) jól beszél angolul, b) úgy ismeri Pune-t, mint a szülővárosát. Hát igen, nyilván szemrebbenés nélkül fogadtam szombat reggel, hogy az arc angol tudása nagyjából 10 szóval kimeríthető, de hát tökmindegy, legalább kárpótol majd a szakértelme. Hát őőő… Még jól eltötymörögtünk a városból kifelé jövet, kiderült, hogy illene tankolni egyet, a keréknyomás sem megfelelő stb, kis-generál szerviz után 1 órával később, hipp-hopp ki is értünk az autópályára.
Aztán Kb 50-60km-ra járhattunk Pune-től, amikor a pályáról lehajtva megálltunk egy az út szélén parkoló teherautó mellett, a sofőr meg az ott ejtőző két tagbaszakadt munkás archoz fordulva hangosan elkezdte mantrázni Gergő címét. Először a két marcona úriember csak értetlenül nézett, majd nagyjából 5 perc hindi-maráti katyvasz nyelven történő heves kommunikációt követően kimondta derék cseresofőröm a kulcsszót: Pune. Erre az egyik szakállas koma feje fölött szinte láttam fölvillanni az értelem villanykörtéjét: „Óóóóó, Púúnááá….” – szóval igen, végre megállapodtak melyik városról is van szó. Nyilván ezután rövid idő alatt konklúzióra jutottak: a két arcnak fingja nincs, hogy lehet odajutni a konkrét címre. Ami mondjuk nem meglepő, én se számítanék másra, ha egy hatmilliós várostól hatvan kilométerre megkérdeznék valakit. De komolyan, még ha véletlenül pont olyan embert is sikerülne találni, aki kivételesen tényleg ismeri a várost, akkor is kissé húzós lenne elmutogatni, hogy: a „65. sugárutat követő kereszteződésből jobbra kifordulva, a harmadik hídon átkelve, a fölüljáró utáni körforgalomból bal kéz felé kijőve, a negyedik lámpás kereszteződést elhagyva fogok majd látni egy átlagos lakóházat, na ott kell kétszer jobbra fordulni, hogy aztán az alagutat követő…” És ugye erre jön még pluszban, hogy errefelé olyan, mint házszám, nincs.
Aztán csak-csak közeledtünk a városhoz – követni kellett a bazinagy Pune táblákat -, gyűltek a lakóházak meg a népek mindenfelé, még két-három gyermeteg útbaigazítás következett - miután a sofőr le akart fordulni a földútra – és teljesen nyilvánvalóvá vált: kettőnk közül ő is pont annyiszor járt már Pune-ban mint én. Szerencsére eszembe jutott, hogy a telómban van beépített GPS – a vezető boldogan föl is kiáltott, hogy „ááá DzsíPíÁrEsz!” - így viszonylag gyorsan sikerült célba érni. Táv abszolválva 4 óra 40 perc alatt.
Mint már említettem, G meglehetősen úri helyen lakik, kb a belső udvar, a lépcsőház, meg a lakás teljes egészében feledteti, hogy Indiában járunk, madárürülék mentes az egész környék, bár utóbbit betudom annak, hogy se galamb, se varjú, se sas nem szálldogál errefelé – Lake Homes-zal ellentétben. Mivel csak egy napot tudtam itt tölteni szombat délutántól vasárnap koradélutánig, így igen feszített programot kellett teljesítenünk. Érkezésem után azonnal lakoma következett, majd meglátogattuk a város közepén található erődöt, ami egészen jól állapotban maradt fenn az utókor számára:
Többször éreztem már ugye, hogy Indiában nem egészen ugyanazt az árat kérik tőlem, mint a helyiektől, de ennyire nyílt, és orbitális különbséggel még nem találkoztam: a helyiekhez képest húszszoros, igen 20x-os pénzt kellett kicsengetni, hogy be lehessen jutni a várba. Nyilván nem az összeg nagyságáról van szó, de akkor is.
A húszszorosak klub büszke tagjai
Teccik érteni?
A koraesti órákban tértünk vissza a város és erődnézésből, ismételt lakmározással készültünk rá az esti duhajkodásra. Pune nem az éjszakai életéről híres, így kinéztünk egy meglehetősen puccos kinézetű partit a helyi est.hu-ról. Itteni szokásoknak megfelelően nagyjából este 11-re érkeztünk meg a helyszínre, hogy egy nagyjából üres, iszonyat steril kinézetű, „drink bar”-ba jussunk. Bár a diszkó szó talán eggyel találóbban leírja a környezetet. Az emberek aztán hamarosan elkezdtek érkezni, nekem meg nem kevés pénzembe került, hogy elviselhetőre igyam a két, fehér alapon csókmintás pólót viselő DJ leányzó repertoárját… Hát továbbra sem leszek lelkes „bár” látogató ezután sem. A klub amúgy egy hotel alagsorában található, így alap, hogy a mellékhelységben posztol egy jól öltözött figura – kinyitja az ajtót, papírtörlőt ad a kezedbe stb… - ilyenkor mindig elszégyellem magam, hogy milyen jó dolgom is van, itt valaki basszus azért kapja a fizuját, hogy éjszakai műszakban a buli végéig a mosdóban álldogálva kiszolgálja a nem ritkán bunkó látogatókat. Nem egy irigylésre méltó „szakma” az tuti. Plusz láttam egy újabb dolgot, amit nem értek, minden piszoár alatt, szépen összehajtogatva 3-3 fehér törülköző volt lefektetve. India, de csodás!
Másnapra igazából már csak egy kiadós tandoori chicken fogyasztása volt betervezve, ezt pedig könnyedén teljesítettük, utána meg nem akartam éjszaka visszaérni Mumbai-ba, így délután 1-re volt megbeszélve az indulás a sofőrrel. Időben el is startoltunk, az első felvonás ugyebár a városból való kievickélésből állt, ehhez újfent igénybe vettük a modern technika vívmányát, hogy visszakeveredjünk az autópályára. Nagyjából egy óra alatt sikerült is a terv, utána le is kapcsoltam magam standby üzemmódba, szokásomhoz híven alvással kívántam elütni a hátralévő időt. Sofőröm heves „You! Sleep!” felkiáltásokkal bíztatott ugyanerre, szerintem pár perc alatt el is szenderedtem. Aztán kb fél órával később valami belső sugallatra kinyitottam az egyik szemem, hogy megnézzem merre is járunk. Nos, derék pilótám, épp akkor készült autópályát váltani - mivel így a legrövidebb az út Mumbai-ba - amivel nem is lett volna baj, igen ám, csak szerencsétlen lazán a hatalmas PUNE táblákat követve kezdett el fölkanyarodni a sztrádára pontosan ellenkező irányba mint kellett volna. Én hangosan fel is kiáltottam, hogy mi a fene történik, ő magabiztosan mutogatott előre, hogy „Bombay! Highway!”, aztán meg nem győztem leordítani, hogy azonnal tolasson vissza és a másik irányba menjen föl. „Igen arra!” mutogattam a „MUMBAI” tábla felé mire irányba fordultunk. Hú bazz… ez meleg volt… Innentől aztán már nem volt probléma, reméltem az irány megtartása nem fog ki rajta. Végül sikeresen visszatértünk Lake Homes-ba, ezúttal sikerült alig 3:30-as időt futni, amivel felettébb meg voltam elégedve. Bár belegondoltam mi lett volna, ha akkor nem ébredek föl és visszamegyünk Pune-ba. Jó, nyilván semmi tragédia, csak sikerült volna felállítani az új negatív rekordot, meg jól elcseszni az egész vasárnapot.
Szóval így végződött a pune-i kiruccanás. Utána sokat nem pihenhettem, ismét új hét következett, péntek este meg azon kaptam magam, hogy ismét repülök, ezúttal Chennai-ba.
Tavaly októberben egyszer már voltam itt két rövidke napot, ami viszont kb az irodába menetellel, plusz a szálláson történő ejtőzéssel telt. Így most legalább egy hétvégét kívántam eltölteni off-work üzemmódban, hogy legyen némi kézzel foghatóbb élményem is. Amit sikerült is beszereznem. Pár helyi – mármint itteni bevándorló – ismerősömmel elnéztünk Mahabalipuram-ba, ami egy közeli – kb 1 óra kocsival a külvárosból – tengerparti kisváros. Végre láttam méter magas hullámokat, pici rákokat rohangálni a homokban, rákvörösre égtem két óra alatt, sült tengeri ez-meg illat mindenfelé, szóval igazi tengerparti hangulat. A víz piszkoskék színű, még simán elfogadható kategória, persze ha túl tudod tenni magad azon, hogy teli van szeméttel és mialatt beljebb araszolsz, valami tuti rátekeredik a lábadra.
Miután kellően felforrt az agyvizünk, beültünk egy hangulatos emeleti, félig nyitott kajáldába, ettünk egy meglehetősen csapnivaló ebédet, utána meg jól leheveredtünk az asztalok mellett kirakott fekvőalkalmatosságokra – mekkora ötlet! – és jött egy órás chill-out. Nekem pont jól esett, úgyis kezdtek kijönni rajtam a napszúrás korai tünetei.
Így egy fél nap pont elég volt a tengerpartból, hogy ne kelljen utána egy egész napot pihenni, amit egyébként sem engedhettem meg magamnak, mert másnap tréninget tartottam a chennai-i GSC-s kollégáknak.
Látkép a chennai-i Global Service Center irodából
A város egyébként úgy összességében nem nyerte el a tetszésemet, a helyiek meglehetősen zárkózottak a mumbai-iakhoz képest, plusz itt lehetetlen rávenni a riksásokat, hogy kapcsolják be a „taxiórát”. A fene a jó dolgukat. Ezen kívül külön hátrányból indultam, mivel itt én voltam a bunkó „pesti”, azaz bombai-i, mivel kiderült, errefelé nem igazán kedvelik a „pökhendi” a nagyvárosiakat… Nem hittem volna, hogy egyszer amiatt néznek nagyképűnek, mert Mumbai-ban lakok. De hát ez is eljött.
Nem baj, azért is vissza fogok térni, lokál ismerőseim, Asha, Krisztina és Fabian mindent megtettek annak érdekében, hogy jól érezzem magam, külön köszönet nekik ezért! Meg úgyis hagytam látnivalót legközelebbre is, 3 órányira van a várostól egy másik tengerpart, Pondicherry, egy volt francia kolónia, ami állítólag iszonyat szép, plusz nem sújtja az irgalmatlan magas adó a jövedéki termékeket, így végre ismét magyar áron kortyolhatok majd sört, juhéjj!
A helyi tehenek felettébb jó arcok, hagyták magukat lefényképezni velem.
Kedd este értem haza, végre aztán következett két lightosabb nap. Azonban valószínűleg ez a hétvége sem a pihenésről fog szólni, most lesz a Holi Festival, igen, az, amikor mindenki színes porokat vág a másik arcába és mindezt még élvezi is! Plusz lesznek vendégem is, mivel couchsurfing-en bejelentkezett három lengyel turista csávó, hogy nálam töltené három napot, ha már úgyis fesztivál lesz. Állítólag már két hete járják Indiát, és ezúttal Varanasi-ból fognak érkezni, ami innen kb 1500km-re, a fő poén pedig, hogy vonattal teszik meg ez a távot. Kíváncsi vagyok, mennyire lesznek elgyötörve.
Jövőhét végén meg irány ismét Dánia, bolondok napja alkalmából tarthatok előadást a megálmodott vízióimról a világ minden pontjáról ide érkező munkatársaknak, meg a dán vezetői gárdának… „Alig várom!”
