Szeptember 15-én, vasárnap délután egy bőrönddel meg egy hátizsákkal a kezemben indultam útnak Chennai-ba, egészen pontosan vitettem ki a fehér hátsómat a mumbai-i domestic azaz belföldi reptérre. Itt végre nem kellett órákkal korábban érkezni, belföldi út lévén kivételesen tojtak az útlevélre, a becsekkolás után egy gyors biztonsági ellenőrzés, és azt követően egyenest lehetett is a gépre mászni, amely ezúttal az IndiGó légitársaság színeit viselte. A két órás út közben az utasoknak módjukban állt vásárolni a gépen mindenféle kaját és (kizárólag alkoholmentes) piát, az árak pedig végre nem tükrözték az eladó monopol helyzetét, azaz egy kávé + ásványvíz ára 100 INR (355 HUF) volt. Korrekt. Persze megint elfelejtettem, hogy ha errefelé espresso coffee-t kérsz, akkor nyomatékosítani kell, hogy KICSI-t adjanak, ne 3 dl forró vízben némi híg kávéport feloldva. Nem baj, majd talán legközelebb eszembe jut.

Az útiterv: A->B->C->D->C->A

Érdekes élményt nyújt, amikor az indiaiakkal tömött gépen, lépten-nyomon belemásznak az utasok a személyes aurádba, hol jobból balról érnek hozzád kézzel-lábbal, hol az előtted ülő alszik olyan módon, hogy a kezét a fejtámlája mögött pihenteti a mögötte ülő - értsd Te - feje(d) előtt 20 centire. Őket ez szemmel láthatólag a legkevésbé sem zavarja, simán elszenderednek átlag két perc alatt, erről pedig hangos horkolással tájékoztatják az utastársakat. De azért mindenki ragaszkodik az ablak melletti helyéhez, bármennyire is igyekeznék befoglalni azokat a jobb kilátás érdekében. Ilyenkor mosolyogva mondják, hogy nem-nem, ők direkt az ablak mellé kérték a foglalást. Utána meg bealszanak még fölszállás előtt.... Logikus.

Itt csak azért fotóztam, mert külön szóltak, hogy "no-photo".

Azért a két óra eltelt gyorsan, a reptérről meg gyorsan el lehetett húzni, egyedül ugye a csomagot kellett megvárni. Igen nyomasztó érzés amúgy, amikor várod, hogy megjelenjen a szalagon a te kis bőröndöd, főleg amikor már a harmadik kört hozza be a szállító autó, aztán hirtelen jön a jól eső megnyugvás, gyorsan arrébb löksz két-három arcot, hogy odaférj a szalaghoz és lerántsd róla a motyódat. 

A terminál-hotel transzfer közben igyekeztem jól megvizsgálni a várost, volt is rá kb 40 percem, így első blikkre azt mondanám, hogy Mumbai-hoz képest tisztább a környék, és jobb minőségűek az utak is. Utóbbit a helyiek cáfolták, nem kizárt, végül is összességében, ha a 3%-át láttam a városnak. A hotel viszont nemcsak kívülről tűnt meglehetősen urasnak, belülről is igen pompás környezet fogadott.

Jó, nem is véletlenül választottam ezt a szállást - már jó előre leadta a drótot Gergő Pune-ből, hogy hova érdemes szobát foglalni - egyetlen hátulütője pedig csak annyi volt, hogy az iroda 40 percnyire volt tőle kocsival + ugye a dugó faktor reggel és este. Bár nem mintha sok időm lett volna városnézésre, hiszen kedd estig maradtam csak itt, másnap és kedden pedig reggel 10-től este 19h-ig meg meló volt. A Nap amúgy addigra bőven lement teljesen – kb délután 6 felé -, én meg nem éreztem magamban a hajlandóságot, hogy nekivágjak a városnak egyedüli, így a helyi éjszakai élet helyett inkább kipróbáltam mindenféle helyi kajákat a hotel 3(!), különböző éttermében.

Chennai at night

Nagy meglepetés nem ért, már olyan értelemben, hogy minden csípett mind az ökör - számomra még azért élvezhető módon – viszont tény, hogy a helyi, azaz tamil konyha is tartogatott meglepetéseket ízvilágában a marathi-hoz képest. Legközelebb majd nyilván igyekszek több időt itt tölteni - mondjuk egy hetet minimum - hogy azért valamit lássak a városból is, ne csak az iroda meg a szállás között ingázzak a lágy duda szólamok andalító muzsikájára.

Chennai nappal

Pár különbség azért így is feltűnt a host base-emhez (azaz Mumbai-hoz) képest. Itt azért sokkal jobban elterjedt köszönési formula a két tenyér összeérintése a mellkas előtt apró meghajlással kiegészítve. (Ezt nyilván bőrönddel a kézben nem egyszerű viszonozni, azért megtettem minden tőlem telhetőt.) Az iroda kantinjában pedig mindenki evőeszköz nélkül eszik. Jó, hasonlót látok nap, mint nap Mumbai-ban is, hogy bizonyos étkeknél jobb kézzel szokás a kajához nyúlni, a bal kézben tartott kanállal pedig rásegíteni, de Chennai-ban kivétel nélkül mindenki, kizárólag a jobb kezét használja evőeszköz gyanánt. Különösen érdekes, amikor a szószos rizst nyomkodják össze, hogy aztán be tudják lapátolni, és tocsog a zsírtól az emberek marka. Nem mintha magam részéről preferálnám a kizárólag késsel, villával történő illedelmes étkezési formát - inkább szeretem a praktikus megoldásokat - itt azért bátorkodtam megkérdezni, hogy ugyan honnan is ez a szokás, mivel nem tűnik túl hatékonynak. A válasz egyszerű: hagyomány. Nem beszélve arról, hogy náluk az étkezés szerves részét képzi az étel tapintása is az illatokon és ízeken kívül. Hát jó, ebben lehet valami. Bár kicsit hülyén néz ki az ember hosszú ujjú ingben, csuklóig rizsásan. Én inkább maradtam a jobb kezes, kanállal történő egyszerű megoldásnál.

Sokáig tehát nem is élvezhettem a dél-indiai vendégszeretet, kedd éjszaka ugyanis indultam is tovább a Fülöp-szigetek fővárosába, azaz Manila-ba. Ezúttal, életemben először bevállaltam a „mozgóágy” viszontagságait, végre megtudtam milyen is az, amikor az egész éjszakát a gépen töltöd, illetve egymás után kettőn is, az utat pont kétszer négy órába szabva. Nyilván ez csak a nettó út, ehhez hozzájön még az elkótyavetyélt két óra a felszállás előtt, majd az átszállással eltökölt másik rossz 1 óra is. Szóval annak köszönhetően, hogy pont félúton történt az átszállás Kuala Lumpurban, a Mölézsian Erlájnz úgy döntött, mindkét járatra elégséges lesz beállítani az európai fapadosok által is jól ismert és jól bevált Bőing 737-es gépeket. Ezekről csak annyit, hogy nem éppen a kényelem jegyében képezték ki, mondhatni 170cm fölötti testmagasság esetén már nem fér el rendesen a lábad. Szóval ezt megszívtam… Az első etapon nem is tudtam elaludni – biztos nem voltam elég fáradt – a másodikon viszont már olyan szinten vágytam a hullásra, hogy csak sikerült el-elszenderedni bármenyire is kényelmetlenül pózokban ültem két takaró alatt is vacogva.

Volt is nagy örömködés, mire végre a leszállást követően, a csomagomat begyűjtve kiléptem a reptérről. Aztán a kijárattól kb 5 méterre valami középkorú hölgy szólított meg „good morning Sir” felkiáltással. Persze magyar lehúzási technikákhoz szokott igen szenzitív pókösztönöm már veszélyt jelzett, de aztán kiderült, hogy valójában csak útbaigazítást szeretne adni(!), minden nemű ellenszolgáltatás nélkül, egy szimpla „köszönömért” cserébe. Na, ez aztán az impozáns kezdet! Gyorsan oda is navigáltattam magam a hotel transzfer taxijához és be is vágódtam a halál udvarias sofőr mögé. Újabb jó pont.

Még jó, hogy Manila-ban nem reggel 8-ra kellett bemenni a gyárba, így aztán jól föl is avattam az ágyamat fényes nappal munkaidőben. Délután 3-re sikerült magamhoz térni annyira, hogy megkezdjem az aznapi melót, és bemásszak az irodába ami hoteltől gyalog 3 percnyire volt.

Manila belvárosában erősen lehet érzékelni az amcsi kulturális behatást: rengeteg pláza, 30 emelet magas irodaházak, óriási billboard poszterek fehér arcokkal hirdetve a különböző árucikkeket, minden sarkon Stárbaksz kafé, Mekdonáldz, KáEfCé, Vendiz, és hasonló műanyagétel árusok garmadája várja az éhező munkásembereket.

Igyekeztem valami kevésbé gyorsétterem kinézetű helyen elkölteni az ebédemet, de persze attól függetlenül, hogy pincér hozta ki a rántott halat rizzsel, az éppen olyan minőségű volt, hogy inkább nem fogok hasonló cégérű helyre menni többet. Érdekes egyébként, hogy amióta elhagytam kicsiny hazánkat, elég jól bírtam a repülőkön kínált, és az indiai kajákat is, nem rendetlenkedett a gyomrom úgy igazán egyszer sem. Ilyen jellegű sikersorozatom pedig majd 10.000 km-re otthonról tört derékbe. Nem tudom, hogy pontosan melyik étel volt a ludas, de tény, hogy legelső estére rámtört a cifra-fosó, ami aztán egészen három napig hű társam maradt, így azért némileg csökkentve a trip élvezeti értékét. De persze abban nem gátolt meg, hogy életem eddigi legfinomabb tenger gyümölcsei típusú vacsiját fogyasszam második este, ami a blue marlin névre hallgatott. Gugli alapján ennek magyar megfelelője a kormos nyársorrú hal, jó szívvel ajánlom minden ínyenc, és tengeri herkentyű fan-nak.

Lehet ez volt a ludas?

A reptéri első pozitív tapasztalataim egyébként lépten-nyomon gyarapodtak, a helyiek végtelenül kedves, barátságos emberek, mindenki úgy mosolyog rád mintha te lennél a főnök, aki a míting közben bemondja a közepesen gyenge poént.

A manilai belváros, illetve a helyi tömegközlekedés jellegzetességei az ún. Jeepney kocsik. Ezek az eredetileg 2. Világháborús amcsi katonai dzsipek elég durva külső-és belső pimpelésen esnek át, a végeredmény pedig egy túlon-túl csicsás, hosszú, leginkább rugalmas menetrend szerint közlekedésű, „taxi” járat.

Utazni sajnos nem jött össze velük, mivel eléggé kötött pályásak, nekem meg nem volt kedvem – és sajna leginkább időm – próbálgatni, hogy melyik merre tart. Nem baj, még egy ok, hogy ide is vissza kell jönni. Már csak azért is, mert bármelyik helyitől kérdeztem, mindenki azt mondta, hogy el kell hagyni a fővárost – ami leginkább több egymás mellett kiépített kisebb városból áll össze – hogy megláthasd az igazi fülöp-szigeteki vidéket és kultúrát, nem beszélve az – állítólag – elképesztően szép tengerpartokról, és nem utolsó sorban szigetvilágról.

Ja igen, és az éjszakai élet… Egy kedves, dominikai köztársaságbeli munkatárs házaspár pénteken meló után meghívott, hogy vacsora után vessük bele magunkat kicsit az éjszakába. Nem durván, csak úgy óvatosan. Ugyanis egy dologra határozottan felhívták a  figyelmemet: ha egy helyi nő túlzottan jól néz ki, illetve az átlagnál nőiesebben öltözködik, nos, akkor az nagy valószínűség szerint nem születésénél fogva nő… (Ha ezen felül még egyébként kezdeményező is, akkor tuti menekülj!) És nem mondom, hogy nem volt igazuk. Valamint abból a tényből kiindulva, hogy a filippínóknál alapvetően hasonlít egymásra a két nem testalkatilag – alacsony, vékony felépítésű - tényleg érdemes nyitott szemmel járni-kelni, mert a végén még meglepetés érheti az embert. Persze csak a bátrabbakat. Egyébként igen aktív az éjszakai élet a belvárosban, rengeteg étterem, ivó, klub várja a szórakozni vágyókat. Az igazán puccos helyeknél pedig fürtökben várják gyanútlan áldozataikat a helyi transgender-ek.

 A két helyi host-om, Karen és Luis

Mi igyekeztünk túraszerűen körbejárni a helyeket, az egy állomás egy ital alapelvét követve, viszont az egyik szórakozóhelyről aztán csak nem akaródzott továbbállni. Ez mondjuk nem a helyszínnek volt köszönhető, szimplán csak itt szakadt ránk az ég. Mármint olyan mennyiségű víztömeg esett 2 órán keresztül amilyenhez foghatót ezidáig még nem láttam. Nem esett 15 fokot a hőfok, mint ahogy azt otthon megszoktam a nyári viharoknál, csak szimplán jött a 150km/h-rás szél és a dézsa a fejed fölött. Épp az ernyő alatt üldögélve pont mondta Luis, hogy nem kizárt, hogy valami tájfun ólálkodik a közelben, errefelé ez időnként előfordul, de mivel TV-t ők sem néznek rendszeresen, így általában csak ilyen gyakorlati formában értesülnek róla. Másnap egyébként kiderült, hogy valóban, egy böszme nagy tájfun legkülső kis csücske kapott el minket előző este – ami aztán végigtarolta Hong Kong-ot is -, illetve másnap, amikor fölszálltam a Kuala Lumpur felé tartó gépre nem tudom hány kilóméternyi felhőtömegen szállt keresztül a gép, mire azok fölött megpillanthattam a napfényt. Hellyel-közzel dobálta is a gépet egy-két izmosabb széllökés, de azért nem volt para, sem a fölszállással, sem a leszállással, majd azt követően ennek ismétlésével Malaysia-ból Mumbai-ba.

A mumbai-i reptéren már rutinosan töltöttem ki a bevándorlási formanyomtatványt nem hagyva üresen egy rublikát sem – ezzel nem hagyva támadási felületet -, illetve nem bedőlve a hülyébbnél hülyébb dátumokat firtató kérdéseknek. Ezúttal nem is szívóztak a bajszos hivatalnokok, kérdés nélkül, unott arccal mutatták a papíromat lepecsételvén, hogy haladjak tovább, ne tartsam föl a sort. Nagyon helyes, eszemben sincs.

Így ért véget szombat éjszaka az utazással töltött hetem, mindezt megkoronázva még egyébként reggel 6-ig pókereztünk néhány helyi expat-tal, közben pedig unaloműzésképp nyilván söröztünk is. Itt viszont nem olyan egyszerű hajnal 1 után sörhöz jutni, mivel az összes árusítóhely bezár addigra. Viszont támadt a mentő ötletünk: végül is a hotelben is árulnak sört, nem? De bizony. Harmadmagammal így át is riksáztunk a hotelbe, hogy ott leadjuk a rendelést: egy tálca Kingfisher. Volt nagy szemmeresztés, hogy most akkor ezt komolyan gondoljuk-e? Miután persze láttánk a komolyságot az arcunkon, gyorsan kértek manager hozzájárulást, elvégre anélkül ugye nem lehet a papírformától eltérő helyzetekre reagálni... Majd negyed órával később már a szajréval a kézben zötykölődtünk újra a riksában.

Egészen pontosan egy héttel később pedig, egy csodaszép szombat reggel sikeresen átköltöztem hőn áhított lakásomba, a Lake Homes komplexumba. Juhéjj! Képeket majd teszek föl később, ha sikerült kicsit jobban belakni a kérót, mivel lassan-lassan ideér a konténerben érkező pár köbméternyi cuccom otthonról is. Végül is, így augusztusi eleji feladást követően már éppen időszerű lesz. Remélem a gitárjaim nem enyésztek el nagyon a tengeren, már nagyon várom, hogy torzított gitár-sounddal riogassam hindu szomszédjaimat. De jó is lesz!

A lakás egyébként a 18. emeleten található – még így is van fölötte másik 4 szint - és mondhatni nem éppen 1 emberre tervezték a maga három háló és fürdőszobájával... Én szóltam előre, hogy egy jóval kisebb is bőven megfelelő, de aztán hagytam magam rábeszélni, hogy ez nagyon jó ár-érték arányban van, és blablabla, szóval a végén annyira azért nem tiltakoztam. Kiváltképp ugye, mivel a lakás amúgy is része volt a munkaszerződésnek - ha már bevállaltam az emigrálást. Van a közelben egy muzulmán templom is, onnan naponta többször is imára hívogató, legkevésbé sem halk dallamok szállnak föl, kifejezetten szoktam neki örülni reggel 5 és 6 között hajnalhasadáskor, meg melóból hazaérvén, amikor pont elkezdeném élvezni az otthon meghittségét. Igen, jogos a kérdés, hogy miért nem rakok be valami zenét, de egyelőre a hangfalaim is még úton vannak, így laptop-hangszórókkal nehéz elnyomni a kinti zsivajt. Na de ha megjön a mélynyomó, asszem végre csak az fog szólni nálam, amit én szeretnék. ;)

Mostanában ünnep szezon van errefelé, egymást követik a különböző zenés, táncos, fényárban úszó fesztiválok. Még a lépcsőházból kilépve is belefutottam legutóbbi vasárnap este a lakóközösség által szervezett partiba, ahol mindenki színpompás ruhákban lejtette a számomra ismeretlen táncot.

Most hétvégén végre kimozdulunk kicsit Mumbai-ból és átugrunk Nashik-ba, ami a maga kb 2.150.000 lakosával csupán a tizenegyedik legzsúfoltabb város Indiában. A látogatás fő célja egyébként nem a city – ott csak aludni tervezünk -, hanem az a mellett található két neves borászat és vidéke. Remélem, találunk valami elosztót, ahol végre nem aranyárban mérik a bort, hiszen igény lenne rá.

Utazásaim pedig jövőhét végén folytatódnak, október 20-án visszatérek Európába két hét erejéig. Igen, most következik majd az a koppenhágai tréning, ami még első körben augusztus végére volt betervezve. Kíváncsian várom, hogy most is közben jön-e valami, bár erre most már azért kevés sanszot látok. Ha pedig már úgyis ott leszek, akkor 25-én péntek estére asszem ideális programnak ígérkezik a Crashdiet koncert, úgyis heveny élő zene hiányban szenvedek már egy ideje. Aztán november 2-án jövök vissza Mumbai-ba, addigra úgyis beindul a Diwali, azaz a Fény Ünnepe. Itt kb ez a mi Karácsonyunkkal egyenértékű, mondhatni a legfontosabb helyi ünnep, amelynek köszönhetően ismét csak 1 egész hetes emelkedett hangulat várható, meg ugye 1 nap day-off.

A legközelebbi élménybeszámolóig meg mindenki csekkolja a helyi toplisták éléről lassan hónapok óta letaszíthatatlan ultimate slágert: Lungi Dance

Napi qtya. Kettő is.